Csúcsragadozókkal a japánok ellen: az elfelejtett tengeralattjáró-háború

Az Amerikai Egyesült Államok 1941-ig az elkülönülés politikáját követte, és Roosevelt elnök ígérete szerint az USA nem lépett be a háborúba, és nem vett részt egyik fél támogatásában sem. Ígérte ezt annak ellenére, hogy amerikai teherhajók már javában szállították a hadianyagot Angliába és Oroszországba. Az USA hadbalépésére 1941 decemberéig kellett várni, amikor a japán flotta megtámadta Pearl Harbort.

Az amerikai flotta nagy részét ekkorra öreg, kimustrált hajók alkották. A tengeralattjáró flotta szintén elavult volt, legalábbis amerikai szemszögből: sok tekintetben ugyanis még ezek a viszonylag öreg hajók is jobb teljesítményt nyújtottak, mint német, angol, vagy japán megfelelőik. Míg a különböző külhoni kikötőkben ezek a hajók állomásoztak, addig az otthoni kikötőkben már igazi óceánjáró naszádok pihentek, a tervezőasztalokon pedig igazi csúcsragadozók készülődtek.

A USS Triton 1941-ben

Az amerikai tengeralattjárók már ekkor is dicső múlttal, és hagyományokkal rendelkeztek. Az egykor John Holland által elindított tengeralattjáró-fejlesztés sok tekintetben itt érte el a csúcsát. De vajon miért volt szüksége az alapvetően közömbös politikát folytató USA-nak erős tengeralattjáró haderőre? A válasz egyszerű: Amerika valójában nem kívánt tartósan semleges maradni, hiszen megérezte a japán fenyegetés erejét, a velük folytatandó háború színtere pedig kizárólag a Csendes-óceán lehetett.

A Csendes-óceán területe háromszorosa az Atlantinak, így ha hatékonyan akarták használni a merülő-naszádokat, akkor azoknak hatalmas üzemanyagtartályra és erős hajtóművekre, a legénységnek pedig magas komfortfokozatra volt szüksége. Mindezt pedig csak úgy lehetett megvalósítani, ha a korszak legjobb hajóit építik meg. Mire belépett a háborúba, az amerikai haditengerészet a világ legjobb tengeralattjáróit tudhatta magáénak.

A japán támadás után alig pár nappal, december 10-én, a már ostrom alatt álló Wake szigettől nem messze cirkált a USS Triton tengeralattjáró. A viszonylag fejlettnek számító TAMBOR osztályhoz tartozó, 1500 tonnás hajó 10 torpedóvető csővel, egy 76 mm-es ágyúval, és 2 darab .50 (12.7 mm) kaliberes géppuskával rendelkezett. Meghajtásáról 4 darab, egyenként 1600 lóerős dízelmotor gondoskodott. Személyzete 59 főből állt, parancsnoka Willis A. Lent volt.

Az éjszaka folyamán a hajó több fényjelenséget észlelt, amelyeket a szigetet bombázó japán hajók torkolattüzeként azonosítottak. Kicsivel később már egy nagyobb hajó körvonalai is kirajzolódtak. Lent kapitány nem tétovázott, és a háború hírétől még mindig sokk alatt álló legénységgel felkészült a támadásra. 4 darab, 533 mm-es torpedót lőttek ki a hajóra, melyek 58 másodpercig futottak, majd a szonártiszt találatot észlelt. Hajnali negyed egyre az ellenséges hajó elsüllyedt, a Triton pedig visszatért bázisára. A Wake sziget elesett, de a japán flotta veszteségei jelentősek voltak. Több hivatalos forrás a mai napig tagadja az akció sikerét.

A háború tehát elérte Amerikát, és megkezdődött a csendes-óceáni háború, amely mindkét fél számára kegyetlen, és kiszámíthatatlan meglepetéseket tartogatott. A cikk következő részében a USS Nautilus merész támadásával, és a GATO osztályú tengeralattjáró műszaki adataival ismerkedhetünk meg.