A pénz egyidős az emberrel, és ahogy az ember és a társadalmak, úgy a gazdaság és a pénz is fejlődött. A cserekereskedelmet felváltotta az árupénz, ezek közül pedig kiemelkedtek a nemesfémek. Kezdetben súlymérték formájában, később pedig a vert pénzérme tartalmazta az értéket: aranyat, ezüstöt. Eljött azonban a pillanat, amikor az arany és az ezüst kikerült a kezünkből, és megjelent a papír. Mi történt?

Kevés a fém

A váltásnak egyértelműen gazdasági okai voltak. Az árutermelés és a kereskedelem folyamatos fejlődésével párhuzamosan egyre több pénzre volt szükség a piacon. A pénz forgási sebessége nőtt, azaz a pénzérmék egyre gyorsabban cseréltek gazdát, de egy idő után ez sem tudta kielégíteni a szükségleteket, így kialakult a pénzhiány.

Logikus megoldás lett volna, ha az igényeknek megfelelően még több nemesfémet visznek el a pénzverdékbe, azonban az arany és az ezüst bányászatban nem történt olyan innováció, amely lehetővé tette volna nagyobb mennyiség termelését. A másik megoldás az lehetett volna, ha az emberiség, igazodva az adott mennyiségű nemesfémpénzhez, visszafogja az áruforgalmat, de ez ellentmond az egész folyamat, azaz a fejlődés logikájának. A pénzhiányt végül olyan eszközökkel sikerült orvosolni, amelyek meghatározták aztán az egész gazdasági berendezkedést. Ezeket az eszközöket hívjuk egységesen pénzhelyettesítőknek.

Most akkor mit helyettesít?

A pénzhelyettesítő szó egy kicsit ellentmondásosnak hangzik, hiszen azt állítjuk, hogy ezek a pénzhelyettesítők lesznek majd a ma is használt pénz elődjei. De akkor mit helyettesítettek és hogyan? Ismerve a pénztörténet logikáját, már értjük, hogy a pénzhelyettesítők valójában a nemesfémet helyettesítették, hiszen ezt megelőzően az arany és az ezüst volt maga a pénz. Már a középkorban igyekeztek a nagyobb kereskedőházak elkerülni a nemesfém kockázatos mozgatását, elismervényeket bocsátottak ki, egyfajta nyugtákat, amik nagyon hasonló funkcióval bírtak.

Ezekben a nyilatkozatokban a kibocsátó elismerte, hogy a rendelkezésére álló, adott mennyiségű nemesfémet bizonyos feltételekkel átruházza üzleti partnereire. Az üzlet létrejöttével ez az elismervény beváltható volt az adott kereskedőnél. Így már az a papírdarab is rendelkezett ezzel a helyettesítő értékkel. Ezen a ponton el is érkeztünk a klasszikus bankjegy és klasszikus papírpénz különbségének megértéséhez. A két kifejezés ugyanis a mai fül számára talán azonos jelentésű szóként hat, valójában két eltérő pénzhelyettesítő megoldást takar.

Az evolúciós válasz

A klasszikus bankjegy kialakulása a piac válasza a pénzhiányra. Ha a középkori kereskedőházak elismervénye helyett a váltó szót használjuk, az valamivel ismerősebb, ugye? A kereskedelmi váltó volt ugyanis az első pénzhelyettesítő eszköz. Ez egy olyan kézzel írt papírdarab, amely elismer egy adósságot. A váltón szerepel egy nemesfémben kifejezett összeg, egy lejárati dátum, amikor az összeg átadásra kerül, és egy név, illetve aláírás, amely garanciát adott a kifizetésre. Az így kiállított váltó, mint papírdarab, már önmagában piacképes volt, hiszen a hitelező felhasználhatta vagy eladhatta ezt a kötelezvényt másnak. A kereskedelmi váltó még rejtett magában kockázatokat, ezért hamarosan megjelent az úgynevezett bankár váltó is. Ennek a kibocsátója már egy bankár, azaz egy pénzkereskedő, akinek a fizetőképességében a piac jobban bízott, mint egy általános kereskedőében.

Innen már csak egy lépés, és megérkeztünk a klasszikus bankjegyhez, amely egy olyan bankár váltó, amelyről „lekopott” a határidő, a lejárati dátum, így ez állandó érvényű fizetőeszközzé válhatott. Az „örökérvényűség” mellett a bankjegy még egy nagyon hasznos tulajdonsággal bírt: kerek címletekben bocsátották ki ezeket. Azaz míg mondjuk a bankár váltó névértéke a váltó adott összegére szólt (pl. 673 tallér), addig a bankjeggyel már az előre kiállított névértékű címletekkel tudták összeállítani az adott követelést (6 db. 100-as, 7 db. 10-es és 3 db. 1 talléros).

Az állam megteheti…

A klasszikus bankjegyek születése tehát a piac válasza a nemesfémpénz-hiányra. De mit takar akkor a klasszikus papírpénz kifejezés? A klasszikus papírpénzek megjelenése időben megelőzi a bankjegyekét, de közel sem voltak olyan sikeresek, mint papír anyagú társaik. Amíg a klasszikus bankjegy születését a forgalom pénzigénye kényszerítette ki, addig a klasszikus papírpénz nyomtatását az állam. Mégpedig olyan történelmi pillanatokban, amikor valamilyen külső ok miatt megnőtt az állam pénzigénye, amit a rendelkezésre álló saját bevételei nem fedeztek, illetve újabb adók kivetésére nem volt lehetőség vagy idő. Ekkor került elő nyomdagép, a papír, illetve ezek házasságából a papírpénz. Erre az állam (a király, a császár, a köztársaság) „ráírta” az adott összegű adósságát, majd ezt fizetőeszközként igyekezett felhasználni a piacon.

A papírpénz népszerűsítésére a legjobb megoldás az volt, hogy kiválasztott egy bankot, amellyel megvetette ezt az adósságot. Megtörtént a nagy találkozás, a bank ezért a papírért bankjeggyel fizetett. Természetesen előfordult, hogy a pénzhiányt előidéző külső tényezők tartósan fennálltak, például elhúzódott a háború. Ilyenkor az állam által kibocsátott klasszikus papírpénz mennyisége is folyamatosan nőtt. Ez odáig is vezethetett, hogy az államnak például kényszerárfolyam bevezetésével kellett rászorítania a piacot a papírpénz használatára. A történelem tele van legendás, klasszikus papírpénz történetekkel. Számunkra talán a legismertebb és legkedveltebb a Kossuth-bankó, de a francia forradalom assignatái, vagy az amerikai polgárháborúban használt green backek is sok tanulsággal szolgálnak.