Méltatlanul elfeledettek az első világháború gyarmati katonái

2010. február 23. 11:17

Az első világháború történetéből gyakran kimaradnak a gyarmatok létfontosságú hozzájárulásai, miközben a kolóniákról érkező segítség, a különböző etnikumú seregek mellett, a nyersanyag és a fizetési támogatások szempontjából is meghatározó jelentőségű volt.

Korábban

Franciaország 160 ezer fekete katonát vetett be Európában a gyarmati birodalmából, 65 ezret pedig egyéb területeken. Igen brutális sorozási módszereik voltak, mert nagyon sok „jelentkezőre” volt szükség. A britek módszere nem volt ennyire kegyetlen, ők körülbelül 50 ezer afrikait állítottak harcba, és körülbelül egymillió „szállítót” alkalmaztak az afrikai kontinensen és még ezret Mezopotámiában.

A halálozási ráta magas volt: az észak-afrikai csatákban több mint 11 ezer afrikai katona és körülbelül 100 ezer szállító vesztette életét, 22 ezer pedig megsebesült vagy eltűnt. Az életben maradt katonák között 39 kiváló magatartást tanúsító, és 24 egyéb katonai kitűntetést osztottak szét. S hogy miért haltak meg ilyen sokan? Sokszor nagyon kevés, ráadásul silány minőségű étel állt a rendelkezésre, illetve nem volt elég ruha, cipő, csak néhány pokróc, emellett az orvosi ellátás is gyengének bizonyult.

A britek indiai csapatokat is bevetettek, minden fronton alkalmazták őket. A 1,5 millió katonából 114 ezerre rúgott azok száma, akik meghaltak, megsebesültek vagy eltűntek. Emellett 600 ezer, nem katonai feladatokat ellátó munkás is volt, akik főleg az élelem, a ruha és a muníció utánpótlásról gondoskodtak. Az indiai katonák között 12 Viktória Keresztet és 12445 bátorságmedált osztottak ki.

Az Indiai Királyi Tengerészet rendelkezett aknakutató hajó flottákkal, valamint üzemanyag -, és hadseregszállító hajókkal is. Ezeken a tisztviselők azonban mind európaiak voltak. India nemzeti költségvetésének az aránya - amit védelemre költöttek az első világháború alatt - 49 százalékról 61 százalékra nőtt.

A gyarmati titkár, Winston Churchill kételkedett abban a mondásban, hogy „a fejletlen fajok nem képesek létrehozni a demokrácia intézményeit, mert még önkormányzattal sem rendelkeznek.” Ezért 1922-ben különböző próbálkozások voltak arra, hogy a kormányba és a hadsereg vezetőségébe egyre több indiai származású kerüljön.

A bőrszínhez köthető attitűdök miatt a Karib-szigeteken nem toboroztak csapatokat 1915-ig. A britek karibi ezrede 11 zászlóaljból állt, a katonákat durva bevetésekre képezték ki fehér tisztek. Nekik kevés hozzáférésük volt a szociális eszközökhöz és neheztelték a fizetési diszkriminációt, illetve hogy nem biztosítottak számukra eltávozási lehetőséget. Bár harcolni edzették őket, több zászlóaljat mégis elkülönítettek árkot ásni vagy pedig lőszerszállítónak Olaszországba.

1918-ban, mikor elrendelték, hogy olasz munkások után latrinákat tisztítsanak, a katonák fellázadtak. Negyvenkilenc embert ítéltek börtönbüntetésre, ami 3-5 évig terjedő kényszermunkával járt. Az állítólagos bandavezér halálos ítéletét pedig 20 évi börtönre cserélték. Egyéb, a Közel-Keleten szolgáló karibi zászlóaljak szintén elkezdtek reagálni a hivatalos megkülönböztetés kérdésére, ezért határozat született feloszlatásukról, és minél előbbi hazaszállításukról. 81 karibi katona kapott kitüntetést a bátorságáért.

Nem csak katonákat és szállítókat adtak a kolóniák. 1915–1917 között a britek például körülbelül 80 ezer font támogatást kértek az aranyparti gyarmatoktól, hogy segítsék a háborús erőfeszítéseket. 700 ezret csak Aranypart kormánya adott, 40 ezer font Gambiából, 15 ezer pedig Sierra Leonéból érkezett. Nigéria állta csapatai költségét, a fehér tisztviselők magas fizetéseit is beleértve. A Karibi-szigetek 2 millió fontot adományoztak a Háborús Alapnak, emellett tüzelőanyagot, üzemanyagot és pamutot exportáltak, valamint kifizetettek 9 repülőgépet és 11 mentőautót. A nyugat-afrikai gyarmatok olajt, kakaót, aranyat, bauxitot és mangánt termeltek; a keletiek bőrt, magokat, gumit, dohányt és rezet.

Attól még nem készült kutatás, hogy a fekete és az ázsiai populáció minként vette ki részét a háborúból az anyaországban. Azt azonban tudjuk, hogy hadviselési jog szerint a „fekete vagy egyéb színű személyeket” idegennek kellett tekinteni, ezért nagyon kevesen kerültek be a seregbe. Az első fekete brit származású hivatásos tiszt Walter Tull volt, aki a Middlesex zászlóalj Football seregéhez csatlakozott.

Amikor aztán a katonák leszerelése elkezdődött, a faji ellenségeskedés gyorsan növekedett: fekete és ázsiai embereket támadtak meg Cardiffban, Newcastleben, Londonban és Liverpoolban.