A legkedveltebb orosz drámaíró: 170 éve halt meg Puskin

Százhetven éve, 1837. február 10-én hunyt el Pétervárott Alekszandr Szergejevics Puskin orosz költő és drámaíró, az orosz irodalom egyik legismertebb és legkedveltebb alakja.

A kaukázusi fogoly

Moszkvában született 1799. június 6-án. Apai ágon a legrégibb orosz nemesek közé tartozott, anyai ősei közt ott találjuk I. Péter etióp származású apródját, Hannibált (eme őséről Nagy Péter szerecsene címmel írt elbeszélést). Művelt otthonban nevelkedett: apja elegáns francia verseket írt, nagybátyja, Vaszilij Puskin a maga korában elismert író-költő volt. A család gazdag könyvtára, a francia nevelők, az orosz dajka, akitől az orosz nyelv szeretetét kapta, formálták szellemét.

1811 és 1816 között a Carszkoje Szelo-i líceumban tanult, s itt kezdett el komolyan verseket írni. Ekkor keletkezett műveiben magasztalta az élet örömeit, s támadta az önkényuralmat, a polgári eszményekért, a szabadságért lelkesedett. A líceum elvégzése után, 1817-ben a Külügyi Kollégiumban látott el titkári feladatot, de érdeklődése az irodalomhoz és a színházhoz vonzotta, baráti kapcsolatai pedig a dekabrista szervezetek tagjaihoz fűzték.

Még a líceumban hozzákezdett Ruszlán és Ludmila című elbeszélő költeményéhez, amelyet a klasszicista ízlés konvencionális formái helyett mesterkéletlen, népi stílusban írt - emiatt a konzervatív kritikusok élesen támadták. 1820-ban kéziratban terjedő "szabadságverseiért" száműzetésre ítélték, de tekintélyes barátai közbenjárására nem Szibériába, hanem délre, Besszarábiába és a Kaukázusba irányították. Ekkor írta Byron iránti rajongását tükröző déli poémáit, A kaukázusi fogoly (1820-21) és A bahcsiszeráji szökőkút (1821-23) címmel.


Hamarosan a mozikban: Puskin utolsó párbaja

1823 júliusában Odesszába került, ahol hivatali főnöke, Voroncov főkormányzó eleinte pártolta, de szabadságeszméi miatt és férji féltékenységből, egy elfogott levele alapján istentagadásért feljelentette. 1824-ben a déli száműzetést a mihajlovszkojei házi őrizet váltotta fel. Itteni elszigeteltsége a magány és a gyermekkori emlékek élményével ajándékozta meg, egyben elmélyült tanulmányokat, munkára összpontosított hónapokat jelentett. Puskin kiadta kötetnyi versét, megírta Borisz Godunov című drámáját és az Anyegin hatodik énekét.

1826-29 között élete rendkívül mozgalmasan telt: a dekabrista mozgalom leverése után I. Miklós cár Moszkvába kérette a költőt, akit a házi őrizet alól saját ellenőrzése alá vont. A moszkvai időzés alatt újabb irodalmi tervek és barátságok szövődtek a ljubomudri, azaz "bölcselők" kör tagjaival. Előttük olvasta fel a Borisz Godunovot, amelynek történelemszemléletét számon kérte a "magas cenzúra".

A bolgyinói ősz költője

A költőt nyugtalansága állandó utazásra késztette, Moszkvából Pétervárra, onnan a Kaukázusba. Külföldre is szeretett volna menni, de nem kapott rá engedélyt, a török frontra is önkényesen követte Paskievics gróf seregét 1828 végén, részben azért is, mert ide osztották be szolgálatra a lefokozott dekabrista tiszteket. Erről az útjáról számol be az Erzerumi utazás című úti jegyzetében.

1830-ban megkérte Natalja Goncsarova kezét, s a házassági előkészületek és a birtokrendezés ügyében apja falujába, Bolgyinóba utazott. Innen aztán a moszkvai kolerajárvány miatt elrendelt karantén következtében három hónapig nem mozdulhatott ki. Ez a "bolgyinói ősz" volt Puskin legtermékenyebb időszaka: befejezte Anyegin című verses regényét, a Néhai Ivan Petrovics Belkin elbeszélései című novellasorozatát, A kolomnai házikó című anekdotikus-tréfás elbeszélő költeményét és a kistragédiákat (Don Juan kővendége, Mozart és Salieri).

1831-től élete Pétervárhoz kötődött, ám ambivalens módon viszonyult ehhez az életformához: egyszerre élt benne a menekülés és a társasági, irodalmi forgatagban való részvétel vágya. Már az 1820-as évek végétől foglalkozott az orosz történelemmel, főként I. Péter korát és a Pugacsov-lázadást tanulmányozta. 1831-ben engedélyt kapott a levéltári kutatásokra, sőt a cár megbízta Nagy Péter történetének megírásával. Minden külső bonyodalom és nehézség ellenére irodalmi szempontból ez az utolsó korszaka is rendkívül gazdag volt: megírta a Pikk dáma című elbeszélést, A kapitány lánya című történelmi regényt, a Dubrovszkij című kisregényt és A bronzlovas című költeményt.

A háttérben azonban lassan elmélyült a konfliktus a költő és az előkelő társaság, de főleg az udvari körök egyes képviselői között. Puskint mindig is idegesítette feleségének kétes híre; a "végjátékban" egy Franciaországból menekült holland diplomata léhűtő fia, Georges d'Anthes gárdatiszt terjesztett rágalmakat az asszonyról. A kor "erkölcseinek" megfelelve Puskin pisztolypárbajra hívta a rágalmazót, aki 1837. február 10-én halálosan megsebesítette a költőt.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)