Szalay László, a reformkor történetírója

Önkéntes száműzetés és hazatérés

Mikor itthon a békés átalakulás a kétségbeesett küzdelemben csapott át, Szalay reményvesztetten tért önkéntes számüzetésbe Svájcba. A harc kimenetele felől neki, az illúziók nagy kritikusának, nem voltak kétségei, természetétől idegen volt minden forradalmi ábrándozás. Az összeomlás után egy francia nyelvű röpiratban bizonyította, hogy az osztrák politika rövidlátása sodorta a nemzetet az évtizedes reformfejlődés útjáról a lázas kitörésbe. A rend és a mérséklet párthíve szólt az európai közvéleményhez: az előszó a polgári gondolkodásban, tudós tájékozottságban és az eseményektől elsodortatásban hozzá hasonló nagy francia politikus, Guizot alakját idézte, aki ekkor Londonban élt száműzetésben, és aki a legközelebb állt hozzá a kortársak közül.

 

De a fokozódó reménytelenséggel együtt érlelődött benne az elhatározás, hogy a hagyományokhoz, a múlt ismeretéhez forduljon. Idegenben, elzárva a forrásoktól és segédeszközöktől megírta a Magyarország története című munkáját, tárgyilagosságának, ítélőképességének és írástudásának emlékét. A jogász, a politikus, a publicista és a diplomata egyesült a történészben. A múltat ismertette, hogy tanulságul szolgáljon, de nyitott szemmel figyelte tovább a jelent is. A felmerülő új álmokat a dunai népek szövetségéről hűvös józansággal mérlegelte: "Meglehet, hogy a forradalom győzni fog" írta Szemere Bertalannak 1853-ban "nem ma, nem holnap, de mégis még életünk idejében, ha lehetséges dolog; de az bizonyos, hogy a forradalomnak nem fogja hasznát látni a magyar. Más népek és nemzetiségek remélhettek és remélhetnek holmit a forradalomtól; a mi állásunk, a magyar faj állása 1848 elején is ollyas volt, hogy a revolutiótól józanul csak az extra possessoriumba helyezést várhattuk; törjön ki most egy újabb forradalom, az sem fogja a magyart vissza, a nyeregbe segíteni; a suprematia a szlávságra száll. Szövetséges közép- és aldunai demokratikus álladalmakat nem fog látnia e században, s gondolom a jövőben sem, az emberi szem"

 

Szalay 1855-ben tért haza számkivetéséből. Az otthon a megnyíló könyvtárakat is jelentette, dús anyagukban most már szabadon merülhetett alá. Nagy történetén dolgozott, régi memoárokat publikált és a XVI. század nagy humanista-politikusának, Verancsics Antalnak iratait. Kisebb értekezéseket írt és részt vett az akadémiai életben. Látszólag megnyugodva élt családja körében, de az elmúlt évek idegrázkódtatását mégsem tudta teljesen kiheverni.

 

Szalay élete utolsó szakaszában éretten, a változott körülményektől is segítve, mintegy megismételte és jóváhagyta ifjúsága célkitűzéseit. Az 1861-es országgyűlésen a pest-lipótvárosi kerület képviselőjeként állt ki a polgárosodás mellett, és kimondta az akadémiai elv lényegét: csak a nyugati értelemben vett műveltség és tudomány tarthatja fenn a nemzetet. "Az európai polgárosodás minél bensőbb tényezőjévé válnunk" mondta 1862-es titoknoki előadásában "sajátságaink, a bennünket magyarrá, magyar nemzetté idomító sajátságok megőrzésével, ebben rejlik fennmaradásának legszilárdabb biztosítéka, ezen fáradozik fennállása óta híven ernyedetlenül az akadémia. Kelet népe vagyunk, tanúsítja belső, mind külső életünk typusának egynél több vonása; tanúsítja erőnknek lüktetése, lelkünknek annyi viszontagságok után is ifjúsága; nyelvünk, érzelmi világunk zománca. De nyugat népe is vagyunk, azért fogadtattuk be magunkat kilenczedfélszázaddal ezelőtt a nyugati egyházba; nyugat népe is vagyunk, azért hatott át hozzánk oly gyorsan, oly terjedelmesen, oly tartósan a reformátio; nyugat népe is vagyunk, azért bírjuk már századok óta az államéletnek Nyugat Európában kifejlődött szabad institutióit". Ugyanezt a gondolatot az 1864-es titkári jelentésben továbbfűzi: "királyok számára nincs külön út a mathesis megtanulására: a magyar nemzet számára nincsen külön út a műveltség magasabb fokáig eljuthatásra. Sokan az eredetiséget féltik a nyugati műveltségtől, akaratlan abba a hibába esve, mint a tájékozatlan külföldiek, akik csak az egzotikumot látják a magyarságban, egysorba helyezve a cserkeszek, baszkok, gaélek romantikus világával. Pedig ami magyarrá teszi a magyart, a nyelven kívül éppen az ösztön, ami nyugatra viszi és alkotásainak európai színvonalat ad"

 

Húsz évvel korábban, 1844. augusztusában, egy Pesti Hírlap cikkében már ugyanígy elmélkedett a magyar típusról. Akkor a műveltséget sürgette a politikában, most a műveltséget óvta a politizálástól, a szellem jogát emelve mindenek fölé. "Semmi szükség, még a nemzetiség nevében is növelnünk a tudományosság elleneit" írta az említett jelentésben, utolsó megnyilatkozásában. Tanúságtétel volt ez a nagy történetíró és hazájáért megszenvedett államférfi szájából, nemcsak a maga, de nemzete jellemének egyik valóban lényeges vonásáról: bölcs és józan realitásáról, ugyanakkor örök vágyáról a magasabb rendű után. 1864. július 17-én hunyt el Salzburgban.

1. Életútja az 1848-49-es szabadságharcig
2. Önkéntes száműzetés és hazatérés
3. Történetírói munkássága