Afrikai hercegeknek maszkírozva alázták meg a brit haditengerészetet Virginia Woolf és társai

2017. szeptember 5. 08:29

URL: http://mult-kor.hu/afrikai-hercegeknek-maszkirozva-alaztak-meg-a-brit-haditengereszetet-virginia-woolf-es-tarsai-20170905

Ha 1910. február 7-én valaki nagyon sietett is a londoni Paddington Stationön, hogy elérje a vonatcsatlakozását, alighanem egy pillanatra megállt egy, a Weymouthba tartó vonat felé közeledő különös csoport láttán. Négy buja szakállú, mintás turbánt, arany láncokat és extravagáns brokátruhát viselő, jól láthatóan külföldi férfit két – feltehetően tolmácsként alkalmazott – brit úriember kísért. Egyikük egy 195 centi magas, hosszú kabátot és keménykalapot viselő férfi volt, aki, mint később saját maga fogalmazott, úgy nézett ki, mint egy ágrólszakadt keresekedelmi utazó.

Afrikai hercegnek maszkírozva alázták meg a brit haditengerészetet Virginia Woolf és társai
A kép bal szélén ülő alak Virginia Woolf

Festettarcú abesszínek

Ám semmi sem az volt, mint aminek elsőre látszott. A „külföldiek” arca feketére volt festve (a színházakban ekkoriban bevett gyakorlatnak számított, hogy a feketék szerepeit festett arcú fehérek játszották el), szakálluk pedig feltehetően vigyoruk leplezésére szolgált. A csoport tagjai akkoriban még javarészt ismeretlenek voltak, később azonban néhányan koruk leghíresebb művészei és gondolkodói közé tartoztak. Köztük volt a festő Duncan Grant mellett a 20. századi brit irodalom egyik legnagyobb alakja, Virgina Woolf, valamint testvére, Adrian Stephen is, akik később mindannyian a Bloomsbury-kör nevű értelmiségi csoport tagjaként is ismertté váltak.

Vezetőjük, Horace de Vere Cole és társai korábban már kiviteleztek egy hasonló tréfát a Cambridge-i Egyetemen, amikor Zanzibár szultánja, valamint kísérete tagjainak adták ki magukat. Ezúttal azonban jóval többről volt szó: rávették ugyanis a brit királyi haditengerészet tisztjeit, hogy elvigyék őket, mint abesszín hercegeket egy különleges hajóbejárásra a HMS Dreadnought nevű zászlóshajón.

A Dreadnought-átverést alaposan tanulmányozó Dannell Jones szerint ezekben az években hágott tetőpontjára a britek és a németek közötti tengeri versengés. A négy évvel az incidens előtt szolgálatba lépő csatahajó megjelenése pillanatában minden korábbi hajót elavulttá tett, és a brit tengeri fölény szimbóluma lett. A hajó a brit haditengerészet Achilles-ina, a tréfamesterek tökéletes célpontja volt.

1910. február 7-én elérkezett a nagy nap. Hideg, esős idő volt, a „külföldi delegáció” brit segítői sietve kísérték az „abesszíneket” a dél-angliai Weymouthba. Vigyázni kellett, nehogy lekopjon az arcukról a festék, mint ahogy a többi kiegészítő sem a legjobb minőségű anyagokból készült.

Horace de Vere Cole – magát Herbert Cholmondeley-nek, a külügyminisztérium valójában nemlétező tisztviselőjének, a delegáció egyik segítőjének kiadva – már korábban, távíratban értesítette a haditengerészetet az abesszín delegáció terveiről. Adrian Stephen későbbi beszámolójában leírta, hogy azt gondolta, könnyen elképzelhető, hogy a haditengerészetnél teljesen figyelmen fogják hagyni a küldöttség érkezését, ehhez képest azonban a weymouth-i állomáson egy talpig egyenruhában feszítő tiszt várta őket. Ekkoriban a brit társadalomban komoly előítéletek voltak a színes bőrű emberekkel szemben, ezt azonban félre tudták tenni, ha magas rangú színes bőrűekről volt szó.

Magazin

Vörös szőnyeg és egy bizarr verekedés

A haditengerészetnél nem aprózták el a külsőségeket: szó szerint vörös szőnyeget terítettek le a delegáció elé, és kordonnal akadályozták meg, hogy közönséges járókelők közel férkőzhessenek a hercegekhez. A haditengerészet karmestere sajnos nem találta meg az abesszín nemzeti himnuszt (mivel az nem létezett), ezért Zanzibár himnuszát, a „Mungu ibariki Afrikát” játszotta le helyette. A „herceg” ennek hallatán állítólag csak annyit jegyzett meg: „Bunga bunga!”, kifejezve ezzel csodálkozását, amelyet kísérete tagjaival együtt szintén megtett, amikor meglátta a hajón az elektromos világítást. A „fordító”, Cole egy korabeli leveléből tudjuk, hogy a tisztek előtt „vidám vadembereknek” nevezte az abesszínenet, és ravasz módon „bevallotta”, hogy még ő sem sokat ért abból, amit a vendégek hablatyolnak. 

A tréfa résztvevői a nyelvet, amelyet beszéltek, a vonaton alkották meg egy tanulj-magad szuahéli nyelvkönyv segítségével. Ez annyira jól sikerült, hogy a brit újságok abesszínül „folyékonyan beszélő” tolmácsokról írtak – holott abesszín nyelv nem létezik. Azokat tehát, akik kevés ismerettel rendelkeztek Afrikáról, meggyőzte a trükk. A külföldi látogatóknak öltözött mókamesterek végül szinte már maguk is elhitték, hogy abesszínek. 45 percen át élvezték a brit haditengerészet vendégszeretetét, majd miután egy fotót is készítettek róluk, elégedetten távozhattak a hajóról.    

Talán maga Cole adta ki az információt, talán más, mindenesetre nemsokára kiderült, hogy egy remekül kivitelezett átverésről volt szó. A Daily Mirror ugyanis a fotóval együtt nyilvánosságra hozta a tréfát. A haditengerészet tisztjei úgy érezték, megalázták őket, és az elkövetők letartóztatását követelték. Ebből végül nem lett semmi, de a briteket megosztotta az ügy. Még az újságírók is két táborra szakadtak aszerint, hogy jót szórakoztak az eseten vagy skandalumnak bélyegezték azt. A Penny Illustrated Paper újságírója a lap 1910. február 19-i számában például kifejtette, „az ügy túl komoly ahhoz, hogy a hatóságok figyelmen kívül hagyják”.

Két tengerésztiszt végül az önbíráskodás eszközéhez nyúlt, és Cole otthonában akarták kiküszöbölni a haditengerészet becsületén ejtett csorbát. Azt tervezték, hogy botok segítségével megverik, ám Cole épp betegeskedett, így végül egy különös egyezségre jutottak vele. A tisztek egy elhagyatott utcán hat botütést mértek a banda vezetőjének ülepére, aki azonban csak amiatt ment bele a szertartásba, mert a tisztek megígérték, ő is visszaadhatja nekik a hat ütést. Így is történt.

A haditengerészet számára igazi megszégyenülést jelentett az ügy, amelyről három hónapon át a világsajtó is cikkezett. A „Bunga bunga” kifejezés valóságos szállóigévé vált. Félő volt, a tény, hogy ilyen könnyedén átverték őket, megtépázza félelmetes hírnevüket. Bor Woolf és társai akciójában, amellett, hogy elsősorban egyszerű tréfának szánták, kétségkívül megvolt a pacifista, valamint a tekitélytisztelet és pompa kigúnyolására irányuló elem, a haditengerészet tekintélye megtépázásának szándéka, sokan elfeledkeznek annak rasszista vonásairól. Maga a „Bunga bunga”, valamint az abesszínek arcára a villanyvilágítás hatására kiülő meglepetés is erre enged következtetni, de azt is tudjuk, hogy Woolf (akiről egyébként a lapokban tévesen állították, hogy prostituált) milyen lesújtó véleménnyel volt azokról az afrikaiakról, akiket európai ruhában látott az utcán. A századelő egyik legismertebb átverését manapság kevésbé fogadnák megértően a lapok.