III. György (Hannoveri-ház)

2005. október 27. 20:41

URL: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=11323

A nehéz gyermekkor

György, III., teljes nevén GYÖRGY VILMOS FRIGYES, angolul GEORGE WILLIAM FREDERICK, németül GEORG WILHELM FRIEDRICH (szül. 1738. jún. 4. London, Anglia - megh. 1820. jan. 29. Windsor, London mellett), Nagy-Britannia és Írország királya 1760-tól, hannoveri választófejedelem 1760 és 1814 között, majd király 1814-től; uralkodása arra az időszakra esett, amikor Anglia a hétéves háborúban egy birodalmat nyert, de elvesztette amerikai gyarmatait, majd a forradalmi és a napóleoni Franciaországgal vívott küzdelme után Európa vezető hatalma lett. Életének utolsó éveiben eluralkodott rajta az elmebaj, s 1811-től fia, a leendő IV. György uralkodott régensként.
Frigyes Lajos walesi herceg és Auguszta szász-gothai hercegnő fia volt. Az ifjú Györgybe szülei és környezetük beleplántálták a nagyapjával, II. György királlyal szembeni mély ellenszenvet. Gyermekkorában erős érzelmei voltak, szellemileg azonban lassan fejlődött. Nehezen tanult, túlontúl könnyen irányíthatónak bizonyult, és közönyösnek látszott. 11 éves korára tanult meg rendesen olvasni. Életét a közvetlen családi környezet iránti szeretet töltötte ki. 12 éves volt, amikor apja meghalt, s így ő lett a trón várományosa. 18 éves korától lelkiismeretesen készült jövendő feladataira, de az a gondolat gyötörte, hogy alkalmatlan az uralkodói szerepre. Hogy a bátorságát összeszedje, egy magatartásbeli eszményképet választott magának, mégpedig John Stuartot, Bute III. earljét: ő lett György példaképe és tanítója, később pedig főminisztere.
György potenciálisan jobb politikus volt, mint Bute, mert volt benne állhatatosság, és ahogy tapasztalatai megérlelték, arra is képes lett, hogy fortélyosan érje el célkitűzéseit. Amikor azonban trónra lépett, a Nagy-Britannia és Poroszország, ill. Franciaország, Ausztria és Oroszország között folyó hétéves háború (1756-63) kellős közepén, György még sem a saját képességeivel, sem eszményképe fogyatékosságaival nem volt tisztában. Királyként 1761-ben felkérte Bute-ot, vegye számba az összes partiképes német protestáns hercegnőt. Választás végül Mecklenburg-Strelitzi Sarolta Zsófiára esett, akit 1760. szeptember 8-án nőül is vett. A politikai indokú házasság több mint ötven évig tartott, mert a királynak biztonságra volt szüksége, és felesége erős jellemű volt. Ezen túl Bute csak két hasznos szolgálatot tett királyi tanítványának: bátorította a botanika iránti érdeklődését, és az udvarban meghonosította a művészet szeretetét.

Kormányzati problémák

Politikai téren Bute, György legszerencsétlenebb téveszméi előtt nyitott teret. A kormányzat ez idő tájt nem rendelkezett működő végrehajtói gépezettel, s a Parlament tagjai mindig hajlamosabbak voltak a bírálatra, mint az együttműködésre. Ráadásul a miniszterek többnyire egymással torzsalkodtak, hiányzott az összehangolt munka. György trónra léptekor két nagy ember viselt számottevő tisztséget: az idősebb Pitt, valamint Newcastle hercege, Thomas Pelham-Holles, Bute és III. György egyiküket sem kedvelte, s mindkettejüket eltávolították a kormányból.
A békekötés Nagy-Britanniát majdnem harminc évre teljesen elszigetelte Európától. György uralkodásának első évtizedét nagymértékű kormányzati bizonytalanság jellemezte: a hétéves háború költségei által súlyosbított pénzügyi nehézségek megoldása érdekében vajmi kevés történt. A külkereskedelem ugyan bővült, ám a Brit Kelet-indiai Társaság vagyona nem gyarapította jelentős mértékben a kincstárt. Amikor az amerikai gyarmatosokkal próbálták megfizettetni saját közigazgatási költségeiket, csak az ellenállást szították fel.
György 1770-re már sokat tanult. Még mindig olyan makacs volt, mint azelőtt, de már számot vetett a politikai realitásokkal. Lord North személyében olyan minisztert talált, aki képesnek bizonyult arra, hogy az Alsóházat hízelgéssel megnyerje magának. Óvatos, összetűzéseket kerülő politikája eloszlatta azoknak a független vidéki képviselőknek a gyanakvásait, akik a végrehajtó hatalom túlságos megerősödésétől tartottak. Tizenkét évig tartó stabil kormányzás következett.
A korábbi időszakból fennmaradt néhány megoldatlan kérdés, amelyekkel North sem tudott megbirkózni, bár igyekezett a szőnyeg alá söpörni őket. A legnagyobb horderejű - és végzetes - ügy Amerika volt, ezt North nem tudta megkerülni, minthogy a Parlamentben ülő angol földesurak egyetértettek királyukkal abban, hogy Amerikának fizetnie kell a saját védelméért és biztonságáért. György nem azért volt személyesen is felelős Amerika elvesztéséért, mert érvényt szerzett felségjogának - az amerikaiak hajlottak arra, hogy személyi főhatalmát elismerjék, nekik a Parlament szuverenitása ellen volt kifogásuk. North-ot ugyanakkor a király és az Alsóház is éberen figyelte, vajon nem tanúsít-e gyengeséget; ezért szükségszerűen tette meg azokat a lépéseket, amelyek 1775-ben háborúhoz vezettek.

Politikai kompromisszumok

Az átlagos angol földbirtokos képviselő 1779-re már torkig volt a háborúval, a király azonban azt bizonygatta, hogy noha a gazdasági szempontból a háború igazolhatatlan, mégis meg kell vívni, mert ha az derülne ki, hogy az engedetlenség sikert hoz, akkor Írország is erre az útra lép majd. 1780-ban a Parlament tagjainak többsége már a North-kormányt okolta az országot ért csapásokért. Amikor Lord North 1782-ben végül megbukott, György népszerűsége hanyatlóban volt, a Shelburne-kormány (1782-83) kudarcával pedig a mélypontra zuhant. North a liberális whig Charles James Foxszal alakított koalíciós kormányt, s a király már-már a lemondást fontolgatta.
Amikor Fox és North azzal a tervvel állt elő, hogy megreformálja a Brit Kelet-indiai Társaságot - azt a benyomást keltve, hogy ezzel hatalmukat állandósítják -, a király értésükre adta, hogy aki a Lordok Házában támogatja a tervezetet, azt ellenségének tekinti. A törvényjavaslatot leszavazták, a kormány pedig lemondott. A király azonnal kinevezte az új `hazafias` vezetőt, a jó képességű Ifjabb William Pittet. Ezzel kockázatot vállalt, mert Pitt kisebbségben volt az Alsóházban, és közjogi válság fenyegetett. Az 1784. márciusi általános választásokon azonban az ország kiállt György lépése mellett. Bár az uralkodó Pitt sok nézetével nem értett egyet, politikailag egymásra voltak utalva. Kompromisszumot kötöttek, de ennek nyomán a hatalom nagy része - a király jóváhagyásával - a tehetséges ifjú politikus kezébe került.
György szinte hisztérikusan szerette a gyerekeit. Amikor a walesi herceg 1783-ban nagykorú lett, az apa búskomorságba esett, ez azonban csakhamar dühbe csapott át. A walesi herceg Charles James Foxszal és hedonista wigh barátaival került társasági és politikai kapcsolatba. Látva, hogyan távolodnak el fiai egymás után tőle, György érzései az aggodalom és a kétségbeesés között ingadoztak. Gyakran beszélt arról, hogy lemond a trónról; ám 1788-ban a hivatalos bejelentés arról szólt, hogy a király értelme lépett le trónusáról.
Mindaz a nyomás, feszültség, amelynek ez a szorgalmas ember ki volt téve, elegendő magyarázattal szolgált összeomlására. A XX. századi orvostörténészek többsége viszont azon a véleményen van, hogy a király a porfíria nevű veleszületett anyagcserezavarban szenvedett.

A leépült uralkodó

Az uralkodó munkaképtelensége nyomán politikai vihar tört ki, Pitt és Fox összecsaptak abban a kérdésben, hogy a walesi hercegnek, mint régensnek mekkora legyen a hatalma. György 1789-ben váratlanul felépült. Pitt, akinek politikájával egyre elégedettebb volt, fokozatosan a maga táborába vonzotta North egykori embereit, sőt még Foxtól is elhódította annak néhány hívét. Amikor 1793-ban Nagy-Britannia hadba lépett a forradalmi Franciaország ellen, a legradikálisabbak kivételével valamennyi whig támogatta a Pitt-kormányt. Ez a háború az arisztokrácia és a felső középosztály nagy részének szemében a nemzeti megmaradás küzdelme volt; az öreg király, aki elesettségében részvét tárgya lett, hamarosan annak a régi angol rendnek szimbólumává vált, amelyért a csatatéren a küzdelem folyt.
Pitt halála (1806. jan.) után a király beleegyezett, hogy a `minden tehetséges embert magába foglaló` koalíciós kormányban (1806-07) Foxé legyen a külügyi tárca. A whig irányzatú kormány rövid hivatali ideje alatt azt is megengedte, hogy miniszterei béketárgyalást kezdjenek Napóleonnal (ez eredmény nélkül ért véget), és hogy betiltsák a rabszolga-kereskedelmet. Csak akkor állt a sarkára, és kényszerítette ki a kormány lemondását, amikor a katolikus ellenes törvények enyhítését merészelte javasolni.
A király fizikuma erős volt, azonban ekkorra már majdnem teljesen megvakult, úgyhogy titkár segítségére volt utalva ahhoz, hogy minden hivatalos iratot áttekintsen. Lord Grenville miniszterelnök azt hitte, a király jóváhagyta azt a javaslatot, hogy a hadseregben a katolikusok magasabb ragot is kaphassanak. A király úgy érezte, hogy a miniszterek megpróbálják becsapni, és követelte, hogy ígérjék meg: ezt a témát többé nem hozzák szóba. Attól félt ugyanis, hogy a javaslat elfogadásával meg kell tagadnia az anglikán egyház szolgálatára tett esküjét. A miniszterek azonban nem voltak hajlandók elkötelezni magukat a jövőre nézve, mire a király leváltotta a kormányt, s helyébe torykat ültetett, Lord Portland (1807-09), Spencer Perceval (1809-12) és lord Liverpool (1812-27) vezetésével.
Hátralevő éveiben az uralkodó élőhalott volt. Legkisebb gyermekének, Amélia hercegnőnek 1810-ben bekövetkezett halála súlyos csapásként érte, s betegsége kiújult. 1811-ben elismerték, hogy a király dühöngő őrült. Öregkorában olyakor még voltak lucidus szakaszai. Uralkodása egy jóindulatú ember tragédiája volt, aki olyan problémákkal találta magát szembe, amelyek meghaladták képességeit és erejét, de melyek elől lelkiismeretessége folytán meg sem kísérelt meghátrálni.