Amikor drótkerítés védte Magyarország déli határait
2015. június 30. 08:39
URL: https://mult-kor.hu/amikor-drotkerites-vedte-magyarorszag-deli-hatarait-20150630
A két hete bejelentett, a magyar-szerb államhatárra tervezett drótkerítéssel megerősítendő határzár elé feszült várakozásokkal tekint a hazai és a nemzetközi közvélemény. Azt azonban csak nagyon kevesen tudják – még kevesebben emlékezhetnek rá –, hogy az ötlet nem új keletű, sőt eltörpül amellett a gyilkos aknákkal is teletűzdelt aknamező- és bunkerrendszer mellett, amelyet Magyarország a déli határai mentén húzott föl nem egészen hat évtizeddel ezelőtt. A Rákosi-korszak szovjet parancsra épült, megerősített határövezetét a nemzetközi viszonyok indokolták, a vasfüggönyt ugyanis a hidegháború és a szovjet-jugoszláv konfliktus idején építették, moszkvai nyomásra. De miért volt szüksége Magyarországnak a 620 kilométeres jugoszláv határt védő vasfüggönyre? Egyáltalán mennyibe került egy, a háborús pusztításból kilábalófélben lévő, jóvátételt fizető országnak egy ilyen grandiózus beruházás kivitelezése?
Az első vasfüggönyünk
Ha Magyarország és a vasfüggöny kerül szóba, mindenkinek az Ausztriával szemben felhúzott kordonrendszer jut az eszébe, hiszen a szocializmus időszaka alatt itt húzódott a „kapitalista világ” és a „béketábor” választóvonala. Ám hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy nem a nyugati határainkon épült ki az első megerősített határvédelmi rendszer, ugyanis ezt a címet a Jugoszlávia ellen kiépített vasfüggöny birtokolja, ami bár alig nyolc évet élt meg, építése hamarabb kezdődött, mint a klasszikusnak tartott nyugati határzáré. De mi is vezetett a feszült, háborús viszonyhoz déli szomszédunkkal, amikor Josip Broz Tito 1945-től élen járt a „szocializmus építésében” és nemcsak a Szovjetunióval, hanem annak csatlós államaival is barátsági, szövetségi viszonyt ápolt a II. világháborút követően?
Jugoszlávia a kommunista mozgalomban betöltött példamutató szerepét jelezte, hogy az 1947 szeptemberében meglapított IV. Internacionálé székhelyét Belgrádban jelölte ki a szovjet dominanciájú szervezet. A testet öltött Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (KOMINFORM) megalakulásakor deklarálta a „két tábor” elméletet, miszerint a szovjet tömbnek zárnia kell sorait, összefogottnak, fegyelmezettnek és egységesnek kell lennie, ami csak Moszkva központi irányításával valósulhat meg.
A lengyelországi üdülővárosban, Szklarska Porębában tartott alapító kongresszust követően azonban Jugoszlávia – amely nem volt szovjet megszállás alatt – sértve érezte magát, nem fogadta el a szovjet tanácsadók utasításait, a vegyesvállalatok egyenlőtlenségét, és a szovjet titkosszolgálat, az NKVD jugoszláv toborzását is kifogásolta. Ők magukat szabadították fel a világháborúban, maguk alakították ki szocializmusukat, így joguk van az önkormányzáshoz – érveltek Titóék. A Sztálin vezette monolit tömb azonban nem tűrt meg külön utat.
Új ellenség a határon
A KOMINFFORM 1948. júniusi II. kongresszusán Bukarestben megtörtént a szakítás: kizárták a Jugoszláv Kommunisták Szövetségét a szervezetből, ami bár csak egy pártközi szervezet rendelkezése volt, de a pártállamok térségében és korszakában ez államközi szinten is jelentékeny volt. Így Jugoszlávia ellenséggé vált: a kereskedelmi szerződéseket elsorvasztották, a határforgalmat minimalizálták, a diplomáciai kapcsolatok lassan megszűntek, a KOMINFORM székhelyét Bukarestbe helyezték át, beindult a „titóista árulók” elleni propaganda és rendszeressé váltak a határincidensek.
Albánia, Bulgária, Románia, Magyarország és Jugoszlávia határán innentől kezdve heti rendszerességgel folytak az atrocitások, ami a magyar szakaszt illetően a túloldalra történő lövés leadásában, halálos áldozatokkal járó kisebb betörésekben, a letenyei határhíd felrobbantásában, de legtöbbször a jugoszláv határ megvilágításában merült ki. (A határincidensekről bővebben ld.: Vukman Péter: Moszkvától Londonig – Nagy-Britannia és Jugoszlávia a szovjet-jugoszláv konfliktus idején. Szeged, 2010.).
A fordulat éve után, 1949 szeptemberére a kommunista trojka harmadik embere, Farkas Mihály került a Honvédelmi Minisztérium élére, amely jelezte: megkezdődik az ország militarizálása sztálini minta szerint. Már októberben megszegte Magyarország az 1947-es párizsi békeszerződés, az ún. „második Trianon” katonai előírásait, ami a szovjet diktátor akaratának megfelelően történt, így nyomós nemzetközi visszhangja sem lehetett. A rohamtempóban történő hadseregfejlesztést indokolta, hogy Jugoszlávia hadereje felülmúlta sztálinista szomszédjaiét, ezt a csorbát az évek alatt egyébként sikerült kiegyenlítenie Albániának, Romániának, Bulgáriának és Magyarországnak.
A hidegháborús feszültség növekedése és a Jugoszlávia-ügy tette indokolttá a nagyarányú hadseregfejlesztést, ugyanis a népi demokráciák propagandája szerint az imperialisták támadása bármikor megindulhat. A térképre ránézve hazánk geopolitikai jelentősége magáért beszélt, így a véderőfejlesztés rohamtempóban vette kezdetét az iparosítással párhuzamosan. De nemcsak a Párizsban 70 ezer fősre korlátozott honvédség létszámának emelését ütemezték elő, hanem grandiózus beruházások is indultak a „vas és acél országában”. A szovjet stratégiának megfelelően építették ki és erősítették meg a Magyarországot kelet-nyugati irányban átszelő utakat Ausztria felé, ami kulcsfontosságú volt a szovjet hadvezetés számára.
Azonban a támadó jellegű tervek mellett fel kellett készülni a védelemre is, ami az új ellenség révén immár délről is fenyegette nemcsak Magyarországot, hanem az egész tömböt. Az 1947 decemberében kötött magyar-jugoszláv barátsági egyezményt hamarosan felülírta tehát az 1948-as év, amikor Jugoszlávia ellenséggé vált, kísérteties hasonlóságot mutatva ezzel az 1940 decemberi magyar-jugoszláv barátsági szerződéssel, majd az azt követő 1941-es balkáni hadjárattal.
Aknamező a magyar határon
A 4.126/1949 (VII. 26.) Korm. sz. rendelettel vette kezdetét a különleges védelmi övezet kialakítása a több, mint 600 kilométeres jugoszláv-magyar határon. A határsávot a határtól 50-100 méteres mélységig a Belügyminisztérium jelölte ki (melynek élén akkor Kádár János állt), ahova csak a határrendészet tagjai léphettek be. Azt illegális határátlépőkkel szemben pedig megadta a fegyverhasználatra is a felhatalmazást a jogszabály. A KOMINFORM 1949 novemberi galyatetői ülésén már nemcsak Tito pártját, hanem Jugoszláviát marasztalták el, amelyhez már a leghírhedtebb koncepciós perek, köztük Rajk László „titóista kémbandájának” leleplezése szolgáltatott „bizonyítékokat”.
A fegyveres provokációk visszaszorításáért 1950 januárjától az Államvédelmi Hatóság alá tartozó Határőrség felelt (őket a népnyelv „zöld ávósok”-nak keresztelte). A honvédségnek is egyre több ezredét vezényelték a térségbe, így lassan a magyar haderő diszlokációján is megmutatkozott, merre kell keresni az új ellenséget. Már 1949-től feladatot kaptak a hadsereg ott tartózkodó egységei a határ műszaki megerősítésére.
A terveket már elkezdték kidolgozni amint Farkas Mihály vette át a honvédelmi tárcát, de megvalósításuk csak lassan haladt. Az első építési ütemet 1950 január 1-augusztus 15. között valósították meg. A terveknek megfelelően a meglévő egysoros drótkerítést kettőssé kellett kibővíteni, ami két, másfél méteres faoszlopokból álló sort jelentett 3-4 méterre egymástól, az oszlopokat pedig szögesdrót kötötte össze több irányból, mintegy áthatolhatatlan „pókhálót” alkotva. A drótakadály mögött 10-15 méterre felszántott és beboronált földsávot naponta gereblyézték, hogy lábnyomai elárulják azt, aki mégis túljutott a drótkerítésen. A szemmel tartást segítendő további 50-500 méter vastagságig terjedő sávban kiirtották a növényzetet.
A pákai bunker bejárata
A második ütemre nyáron adta ki a parancsot a hadvezetés: ez a határsáv elaknásítását jelentette, amely nemcsak áthatolhatatlanná, hanem életveszélyessé is tette az átjutást. Míg az első ütemet a bajai műszaki zászlóalj végezte, a másodikhoz a honvédség majdnem összes műszaki alegységét igénybe vették. A művelet során több mint félmillió akna telepítését irányozták elő, ami azt jelentette, hogy majdnem minden méterre jutott egy (természetesen az eloszlás nem volt egyenletes, a kevésbé fontos határszakaszokon ritkább, míg máshol sűrűbb aknamezőt telepítettek).
A POMZ-2 típusú érintőaknákat 60 centiméteres magasságban erősítették a facölöpökhöz, egyenként 7.5 dekagramm TNT-tartalommal, amely robbanás esetén 30 méteres körzeten belül végzetes hatású volt, de képes volt sebesülést okozni még 250 méteres távolságban is. Emellett taposóaknákkal tették még veszélyesebbé az átjutást a honvédség alakulatai.
A táborokban készenlétben tartották a fegyvereket, szigorú szabályok vonatkoztak az éberségre és a titoktartásra. A határvédelem eddig inkább volt rendészeti, biztonsági, mint katonai jellegű – ugyanis egy vékony aknamező és egy drótkerítés gyakorlatilag lehetetlenné tette az illegális határátlépéseket, betöréses határvillongásokat, ügynökök átdobását, de egy hadseregnek természetesen nem nagy erőfeszítés azon áthatolni. A harmadik fázis erre az eshetőségre készült fel, ugyanis 1951 novemberében kerültek az erődítési dokumentációk a pártfőtitkár, Rákosi Mátyás íróasztalára, amelyek jóváhagyása után 1952 tavaszán felállították a több mint 4 ezer embert foglalkoztató Erődítési Csoportfőnökséget.
A tervek szerint 308 vasbeton és 616 fa-föld erődnek kellett a Jugoszlávia felőli támadásnak útját állnia, ám az építkezések lassan és szervezetlenül haladtak, ráadásul mellőzték a vízügyi vizsgálatokat, így az ún. „békeárkok” többsége például beázott.
A „magyar Maginot-vonal” ára
A határzóna mögött 1952 májusában alakították ki a 15 kilométeres mélységű határövezetet. Ez a nagyjából két megyényi területet elfoglaló militarizált terület már politikai célokat is szolgált: az övezetben lakó 290 ezer állampolgár feje felett ott lebegett a deportálás árnyéka, ráadásul etnikai színezetet is kapott lévén, hogy az ott élők közt 60 ezer megbízhatatlannak tekintett délszláv származású is élt. A kitelepítések végül szerencsére nem érintettek néhány ezer embernél többet, amihez Sztálin halála (1953. március 5.) és az azt követő Nagy Imre-féle enyhülés is hozzájárult. Addigra már a követi szintű diplomáciai kapcsolatok újrafelvételére is sor került Budapest és Belgrád között, amit 1954-ben egy kereskedelmi egyezmény követett.
A déli védelmi rendszer kiépítésének célkitűzései alig háromnegyed részben valósultak meg, mire a munkálatokat 1955 tavaszán leállították. A nemzetközi helyzet végül bebizonyította, hogy a „Rákosi-vonalnak” is nevezett erődrendszer fölösleges alkotás volt, ami még befuccsolását követően is pénzszivattyúnak bizonyult. Ugyanis egy aknamezőt nem lehet egyszerűen „otthagyni”, tehát az így is hatalmasra duzzasztott hadügyi költségvetést tovább terhelték annak felszedési munkálatai, amelyet a Honvédelmi Tanács 1956 májusában rendelt el. De mennyibe is került Magyarországnak a hidegháborús hisztériának ezen terméke?
Legcélszerűbb megnézni a Rákosi-korszak három „legdühöngőbb” évét, amikor a magyar gazdaság is teljes mértékben a szovjet kívánalmaknak rendelődött alá. 1950-ben a Honvédelmi Minisztérium 2,94 milliárd forintos költségvetéssel gazdálkodott, ami az állami büdzsé 14,7%-át, míg hazánk GDP-jének 6,2%-át érte el. 1951-ben – a GDP-vel párhuzamosan – ezek az összegek mintegy kétszeresére növekedtek: a honvédelemre fordított 5,23 milliárd forint a büdzsé 17,7, míg a GDP 8%-át emésztette föl. Az ilyen jellegű kiadások az 1952-es évben tetőztek, amikor a Honvédelmi Minisztérium rendelkezésére bocsájtott 8,49 milliárd forint a költségvetés 20, míg a GDP 11,5%-át jelentette.
Az értékek számba vételekor nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a hadi jellegű építkezési beruházásokat nem a honvédelmi tárcához osztották be. Az 1952-es évben ezek az „egyéb védelmi” költségek 7,13 milliárd forintra rúgtak (ezek természetesen nem csak a „Rákosi-vonal” költségei voltak), mintegy megkétszerezve a Honvédelmi Minisztérium kiadásait, amit összeszámolva elmondhatjuk, hogy az ország védelmére 1952-ben összesen fordított 15,61 milliárd forint az állami bevételek 37, míg a GDP 21%-át adta. Összehasonlításképpen a „Nagy Testvér” Szovjetunió bruttó hazai össztermékének negyede-ötöde ment hadikiadásokra, míg napjainkban csak Szaúd-Arábiáé haladja meg GDP-jének egytizedét.
Nehéz megállapítani, hogy ezek közül mennyi volt csak a déli védelmi vonalra fordított összeg. Okváth Imre levéltári kutatásai ezt a vonal kiépítésének hat évére összesen 6,2 milliárd forintra taksálják, ami annak fejében is elképesztőnek tűnik, hogy ez az éves GDP legfeljebb 3%-át érte el átlagosan (Okváth Imre: Bástya a béke frontján. h. n., 1998. Aquila Könyvkiadó). A Rákosi-korszak militarizmusa így igen mély nyomot hagyott a magyar gazdaság fejlődésében, melynek az enyészetnek hagyott bunkerrendszer ma is fellelhető nyomai szolgálnak mementóul.