Amikor az Ír Köztársasági Hadsereg megtámadta Kanadát

2019. április 5. 16:11 Múlt-kor

1866 tavaszán egy csoport ír–amerikai – akik az előző évben véget ért polgárháború mindkét oldalán harcoltak – egyesült a hadtörténelem egyik legfantazmagórikusabb vállalkozásában: le akarták rohanni a brit gyarmat Kanadát, és területét elfoglalva „túszul ejteni” Írország függetlenségéért cserébe. Bármennyire földtől elrugaszkodottnak is hangzik, a hadművelet valóban meg is indult, nem csak egyszer, de ötször 1866 és 1871 között, ezeket összefoglaló néven a Fenian-portyáknak nevezi a történetírás.

Korábban

Feszültség és álmok

Habár az Egyesült Államok és északi szomszédja napjainkban a világ leghosszabb békés nemzetközi határszakaszán osztozik, nem volt mindig ilyen rózsás a helyzet. A független Amerika létének első évszázadában meglehetősen feszült volt a viszony: időről időre fegyveres összecsapások bontakoztak ki a határvonal mentén, amelynek nagy része a különféle csempészek és hamisítók által rendszerint igénybe vett senki földje volt.

A Kanada ellen érzett amerikai düh fellángolt a polgárháború alatt, amikor az északi szomszéd menedéket jelentett a sorozást elkerülőknek, a szökött hadifoglyoknak és a Konföderáció ügynökeinek, akik innen terveztek titkos műveleteket végrehajtani az Unió ellen – például határvárosok megtámadásával, de tervezgették New York felégetését és Lincoln elnök megölését is.

A Fenian Testvériség ír–amerikai tagjai számára, akik 700 év angol gyarmatosításnak akartak véget vetni Írországban, Kanada természetes célpont volt, mint az Egyesült Államokhoz legközelebb fekvő brit föld. Számos taghoz hasonlóan John O'Neill sohasem tudta megbocsátani a briteknek azt a szenvedést, amelyet fiatal korában látott hazájában az 1845-1849-es nagy éhínség alatt. Azok után, hogy a „smaragdsziget” lakóinak kultúráját hét évszázada próbálták megsemmisíteni a szomszédos szigetről érkezők, az írek közül sokan egyszerűen egy újabb kiirtásukra tett kísérletet láttak abban, hogy a brit hatóságok szinte semmit sem tettek az éhínség kezelésére.

A nagy éhínség során sok ír fiatal radikalizálódott, és nagyapja 17. századi lázadó ősökről szóló történeteitől fűtve a kamasz O'Neill is az Egyesült Államokba menekült több ezer társával együtt. Amikor kitört a polgárháború, az Unió hadseregéhez csatlakozott, súlyosan megsérült Knoxville ostrománál, és egy lovat is kilőttek alóla az úgynevezett „félszigeti hadjárat” során (amikor 1862 nyarán az északi csapatok a York és James folyók által alkotott félszigeten próbálták meg megközelíteni Richmondot).

E konfliktus azonban mindössze kiképzésként szolgált az „igazi” háborúhoz, amelyet O'Neill és sokan mások meg akartak vívni: egy forradalomhoz, amely elsöpri a brit uralmat Írországban. Annak egyszerű logikája, hogy Anglia helyett Kanadában lenne legkézenfekvőbb a britekre támadni, a Fenian Testvériségbe vonzotta O'Neillt. „Kanada Nagy-Britannia tartománya, az angol zászló lobog felette, és angol katonák védik” – írta. „Ahol az angol zászló és angol katonák találhatók, ott az íreknek joguk van támadni.

A Fehér Ház sem ellenezte a tervet

Az ír-amerikaiak Kanada megtámadását célzó terve korántsem valamiféle whisky táplálta álmodozásból származott: a tervet hónapokon keresztül készítették elő a polgárháború veterán tisztjei, köztük a félkarú Thomas William Sweeny tábornok. Habár csapást mérni egy olyan országra, amellyel az Egyesült Államok békés viszonyt ápolt, a semlegességi törvényekbe ütközött, a tervet hallgatólagosan jóváhagyta a Fehér Ház is.

Andrew Johnson elnök lelkesedett az ötlet iránt, hogy a Fenian Testvériség rángassa a brit oroszlán farkát. Nyomást igyekezett gyakorolni a britekre, hogy fizessenek jóvátételt a Konföderáció nagy hadihajói, mint például a CSS Alabama által okozott károkért – ezek a hajók ugyanis brit hajógyárakban készültek. Emellett az Egyesült Államokban sokan reménykedtek ekkoriban még abban, hogy Kanada lesz a következő terület, amelyet az ország bekebelez expanziós politikája keretében.

Az amerikai állam használt hadi fegyvereket adott el az ír szervezetnek, Johnson elnök pedig személyesen is találkozott vezetőikkel, amivel nyilvánvalóvá tette támogatását. Az írek szabad kezet kaptak saját emigráns államuk létrehozására, saját elnökkel, alkotmánnyal, pénznemmel és fővárossal – New York városán belül.

következő oldal 1 / 2