A lagúnáktól Bizánc ostromáig: a tengeri városállam viharos története

Bárándy Gergely két könyvben foglalja össze Szent Márk Köztársaságának főbb eseményeit és intézményrendszerét.

Városból tengeri nagyhatalom

Az első, a város fénykorát bemutató kötet két nagyobb részből áll, ahol megtudhatjuk, hogy az államberendezkedés kialakulása számos izgalmas problémát vet fel. Velence alapításához számos legenda fűződik, egyesek jogosan gondolhatták azt, hogy a várost nem emberkéz alkothatta. A valóság azonban sokkal prózaibb: a népvándorlás vihara elől menekülők a környék szigetein érezték biztonságban magukat. A 812-ben megkötött aacheni szerződéstől tekintjük Velencét önálló államnak, amely elméletileg függött ugyan a bizánci uralkodóktól, de a császár ezt a gyakorlatban kevéssé tudta érvényesíteni. A város tekintélyét nagyban növelte Szent Márk ereklyéinek megszerzése, a relikviák az összetartozás erejét is szimbolizálták.

A városállam eközben fokozatosan építette ki hatalmát a Mediterráneum keleti felében. Az Orseolók kora Dalmácia meghódításához vezetett, a dózsék ügyesen használták ki politikai lehetőségeiket, és különböző házasságok révén a város befolyása is növekedett. A magyarokkal is kapcsolatba kerültek, bár erről a könyvben csak érintőlegesen olvashatunk. (Más kérdés, hogy Orseoló Péter uralma nem tartozik a magyar történelem fényes lapjai közé.) Ha pedig úgy hozta a politikai helyzet - mint a normannok támadása esetében - akkor a fegyverekhez nyúltak.

Az 1095-ben meghirdetett keresztes háborúban Velence kihasználhatta tengeri fölényét, mivel a nyugat-európai államok szívesebben választották a hajózást a veszélyes szárazföldi utak helyett. A kereskedők a fuvarozást összekötötték a stratégiai pozíciók megszerzésével: szigeteket foglaltak el és számukra rendkívül előnyös kereskedelmi szerződéseket hoztak tető alá. A város a második és harmadik hadjáratban szinte semmiféle szerepet nem vállalt, viszont a negyediknek a forgatókönyvét már ő írta. Bizánc elfoglalása után Velence a korszak nagyhatalmai közé emelkedett, ám a gyors felemelkedés a vetélytársak aggodalmához vezetett: Padova, Ferrara, Ancona és II. Frigyes német-római császár nem nézték jó szemmel Szent Márk Köztársaságának sikertörténetét. A magyar királlyal is konfliktus alakult ki, amelynek oka Zára városának hovatartozásában keresendő. A legnagyobb Velence-ellenes erőt Genova jelentette: a 13. században két komoly háborút is vívtak egymással.

A 14. század a háborúskodás jegyében telt, ekkor I. (Nagy) Lajos folytatott ádáz küzdelmet Velence ellen, hogy megszerezze Dalmáciát a Magyar Királyság számára. A háborút Zára városa indította el, a magyar király segítséget is ígért a velencei igát lerázni szándékozóknak. András nápolyi trónjelölt brutális meggyilkolása azonban átalakította az elképzeléseket, a magyar király számára Dél-Itália lett az első számú közellenség. A magára maradt Zára csak egy ideig tudott ellenállást kifejteni, végül a velenceiek elfoglalták.

Árnyalnunk kell viszont a könyvben olvasható képet, mely szerint a lázadókat nem érte komolyabb megtorlás. A kortárs magyar forrás ugyanis számos polgár és nemes kivégezéséről, illetve sok férfi és nő kínzásáról és börtönbe vetéséről számolt be. A harcok 1356-ban újultak ki, Lajos tekintélyes sereget indított útnak. A krónikákban említett 40-100 ezer fő irreálisan soknak tűnik, a középkori csapatok létszámára vonatkozó adatokkal óvatosan kell bánni. Az 1358-as zárai béke egyértelmű sikert hozott a magyar király számára.

Az 1370-es évek harci cselekményei Velence legnehezebb időszakát fémjelzik, mivel ekkor Magyarország, Genova és Padova koalícióra léptek egymással. Helyzetüket segítette, hogy a velencei flotta 1379-ben vereséget szenvedett Polánál, így a szövetségesek akadálytalanul haladhattak a lagúnák bejárata felé. Már mindenki Szent Márk városának bukását várta, de a velenceiek összefogása legyőzhetetlennek bizonyult. A polgárok hatalmas összegeket mozgósítottak és a Köztársaság bámulatra méltó diplomáciai akciói is eredményre vezettek. A torinói béke ugyan nem tekinthető kedvezőnek, de a pontok már messze álltak például attól a követeléstől, ami Velence függetlenségének teljes feladását helyezte kilátásba.

Államigazgatás - velencei módra

A kötet második részében Velence arisztokratikus alkotmányát ismerhetjük meg. Azt már Montesquieu is elismerte, hogy Velencében a gyakorlatban elvált a három - a törvényhozói, a bírói és a végrehajtói - hatalmi ág, a velencei modell azonban nem tekinthető tökéletesnek, mivel ugyanaz a személy egyszerre gyakorolhatott hatalmat két különböző testületben. (Bár egy későbbi gondolkodó által kialakított jogelvek hiányát nehéz számon kérni egy korábban működő államtól.) A város ugyanakkor ügyelt arra, hogy a hatalom ne összpontosuljon egy személy vagy egy szűkebb csoport kezében.

Az állam élén a dózse állt, akit szuverén uralkodónak lehet tekinteni. A méltóság nem volt örökletes, a hivatalt választással töltötték be, és a dinasztiaalapítási kísérletek rendre kudarcba fulladtak. Domenico Fabiano (1032-1042) uralkodása alatt törvényt is hoztak arról, hogy a dózse fivére, illetve fia nem lehet társuralkodó. Az 1200-as évekig a dózse vezette a külügyeket, a hadjáratok is az ő nevében indultak. Mivel Velence nem rendelkezett szárazföldi haderővel, a dózse egyben a flotta főparancsnokságát is betöltötte. A megerősödő arisztokrácia természetesen részt kívánt a hatalom gyakorlásából, ezért a 12. század közepétől lépések történtek a dózse jogkörének korlátozására.

A Nagytanács 1172-ben jött létre, és a korábbi népgyűlés helyét vette át. A népgyűlés kezdetben komoly befolyással rendelkezett: ünnepélyesen ratifikálta a szerződéseket, megerősítette a törvényeket és megválasztotta a dózsét. A Nagytanácsban bármely társadalmi rétegből származó férfi helyet foglalhatott - ha megszavazták. Természetesen a vagyonnal rendelkezők voksokat tudtak vásárolni és azt a szabályt sem tartották be, amely egy-egy család túlreprezentáltságát volt hivatott korlátozni. Az eltérő pénzügyi háttérrel rendelkező famíliákat is jól el lehetett különíteni. A Nagytanács az arisztokrácia uralmát testesítette meg, ő választotta az állami hivatalnokokat.

A kereskedelmi és hajózási ügyeket előkészítő Szenátust 1229-ben hozták létre. Szerepe az idők folyamán megnőtt, határozataik a nagytanácsi döntésekkel lettek egyenrangúak. A kezdeti tanácsadás is átalakult: teljesen átvette a kereskedelmi és hajózási ügyek intézésének jogát, majd a 15. századtól a külpolitikát és a pénzügyek igazgatását is ők irányították. A Signoria, az egyik legnagyobb hatalommal rendelkező államszerv tagjait a dózse mindenkor köteles volt fogadni, feladatkörük sokrétű volt, legfőképpen az ellenőrzésre terjedt ki. A Tízek Tanácsa, amely eredetileg egy összeesküvés részleteinek felgöngyölítése végett alakult, 1335-ben örökös állambiztonsági szervvé nyilvánította magát. Az államérdek nevében mindenkit szemmel tartottak, ám munkájukat egy vizsgáló bizottság segítette. A Status Inquisitio kezében volt az évszázadok során félelmetes hírnevet szerző a kémhálózat is.

A jól válogatott képanyaggal illusztrált kötet számos hasznos ismeretanyagot tartalmaz a velencei államberendezkedéssel kapcsolatban. Ugyanakkor zavaró, hogy az első részben használt államszervek funkciójáról csak később kapunk leírást, így aki nem ismeri a kifejezéseket, annak a második résszel érdemes kezdeni. Nehézkessé teszik az olvasást a Dessewffy Arisztid kissé régies nyelvezetű könyvéből vett idézetek, mivel Szent Márk legendájának már van korszerű, magyar fordítása (Jacobus de Voragine: Legenda Aurea. Vál.: Madas Edit. Budapest, 1990.) is.

Bárándy Gergely: Velence fénykora. A Velencei Köztársaság államberendezkedésének kialakulása és kora. Budapest, 1999. Scolar Kiadó, 212 oldal 2980 Ft.

Keresztények a keresztények ellen

A másik, szintén szép képanyaggal ellátott kötetben egy sokat vitatott történelmi eseménybe, az "eltérített" negyedik keresztes hadjáratba nyerhetünk betekintést. 1202 és 1204 között a vitézek ugyanis a Szentföld helyett a magyar kézen lévő Zárát és a keresztény Konstantinápolyt foglalták el. Az Előszóban a kötet koncepciójáról olvashatunk, a munka a Velence melletti védőbeszédnek tekinthető.

Az előzmények ismerete nélkül azonban nehéz ítéletet mondani, ezért a szerző a szakirodalom segítségével összefoglalja a keresztes háborúk korának politikai helyzetét, egyben kitér a fontosabb eseményekre. A keresztes gondolathoz Velence óvatosan közeledett, mivel nem akarta veszélyeztetni az ekkor már gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatait. Hiába tiltották a pápák a "hitetlenekkel" való üzletelést, a Köztársaság kedvező megállapodásokat kötöttek a muzulmánokkal. Az első keresztes hadjárat után létrejövő keresztes államok helyzete nem volt könnyű, ezért a flottával rendelkező itáliai kereskedővárosok előnyös szerződéseket tudtak életbe léptetni. A második és harmadik keresztes hadjárat kudarccal végződött, ráadásul ez utóbbiban a nagy formátumú német-római császár, I. (Barbarossza) Frigyes életét vesztette. Pedig Jeruzsálem 1187-es újbóli elfoglalása sokkolta a keresztény világot, és az uralkodót képesnek tartották a csorba kiköszörülésére.

III. Ince pápa 1198-ban szólított fel a kereszt ismételt felvételére. A szervezők az Alexandriába való eljutás érdekében a tengeri utat választották, ezért Velencéhez fordultak, akivel szerződést kötöttek. (A szerző a kötet végén függelékben közli a korszakra vonatkozó legfontosabb dokumentumokat.) Az egyezség értelmében Velence vállalta 4500 lovag, ugyanennyi ló, 9000 fegyverhordozó és 20 ezer gyalogos katona átszállítását és élelmezését. A szállítás költsége óriási összegre rúgott, ugyanakkor igénybe vette a Köztársaság teljes hajózási kapacitását.

A keresztesek Velence környékén kezdtek gyülekezni, de a flotta csak akkor állt a rendelkezésükre, ha a teljes összeget kifizették. Erre azonban nem került sor, mivel nem érkezett meg annyi ember. A szerző felsorolja a történészi álláspontokat, és a jogász szemével értelmezi a helyzetet. Velencét nem terheli felelősség, mivel ők teljesítették a feltételeket, a keresztesek nem voltak képesek kellő létszámban összegyűlni. Más kérdés, hogy "szerencsére" Velence azonnal tudta a megoldást: vagy megfizetik a kialkudott összeget, vagy elfoglalják Zára városát. 1202 novemberében ez utóbbira sor is került.

Bizáncban a 12-13. század fordulóján polgárháborús helyzet alakult ki, ami lehetőséget teremtett a beavatkozásra. A birodalom a keresztesek szemében mindig is "gyanús" volt, mivel nem támogatta teljes erejével a hadi vállalkozásokat. A mesés kincsek reménye és az egyházegyesítés lehetősége miatt a sereg nagy részének nem okozott lelkiismeret furdalást, hogy egy keresztény várost vettek ostrom alá. III. Alexiosz császár bízott a falak erejében, de más eszközzel nem rendelkezett. Ugyanakkor a városbeliek keményen ellenálltak, a velenceieknek ádáz küzdelem után sikerült a védők erejét megtörni.

Az első ostrom után a támadók még bíztak a politikai helyzet megoldásában, de az általuk támogatott bizánci herceg erőtlennek bizonyult. Ezért a keresztesek ismét a fegyverekhez nyúltak, a város teljes elfoglalására 1204 áprilisában került sor. A győztesek három napi szabad rablást engedélyeztek maguknak. A hihetetlen mennyiségű kincs egy része Velencébe vándorolt. 1204. május 16-án IX. Balduin koronázásával megalakult a Latin Császárság, amely 1261-ig állt fenn.

Velence, mint bűnbak

A Velence elleni vádakat már a kortárs krónikások és az őket felhasználó történészek fogalmazták meg. A három fő pont - Velencét csak az anyagi haszon mozgatta; előnytelen szerződésekkel csapdába csalta a kereszteseket; a kereskedelmi érdekek miatt foglalták el Konstantinápolyt - sok vitára adnak lehetőséget. A Köztársaság a kereskedelemből élt, ennek szinte mindent alárendelt, ugyanakkor a keresztes eszme iránti lelkesedés - főleg a nép körében - kimutatható.

A szerződés milyenségéről is megoszlik a történészek vélekedése, és nehéz azt megítélni, hogy a keresztesek miért nem tudtak megfelelő számú harcost verbuválni. Egy ekkora létszámú sereg toborzása ugyanis komoly logisztikai feladatnak bizonyult. A katonák Európa különböző részeiből jöttek, utazásuk sok időt vett igénybe. Valószínűleg ezt a velenceiek sem mérték fel és már nem akartak a pénzük után futni. Több tízezer fő együttes táboroztatása pedig szinte mindig járványveszélyt hordozott magában, amiről a kortárs források rendszerint hírt adnak. A szerző felveti, hogy a kereszteseknek lehetőségük lett volna elállni a hadjárattól. Ez azonban nagy szégyen lett volna, és általában pápai kiközösítést vont maga után, amint ezt nem sokkal később II. Frigyes német-római császár a saját bőrén megtapasztalhatta.

A negyedik keresztes hadjárat eltérítése a történelem egyik legvitatottabb eseménye. Azzal az érveléssel, hogy Velencét a kereskedelmi érdek motiválták Bárándy nem ért egyet. Igaz, hogy Velence és Bizánc viszonya bizonytalan volt, de a két állam viszonya 1171 óta fokozatosan javult. Dandolo dózse ekkor egy baráti uralkodót kívánt trónra segíteni, ami sikerült is, de nem számolt a belpolitikai helyzet sajátosságával, az irányítás kicsúszott a keresztesek kezéből, a bizánci nép pedig hallani sem akart Róma főségéről. Ezután került sor a második ostromra, amely a város brutális kifosztásához és a Latin Császárság megalakulásához vezetett.

A szerző jogosan állapítja meg, hogy Velence a negyedik keresztes hadjáratot követően világhatalommá vált, és Szent Márk Köztársasága remekül használta ki az események kedvező alakulását. Ugyanakkor érdemes kicsit tovább folytatni a gondolatmenetet: Velence tettének komoly következményei lettek, és Bizánc a 13. század végén emiatt már csupán árnyéka volt önmagának. Igaz, hogy ennek jelei már 1204 előtt megmutatkoztak, de a város kifosztása, a Latin Császárság létrehozása mély nyomott hagyott a bizánciak köztudatában. Elutasítottak mindenfajta közeledést, mert az a "rómaiak" uralmának lehetőségét hordozta magában. Az addig valamennyire működő kapcsolat Kelet és Nyugat között végleg elhidegült.

Bárándy Gergely: A tenger keresztes lovagjai. Velence részvétele a negyedik keresztes hadjáratban. Budapest, 2004. Scolar Kiadó, 288 oldal 2980 Ft.