A német atombomba titkai

2005. augusztus 8. 12:00

URL: http://mult-kor.hu/cikk.php?id=10435

Hirosima - Nagaszaki és a második világháború végleges befejezésének évfordulója újból és újból felszínre hozza és elgondolkoztatóvá teszi azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha Hitler `Harmadik Birodalma` az amerikaiak előtt tesz szert atomfegyverre, miután már szert tett távolsági bombázókra, ballisztikus és szárnyasrakétákra. A `költői` kérdésre `drámai` a válasz: merőben más lehetett volna a második világháború kimenetele az egyes frontokon és egészében véve is.

Lehetséges határidők

A világ tudományos közvéleményét 1938-ban lázba hozta az a hír, hogy két német fizikus, Otto Hahn és Fritz Srassmann felfedezte: az urán atommagja "instabilis" állapotban van és bizonyos külső hatásokra két töredékre hasad, közben óriási energia szabadul fel, amely egy vonatrakomány szén energiájának felel meg...

Kevéssel később, 1939 márciusában a Nature című brit tudományos folyóiratban megjelent három fizikus, Frédéric Joliut-Curie, Hans Halban és Lew Kowarski "Neutronok kiszabadulása uránatommag robbanásakor" című cikke, amelyen azt a feltételezésüket közölték, hogy ha uránatommag hasadásakor két vagy több neutron jelentkezik, a láncreakció rendkívüli erejű robbanás jellegét ölti. Népszerű kiadványokban ezután jósolgatni kezdték nagyteljesítményű atomerőművek, de atombombák megjelenését is. Az utóbbi lehetőségre különösen Németországban figyeltek fel.

1939 áprilisában a német birodalmi hadügyminisztériumba levél érkezett a hamburgi egyetemtől, amelynek előadói jelezték olyan robbanóanyag előállításának lehetőségét, amelynek pusztító ereje sokszorosa a hagyományos robbanóanyagénak. Ennek nyomán az ügy kezelésére létrejött a német "Urán Társaság" ("Uranverein"), míg a koordinációs tudományos központ az akadémiai szerepet betöltő berlini "Vilmos Császár Fizikai Intézet" (Kaiser-Wilhelm-Institut für Physik") lett. (Utóbbinak a rektora volt a múlt század 20-as éveiben a relativitás-elmélet megalkotója, Albert Einstein, aki zsidó származása miatt még 1933-ban kénytelen volt végleg az Egyesült Államokba átköltözni.) Az intézet vezetését a 30-as években Werner Heisenberg vette át, aki megkapta a hamburgi, a lipcsei és a heidelbergi egyetem legjobb atomfizikusait.

A tudósgárda és az ipari háttér megvolt, kellett még tíz tonna fémes urán és öt tonna nehézvíz, mint láncreakció-moderátor. Az urán "megjött" a megszállt Csehszlovákiából és Belgiumból, nehézvizet akkoriban csak Norvégiában állítottak elő, ahová a Wehrmacht 1940 áprilisában tört be. A nehézvíz előállítója Oslótól mintegy 180 kilométerre nyugatra a Norsk-Hydro társaság vemorki (Rjukan mellett) üzemegysége volt. (A nehézvíz deutériumoxid, atomreaktorokban neutronfékező anyagként használják. A vízbontó-üzemekben 5-7 ezer liter közönséges vízből nyerhető egy liter nehézvíz.) 1942 derekától a hitleri vezetés már az atomfegyver megalkotásának konkrét határidőiben gondolkodott. A keleti fronton elkönyvelhetett még hadászati szintű eredményeket, de a győzelmet valójában új fegyverektől várta. Werner Heisenbert két-öt év alatt tartotta reálisnak a német atomarzenál megteremtését.

A Gunnerside-akció

A Hitler-ellenes koalíció gondosan tanulmányozta a fejleményeket, beleértve a Franciaországhoz, Csehszlovákiához és Norvégiához vezető szálakat. A Norsk-Hydro főmérnöke ugyanakkor a német elképzelésekre vonatkozó fontos információkat juttatott el a norvég ellenállási mozgalom vezetőihez, akik ezeket továbbították Angliába. Az angol titkosszolgálat viszont megosztotta értesüléseit az amerikaiakkal. Leslie Groves tábornok, az amerikai Manhattan-terv fő illetékese kezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy egy bombázás vagy egy diverziós művelet révén hogyan lehetne kiiktatni a norvégiai nehézvíz-`forrást`.

Felderítve a norvégiai vízbontó-üzem német légvédelmét - amely nem rendelkezett nagy hatótávolságú radarral -, az a terv készült el, hogy négymotoros Halifax bombázógépek által vontatott vitorlázó repülőgépekkel 34 kommandós hajtsa végre az akciót. A bombázók a skóciai támaszponttól a norvég partokig vitték volna a vitorlázógépeket, majd visszafordultak volna. Az egyik Halifax pilótája azonban a rossz látási viszonyok miatt nem vette észre, hogy már szárazföld fölött repül, a gép egy hegynek ütközött, a vitorlázógép megúszta négy halottal. A második bombázógép a vontatókötél eljegesedése miatt idő előtt visszafordult, a vitorlázógép utasai közül kilenc maradt életben, őket vallatás után a németek kivégezték.

A nehézvíz-üzem Norvégiában



A kudarc után az angolok hozzájárultak ahhoz, hogy a norvég ellenállási mozgalom hat kommandósa hajtsa végre a Norsk-Hydro meredek hegyoldalba épített objektumának felszámolását. Nekik 1943. február 27-én sikerült felrobbantaniuk a nehézvíztárolót, majd szerencsésen átjutottak Svédországba. A "Gunnerside" akció sikere után elnyúlt az üzem helyreállítása és olyan őrizetet kapott, hogy újabb felszámolási akció már reménytelennek látszott. A norvég ellenállási mozgalom azonban minden nehézvizet szállító német tartályhajó indulásáról tájékoztatta az angolokat és a Királyi Légierő megtette a magáét. Ráadásul 140 "légierőd" 1944. novemberében szőnyegbombázással teljesen letarolta a helyreállított norvégiai üzemet.

Nem látszott kizártnak, hogy a német atomfizikusok még találnak módot jelentősebb mennyiségű plutónium előállítására, például urán-grafit reaktor segítségével, de kifutottak az időből: 1945 májusában a "Harmadik Birodalom" megszűnt létezni...

Hitler bombája

`A második világháború már-már végéhez közeledett, amikor német tudósok az SS felügyelete alatt, utolsó eszközeikkel megkíséreltek atombombát építeni. Bevetésének kellett volna az előrelátható vereséget elhárítani, és a nemzetiszocialista vezetésben egyszerűen csak csodafegyverként emlegették. Ennek megfelelően 1944. októberében Rügenen és 1945 márciusában Türingiában atomfegyver-kísérleteket végeztek. Mindenesetre így mondja el Rainer Karlsch a történetet. Ő és Heiko Petermann hosszú kutatómunka után arra a következtetésre akart jutni, hogy a német tudomány akkoriban sokkal előbbre járt, mint azt általában feltételezik. Az áttörés mindenesetre nem sikerült, mivel a tudás és a technika nem bizonyult elégségesnek.

Rainer Karlsch

Az, hogy a Harmadik Birodalomban folyt német atomkutatásnak ez az új értékelése az eredményeket illetően mennyiben állja meg a helyét, mindenesetre nyitott kérdés marad, minthogy a források állaga a szerző véleménye szerint sem minősíthető elégségesnek a teljes megbizonyosodáshoz. ... Mindazonáltal marad egy könyv, amely mindenekelőtt a tudományt intenzív kutatásra sarkallja annak az időszaknak a fejleményeiről." Ez a tömör és óvatos könyvismertetés a német hadsereg aktuell című hetilapjában jelent meg Rainer Karlsch berlini történész "Hitlers Bombe" című, több mint négyszáz oldalas munkájáról, amelyet ez év tavaszán adott ki a müncheni Deutsche Verlags-Anstalt.

A szerző - Rainer Karlsch - emlékeztet arra, hogy az 1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák kifejlesztésén 125 ezer ember, köztük hat későbbi Nobel-díjas dolgozott. Végül is a "Manhattan-terv" megvalósítási költsége mai áron elérte a 30 milliárd dollárt. "A náci Németország maroknyi fizikussal és ennek az összegnek töredékével majdnem ugyanilyen eredményt ért el" - állapítja meg Rainer Karlsch, hozzátéve, hogy a három kísérlet hétszáz halálos áldozatot követelt.

"Ha ez az állítás igaz, akkor újra kell írni a történelmet. Azóta ugyanis, hogy a szövetségesek elfoglalták a Harmadik Birodalom laboratóriumait és kihallgatták az évszázad lángelméjét, Werner Heisenberget, valamint munkatársát, Carl Friedrich von Weizsa:ckert és a köréjük tömörült vezető magfizikusokat, bizonyítottnak látszott, hogy Hitler kutatói igen messze voltak az atomrobbantástól" - írta a Der Spiegel könyvismertetésében.

Hihetetlen élménybeszámolók

Az amerikaiak első tesztrobbantása

A müncheni kiadó "a legújabbkori történelmi kutatások szenzációs eredményének" minősítette a kötetet, hozzátéve, hogy "a Harmadik Birodalom igen közel állt az első bevethető atomfegyverért folytatott verseny megnyeréséhez". Nyomban megjegyezte azonban: "Az egész feldobottságnak egyetlen problémája van, nevezetesen, hogy a történész nem tudja bizonyítani látványos tételeit." Ezt egyébként a közelmúltban megerősítette Gerald Kirchner, a német Szövetségi Sugárvédelmi Hivatal szakértője is. Karlsch hivatkozhatott Heisenberg egyik elveszettnek hitt kézírásos beszédszövegére, Erich Schumannak, a német hadsereg 1944-ig fegyverzettechnikai kutatóintézeti vezetőjére,aki megírta, hogy a magfúzió elindításához több millió Celsius-fokot hagyományos tüzelőanyaggal biztosító és igen magas nyomásokat teremtő eljárásokat talált. Ezeken az elveken "nyugszik" hidrogénbomba.

A 87 éves Luigi Romersa-tól, az olasz Corriere della Sera egykori haditudósítójától azt tudta meg a berlini történész, hogy az Hitlernél tett 1944. októberi látogatása után egy keleti-tengeri szigetre repülhetett, ott szemtanúja volt egy különleges erejű robbantásnak, villámfényt látott, különleges védőöltözékben tevékenykedő embereket, akik "hasadóbombáról" beszéltek.

"Élménybeszámolóval" szerepel a könyvben a nemrég elhunyt Clare Werner, aki 1945. március 4-én a türingiai Wachsenburg tüzérségi megfigyelőerődjéből látott egy különleges robbantást, és elmondta Karlschnak, hogy másnap a helyszínen elégették a súlyos égési sebektől eltorzult holttesteket. Egy magas rangú SS-tiszt azt mondta, hogy olyasmi történt, olyan újdonságot próbáltak ki, amelyről az egész világ beszélni fog.

Szovjet forrásból idéz a könyv egy hírszerzői jelentést, 1945 márciusából, "megbízható forrásra" hivatkozva, miszerint Türingiában két nagyerejű robbantást hajtottak végre, és "a magasba emelkedő bombák feltehetően 235-ös uránnal voltak töltve, erős radioaktív hatás volt. A robbanás központjában lévő hadifoglyok elpusztultak, nyom nem maradt". A Vörös Hadsereg informátorai a Der Spiegel szerint aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a Wehrmacht az új fegyverrel "lelassíthatja támadásunkat". "Az, hogy a Kreml milyen komolyan vette a hírt, kitűnik abból, hogy a négy példányban készült jelentésből egyet Sztálin kapott" - jegyezte meg a német folyóirat, amely beszámolt egy német atomfizikus, Uwe Keyser 2005-ös helyszíni talajminta-vizsgálatairól is. A braunschweigi Fizikai-Technikai Intézet szakértője olyan radioaktivitási szintet észlelt, amelynek alapján nem zárta ki valamilyen egyszerű nukleáris töltet egykori felrobbantásának lehetőségét. Mindazonáltal a végleges következtetések levonásához még egy évet kért.

Heisenberg lassította a kutatást

Walther Gerlach

Rainer Karlsch könyvével behatóan foglalkozott a svájci Neue Zürcher Zeitung 2005. március 24-i számában, azzal, hogy a munka a meglehetősen spekulatív elemek mellett is "átfestheti az atomkutatásról kialakult képet". A tekintélyes zürichi lap a kiadói előszóból azt a részletet idézte, miszerint a kötet "a második világháború történetének egy teljesen ismeretlen fejezetét idézi fel: egy német miniatombomba kifejlesztését, elkészítését és kipróbálását". "Ha ezt a fegyvert sorozatgyártásra alkalmas érettségűre fejlesztették volna, a háború lefolyása merőben másképp alakult volna."

Az ismertetés utal arra is, hogy Moszkva a szerző rendelkezésére bocsátotta a berlini Kaiser-Wilhelm-Institutra vonatkozó levéltári anyagot, amelyből kitűnik, hogy Heisenberg és Weizsäcker lebecsülte és félretolta azt a Kurt Diebnert, aki aktív nemzetiszocialistaként 1939-ben átvette a katonai fegyverzetügyi hivatal atomfizikai főosztályának vezetését és fontos kutatási irányokat vezetett. Állítólag az ő csoportjának sikerült 1944 végén és 1945 elején eddig ismeretlen kísérletet végeznie láncreakció átmeneti fenntartásával egy gyengén dúsított uránnal működő "kétlépcsős" reaktorban, amely aztán "túlhevült".

Karlsch vizsgálódásai szerint Heisenberg nem nagyon akarta, hogy Hitler atombombához jusson, és ő maga nem is dolgozott a háború vége felé ebben a témakörben. Szerepét eltúlozták, miközben előtérbe került a német atomkutatás terén nemigen emlegetett Walther Gerlach. Őt korábban úgy mutatták be, mint aki a békének és a kutatási potenciál megőrzésének híve volt és nem túl nagy jelentőséget tulajdonított az atomfegyvernek a háború megnyerése vagy elvesztése szempontjából. Valójában - mint Karlsch vizsgálódásai kimutatták - Walther Gerlach sikeres uránkutató volt, elkötelezett híve a kísérleti robbantásoknak.