Ipolyi Arnold, a historiográfus főpap

2004. december 17. 14:53 Megyesi Csaba

Történetelméleti munkássága

R. Várkonyi Ágnes az 1820-as években született történészgeneráció nagyjaihoz sorolta Ipolyi Arnoldot, akik még közvetlenül találkoztak a reformkor nagy nemzedékével és szellemi mozgalmával. Nem kedvezett azonban nekik az 1848-49-es szabadságharc bukása. `Itthon néma bánatban ült, és ha az eget még borús felhők fedték, s a jelen sötét perceiben érte mit sem tehetve a jövőjükön is kételkedve aggódtak, visszatekintettek a múltra, s annak lélekemelő tanulságában kerestek okulást és vigaszt.` Ipolyinak szerencséje volt, hogy korábban készült munkája - a Magyar mythologia - 1854-ben megjelent. Csengery Antaltól azonban éles kritikát kapott, majd húsz éves történetírói hallgatás következett, amit 1874-ben a `Besztercebánya városa műveltségtörténeti vázlata` tört meg.

Ipolyi is azok közé tartozott, akik észlelték a történetírás és történettudomány közötti különbségeket. Megjegyzése: "Őseink jobban értettek a közügyek viseléséhez, mintsem azok följegyzéséhez, jobban a történet csinálásához, mintsem annak megírásához." Ugyanakkor élesen bírálta az európai humanista történetírókat, akik római tógában léptetik fel hazájuk jelentéktelen cézárjait, ciceróit. Ő maga az új nemzeti történelmi iskolához tartozott, amely Magyarország történelmi örökségének teljes feltárására törekedett. 1869-ben már jól látta, hogy milyen hátrányba került a magyar történettudomány: "A nemzet történetének legjobb írói is, iskola és mester nélkül, csak, mint megannyi naturalisták és autodidakták nevelkedtek."

Ipolyi 1856 és 1865 között vált a pozitivizmus követőjévé - ezt többen is vitatják, például Lederer Emma Pauler Gyula 1871-1873. évi cikkeiből kiindulva. Ő maga így vélekedett: "És vajon e szerint az emberiség egész története is csak egy szükséges természeti jelenség, csak a külső természeti erőknek következtetése volna?! A kulcsot, mely a történelem ezen zárát megnyithatja, még csak keresik." A 19. századi pozitivista történetírók elmarasztalásában Hóman Bálint járt az élen, mint "akik szintézisalkotásra képtelenek voltak", s akik a magyar történettudomány "lemaradásában" jeleskedtek. A második világháború után - amikor a pozitivizmus érdemei új megvilágításba kerültek - Ipolyi és papi történetírói társai a dogmatikus egyházellenesség áldozatai lettek. Kimaradtak a magyar történetírás történetéből.

Historikusaink már a 19. században több kísérletet tettek a magyar művelődéstörténet szintézisének megírására. Ipolyi is a reményteljes vállalkozók közé tartozott; jeles szakértője volt az egyházi műtörténetnek, művelte az építésztörténetet, otthonos volt az egyházi és a világi archeológiában, s jól ismerte a magyar történelmet is. Erre bizonyíték "Besztercebánya városa műveltségtörténeti vázlata" című tanulmánya. Történetfelfogására jellemzően a királyoknak, főuraknak és hadvezéreknek jutott a legkevesebb hely. A magyar művelődéstörténeti szintézisnek ígéretes előzménye volt az ő tanulmánya. "Nemzeti művelődéstörténetünk fejlesztését, nemcsak munkálkodásunk fő feladatául tekintem, hanem a vele összefüggő kultúrai kérdések szerencsés megoldását nemzeti létünk egyik föltételének tartom." - mondta 1876-ban, a rimaszombati gyűlésen. A magyar művelődéstörténet szintézise a mai napig sem készült el. Ipolyi életművének betetőzése volt, hogy 1885-ben az első Magyar Történelmi Kongresszuson ő tartotta a fő előadást Történelem és a magyar történeti szellem címmel.

Forrás:
Dr. Fábián János: Ipolyi Arnold, a főpap életútja
Rottler Ferenc: Ipolyi Arnold történetelméleti munkássága

előző oldal 2 / 2