Zilahy Lajos hazacsalogatása

Zilahy Lajos, a két világháború közötti időszak egyik legnépszerűbb regényírója és színpadi szerzője 1947-ben emigrált. A regényeiből készült filmeket – Halálos tavasz, Két fogoly, Valamit visz a víz – ma is sokan és szívesen nézik. Zilahyt publicistaként, szerkesztőként is számon tartották. Lapjait – a Magyarországot, a Hídat – főként a középosztály olvasta. Közéleti elkötelezettségű ember volt. Politikai helye valahol a mérsékelt ellenzékiség és a kritikus kormánypártiság között jelölhető ki. Tisztelte a nyugati demokratikus hagyományokat, főként az angol és amerikai kultúrát. Látván a nagy különbséget Magyarország és a nyugati világ fejlettsége között, azt szerette volna, hogy az ország – sajátos vonásainak feladása nélkül – a gazdagabb és boldogabb régiókhoz zárkózzék fel. Sokakkal együtt úgy gondolta, hogy a demokratizálás az arra hajlandóságot mutató politikai vezetők és a problémákat látó szellemi elit összefogásával valósítható meg. Jól ismerte az arisztokrácia és a dzsentri világát, a polgárság, a kispolgárság életét, de a parasztságról is megbízhatóak voltak az ismeretei. Vonzódott a népi írói eszmekörhöz, sokat tett a falukutatók népszerűsítése, elismertetése érdekében. Politikai pártba soha be nem lépett. Barátai, ismerősei közül számosan a hatalom belső köreihez tartoztak. (A sznob politikusok keresték a kapcsolatot a szellemi élet legismertebbjeivel, s az utóbbiak többségének is hízelgett a hatalom csúcsán lévők érdeklődése.) Zilahy a reformokat ígérő miniszterelnökkel, Gömbös Gyulával többször folytatott bizalmas beszélgetést. Németellenessége nem volt Gömbös ellenére, aki azonban a hitleri politika bírálatának – Magyarország külpolitikai érdekeire hivatkozva – határt szabott. Nem a nyilvánosságnak szánt megbeszélésük még Zilahy közeli ismerősét, Kozma Miklóst, az irodalomértő politikust is meglepte.1 1935-ben Zilahy vetette fel az Új Szellemi Front ötletét: a hatalom és az írók társadalomjobbító szándékait összefogó, értelmiségi tömörülés ideáját. A kezdeményezés még létrejötte előtt hamvába holt: a népi írók és a miniszterelnök közötti első találkozó után további szervezett véleménycserére nem került sor.2 Talán Németh László nézetei állottak hozzá a legközelebb. Különösen a népből – elsősorban a parasztságból – származó új értelmiség megteremtésének ötletét tartotta vonzónak. Nagy vagyonát, kiterjedt és előkelő társadalmi kapcsolatait arra kívánta felhasználni, hogy létrehozza a kitűnőek iskoláját. Nemes ötletéhez 1942-ben megnyerte a kormányzó feleségét – a Zilahy telkén felépítendő iskolát a repülőszerencsétlenségben meghalt Horthy Istvánról nevezték volna el –, Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapátot, Szombathelyi Ferencet, a honvéd vezérkar főnökét, Nagybaczoni Nagy Vilmos hadügyminisztert és még másokat. Magyarország egyre mélyebb és értelmetlenebb belebonyolódása a második világháborúba azzal is járt, hogy a hatalom anyagi és erkölcsi támogatása csökkent. Bár a Györffy Kollégium létrejött, de messze elmaradt attól, ami Zilahy népi értelmiséget teremtő álmaiban megjelent. Zilahy antifasiszta volt és demokrata. Külföldi útjai – 1945 előtt az Amerikai Egyesült Államokban töltött hosszabb időt –, közéleti tapasztalatai arról győzték meg, hogy a kicsi Magyarország kiszolgáltatott a nagyhatalmaknak; az ország felelős vezetőinek és az értelmiségieknek az a feladatuk, hogy a kényszerű kötöttségek tudatában próbálják az országot optimális helyzetbe juttatni. Bár sokakkal együtt szívesebben vette volna, ha Magyarországot a nyugati szövetségesek szabadítják fel a nácik és nyilas kiszolgálóik uralma alól, de bízott a Szovjetunióban is. (Illyés Gyula 1934-es oroszországi útijegyzetei lapjában, a Magyarországban jelentek meg.) 1945-ben azok közé az értelmiségiek közé tartozott, akik engedtek a megszállók és a hatalomra jutó pártok, mindenekelőtt a kommunisták felkérésének, és szerepet vállaltak a reményeik szerinti új, demokratikus Magyarország felépítésében. Néhány név közülük: Szent-Györgyi Albert, Szekfű Gyula, Moór Gyula, Karácsony Sándor, Kassák Lajos, Csécsy Imre. Zilahy 1945-ben még ahhoz is hozzájárult, hogy a kommunisták (Révai József, Horváth Márton, Kállai Gyula) és a baloldali parasztpártiak (Erdei Ferenc, Darvas József, Illyés Gyula) Új Szellemi Front néven az értelmiséget baloldali egységbe tömörítő mozgalmat indítsanak. A még feldolgozatlan, a tíz évvel korábbi próbálkozáshoz kudarcát tekintve is hasonló mozgalommal szemben a névadó Zilahy tartózkodó volt. Abban reménykedett, s ezt fogalmazta meg a mozgalommal kapcsolatos írásokat közreadó cikkgyűjteményben is, hogy az irodalom és a demokrácia ügye oly módon kapcsolódik majd össze, hogy nem sérti az alkotói autonómiát. Az 1935-ös kezdeményezéséről ez írta: Ha [...] emlékezetembe idézem azt a másik Új szellemi frontot, úgy érzem, ha bűntudat nélkül is, de marcangoló önváddal állunk valamennyien Marianne ítélőszéke előtt, de lélekben mégsem összetörve, mert akkori harcaink, legalább szándékaikban, mégsem voltak egészen dicstelenek.3 Elvállalta a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnöki tisztét (Szent-Györgyi Alberttel közösen), egyik szerkesztője lett a koalíciós napilapnak, a Szabadságnak. Ott jelent meg vezércikke a felszabadító, Krisztus arcú szovjet katonáról, amely sokakban visszatetszést keltett, hiszen a megszállókkal kapcsolatos személyes tapasztalataik élesen ellentmondtak a Zilahy által rajzolt, erősen idealizált képnek.4 A Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetői azon voltak, hogy a befolyási övezetükbe tartozó ország elitje jó képet alakítson ki a megszállókról. A testület akkori irányítója, Szviridov altábornagy, többször fogadta az írót, és sikerrel győzte meg arról, hogy a Szovjetunió támogatja az ország demokratikus átalakulását. A demokrácia hívei fokozatosan jöttek rá, hogy becsapták önmagukat, hagyták magukat megtéveszteni: hittek a kommunisták, a Szovjetunió demokrácia-ígéreteiben. A béketárgyalások előrehaladtával, hazai közéleti tapasztalataik bővülésével kiábrándultságuk növekedett. Ki előbb, ki utóbb arra a következtetésre jutott, hogy ha szellemi szabadságát nem akarja elveszíteni, belső emigrációba kell vonulnia, vagy el kell hagynia Magyarországot. A külföldre menést választók közül különösen nehéz volt a döntés azoknak, akiket hivatásuk gyakorlása az anyanyelvhez kötött: az emigrációban az írók szellemi szabadsága megmaradt ugyan, de az anyanyelvi kultúra közegét nélkülözni voltak kénytelenek. Mégis, az írástudók legjobbjai közül többen – köztük Márai Sándor, Cs. Szabó László, Kovács Imre, Szabó Zoltán – 1947–1949-ben az erősödő magyarországi diktatúra helyett a szabad Nyugatot választották. Zilahy Lajos az Egyesült Államokban telepedett le. A hidegháborús légkör megnehezítette beilleszkedését. Tőle jobbra álló emigránstársai – s mindenekelőtt a szélsőjobboldaliak, a nyilasok – nem bocsátották meg neki 1945 utáni „kollaborálását”. A demokratikus megújulás másik tábora, a külföldre szakadt urbánusok pedig a népiekhez való közelsége, az 1935-ös frontalakító kísérlet miatt idegenkedtek tőle. Az emigráció eleve elmélyíti a korábbi ellentéteket: aki idegenbe kerül, nélkülözni kénytelen elvbarátait. A világ végletes kettéosztódása, a volt antifasiszta szövetségesek közötti ellenségeskedés itthoni hivatalos megítélésének sem tett jót. A „fasiszta” Horthy-rendszer szellemi kiszolgálói közé sorolták, műveit nem engedték a közönség elé jutni. Az 1950-es évek közepétől a közeledés halvány jeleit látván egyre többen reménykedtek a nagyhatalmak közötti háborús feszültség megszűnésében, Közép-Európa demokratizálódásának lehetőségében. Sokan az emigránsok közül a levert 1956-os magyar forradalomban is megtalálni vélték a reménykeltő elemet: a lelkismeret-furdalásos nyugati világ és az enyhülésnek elkötelezett hruscsovi politika nem kedvez Magyarországon a rákosista idők visszatértének, s így megindulhat egy jobb világ eljövetelével kecsegtető átalakulás. 1957-ben Magyarországon újra bemutatták az 1945 előtt sikerrel játszott Zilahy-darabot, A szűz és a gödölyét, de a kulturális élet egyéb jelenségei is – Szabó Lőrinc és Németh László Kossuth-díja, a könyvkiadás sokszínűsége, a különféle képzőművészeti irányzatokat bemutató Tavaszi Tárlat stb. – valamiféle kibontakozást sejtettek. Az íróperek alaposan megnyirbálták ezeket a reményeket. Zilahy Lajos, aki amerikai állampolgárként a PEN Clubban, az írók nemzetközi szervezetében az Egyesült Államokat képviselte, mindent megtett, hogy felrázza a világ közvéleményét, s a nemzetközi nyomás révén elérje, hogy Kádárék engedjék szabadon a bebörtönzött írókat. Kínzó honvágya ebben az évben tovább erősödött, s nem csökkent az amerikai életforma iránti ellenszenve. Ugyanakkor megmaradt bizalmatlansága a rákosista vonásokat is őrző Kádár-rezsim iránt. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyis elkergetnék a határsorompótól. Magáról és emigráns társairól írja 1957 decemberében a Londonban megjelenő Irodalmi Újságban: És nem fontos, hogy a valóságban mivé lettünk, – liftesfiúk lettünk, akik magasabb emeletekre próbáljuk szállítani a berúgott eszme-gazdagokat, Nyugat aprópénzen kitartott velszi bárdjai lettünk, vagy még ennyi se a vasfüggöny görbetükrében – lettünk, amivé lettünk, valamennyien hasonló a hindu hősmonda ibisz-, párduc-, denevér-, lótusz- és csillagfejű elűzött lényeihez, akik emlékeik gyökereivel és reményeik magvaival táplálkoznak, széles körben a Földtányér peremén guggolnak s a titokkal terhes félhomályban fájdalmukban üvöltve, várják a felkelő napot s köztük mi magyarok Adyt énekelvén: „Szabad, hű tenger volt a lelkem, / Nem érdemeltem, / Hogy most legyek fáradt, hullámtalan, holt, / Mert igazam volt, mert igazam volt.” A forradalom utáni rendszerrel szembeni elégedetlenségét fokozta a népi írók ellen indított ideológiai hajsza. A népi írókról szóló 1958-as pártállásfoglalásban nevét az elmarasztaltak, a megbíráltak között olvashatta. A magyarországi politikai és ideológiai élet cikkcakkjai, a nemzetközi enyhülési folyamat időnkénti megtorpanása ellenére továbbra is fontolgatta a hazatérés lehetőségét, amire itthonról is félhivatalos biztatást kapott. 1961-től egyre érzékelhetőbbé váltak a Kádár-rezsim békülő, semlegesítő gesztusai. Miközben Kádárék körömszakadtáig ragaszkodtak a restaurált államszocialista rendszerhez, el akarták hitetni a lakossággal, hogy a bűnök főként a levitézlett Rákosit és híveit terhelik, s a hazai és a nemzetközi korlátozottságok ellenére is megteremthető a mindenki számára élhető „szocialista”, „demokratikus” Magyarország. A felajánlott, hazugságokon, elhallgatásokon alapuló kompromisszumot kénytelen-kelletlen elfogadó lakosság élni tudott a szabadság hiányával. Az emigránsok közül többen a hatvanas évek elején hazatértek: a Nemzeti Parasztpárthoz tartozó folyóirat-szerkesztő Vámos Imre és a katolikus költő, Horváth Béla elfogadták a felkínált lehetőséget, hogy itthon szerkesszék a Látóhatárt. Zilahy Lajosnak is megüzenték – lásd az 1. dokumentumot –, hogy szívesen látják itthon. Az írónak, aki egyaránt gyűlölte a jobb- és baloldali diktatúrákat, el kellett döntenie, hogy 1962 Magyarországa megfelel-e a saját maga állította demokrácia-kritériumoknak. Összehasonlításként: Márai Sándor nem szándékozott feladni a számára is kínkeserves emigrációt, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak Magyarországról, s meg nem tartják a többpárti, szabad választásokat. Zilahy engedékenyebb volt. Megelégedett volna azzal, ha a szovjetek tanújelét adják a demokrácia iránti elkötelezettségüknek, úgy, mint 1945-ben tették, s erre valamilyen módon a Nyugat garanciát adna. A mérleg nyelvét a hazatérés felé billentette az is, hogy emigránstársai balról és jobbról is támadták őt. Ignotus Pál 1959-ben napvilágot látott nagy esszéjében, a Népiségben, fenntartotta korabeli lesújtó ítéletét Zilahy 1935-ös akciójáról, az amerikai szélsőjobb emigráció pedig kommunistabérencnek tartotta 1962-ben angolul is megjelent 1945-ös, szovjetbarát cikke miatt. A magát minden szélsőségtől mentesnek érző Zilahy számára nem volt könnyű a döntés. Attól tartott, hogy újra csalódni fog: az itthoni viszonyok nem fedik a demokráciáról kialakított elképzeléseit, s nem rokoníthatók a demokrácia 1945 előtti, csökevényes megvalósulási formáival sem. A hazatérési ösztönzést próbának tette ki: feltételeket támasztott – lásd az 5. számú dokumentumot. Ha Kádárék teljesítik az írótársainak is könnyebbséget jelentő kívánalmait, megfontolja a hazatérést. A kommunista hatalom képviselői visszakoztak. Úgy vélték, a kért ár nem éri meg a remélt hasznot. Letettek a Zilahy visszatelepülésével járó közérzetjavító előnyökről, s fanyalogva arra hivatkoztak, hogy Zilahy amerikai titkosszolgálati kapcsolatai miatt nem térhet haza. Az alkudozások titokban, a színfalak mögött folytak. Ennek menetébe engednek bepillantást a közölt dokumentumok, amelyek a Történeti Hivatalban K-1449 jelzet alatt maradtak fenn. Az iratokat betűhűen közlöm, az írógéphasználatból adódó betűhibákat javítva. Csak azoknak a dokumentumoknak a megjelentetésétől tekintettem el, amelyek ismétléseket tartalmaznak. Egyes, a hivatkozásokban említett iratok nincsenek a rendelkezésemre bocsátott dokumentum-együttesben. Jegyzetek 1. Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Pokoljárás a médiában és a politikában (1919–1941). PolgART, Budapest, 2000. I. kötet, 252. oldal. 2. Lackó Miklós: Az Új Szellemi Front története. In ugyanő: Sziget és külvilág. Válogatott tanulányok. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1966. 99–184. oldal 3. Zilahy Lajos: Irodalom és demokrácia. In Új Szellemi Front, Szikra Kiadás, Budapest, 1945. 23. oldal. 4. Zilahy Lajos: Ami a romok alatt s ami a romok fölött van. Szabadság, 1945. január 22. 2000, 2002. július–augusztus. 14., 95–98. o.