A középkori városok nem voltak annyira koszosak, mint hisszük
Egy átfogó régészeti kutatás cáfolja azt a széles körben elterjedt hiedelmet, miszerint a középkori európai városok utcáit folyamatosan szemét, állati tetemek és ürülék borította. A Norvég Műszaki és Természettudományi Egyetem (NTNU) Egyetemi Múzeumának "Health in Medieval Urban Trondheim" címmel publikált friss kötete a középkori Trondheim (korabeli nevén Nidaros) példáján keresztül vizsgálta a korabeli lakosság higiéniai szokásait. Az Axel Christophersen professzor által vezetett projekt eredményei alapján a 11. és a 16. század közötti városlakók nem a környezetükbe szórták a hulladékot, hanem meglepően összetett és összehangolt módszereket dolgoztak ki annak kezelésére.
- Egy norvégiai kutatás a középkori Trondheim hulladékkezelési és közegészségügyi gyakorlatát vizsgálta.
- A feltárt 13. századi fa konténerek és csatornák a lakosok összehangolt környezettudatosságát igazolják.
- Bár a gyermekhalandóság és az alultápláltság magas volt, a városi hatóságok intézményesítették a köztisztaságot.
A kutatócsoport a korábbi ásatások leletanyagát, köztük három különböző temetőből származó 127 emberi csontvázat vetett alá modern oszteológiai és kémiai vizsgálatoknak. Az elemzések kimutatták, hogy a háztartási és latrinahulladékot már a város alapításától kezdve tudatosan szállították ki a sűrűn lakott területekről. A fennmaradó törmeléket elsősorban építkezéseknél, az utcák és a telkek szintjének megemelésére (tereprendezésre) használták fel. A középkori Nidarosban a régészek 13. századi, utcák kereszteződésében felállított hatalmas (háromszor négy méteres) fa hulladéktárolókat, valamint a felszíni vizek elvezetését szolgáló kiterjedt fa csatornahálózatot is feltártak, amelyek a szomszédságok szervezett együttműködéséről tanúskodnak.
Bár a hulladékkezelés fejlettebb volt a feltételezettnél, az életkörülmények rendkívül zordak maradtak, különösen a társadalmi ranglétra alján. A csontvázak vizsgálata alapján a szegényebb negyedekben a lakosság 60 százaléka szenvedett az alultápláltság okozta élettani stressztől. A kalcium- és vitaminhiány megállította a gyermekek növekedését, és olyan elváltozásokat okozott, mint a perforált szemgödör vagy az eldeformálódott lábcsontok.
Az ivóvízellátást ugyanakkor tudatosan oldották meg: felismerték, hogy a városi talajvíz sós és szennyezett, ezért a tiszta vizet a település határán kívül eső patakokból nyerték. A higiéniát rontotta, hogy az ürülékkel kevert mezőgazdasági trágyázás miatt a lakosság szinte egésze orsóféreggel (egy bélparazitával) volt fertőzve.
A közegészségügyi szemléletben az 1349-es nagy pestisjárvány hozott radikális fordulatot Európában és a norvég területeken egyaránt. A járvány, amely Norvégia lakosságának mintegy felét elpusztította, megrendítette a pápai egyház tekintélyét és azt a kizárólagos dogmát, miszerint a betegség pusztán az isteni büntetés eszköze. A korabeli orvosi elmélet a kórokozókat még nem, csak az úgynevezett miazmákat (a rothadó hulladékból származó, betegséget okozó bűzös levegőt) ismerte fel. Ennek hatására a városi tanácsok irányelveket dolgoztak ki a szemétszállításra, amely a 17. század első felére intézményesített, a település által fizetett éjszakai szemétgyűjtőkkel működő köztisztasági szolgáltatássá fejlődött.
Trondheim (Nidaros) a középkori Norvégia egyik legfontosabb politikai és vallási központja volt. A 10. század végén alapított település 1152-ben érseki székhellyé vált, és a benne felépített Nidarosi katedrális Szent Olaf király sírjával Észak-Európa egyik legjelentősebb zarándokhelyévé nőtte ki magát. A 14. század elején a 3500-4000 fős lakosságával Bergen után a királyság második legnagyobb városának számított (a korszakban a lakosság 95 százaléka még vidéken, elszórt tanyákon élt). A kereskedők hatalmas rönkházai és a kikötői infrastruktúra erős kontrasztot alkottak a szegényebb kézművesnegyedekkel, amit az étrendbeli különbségek (a gazdagok hús-, hal- és gyümölcsfogyasztása szemben a szegények egyoldalú gabonakásájával) is tükröznek.
Ez is érdekelhet
A Håvard Hegdal oslói régész által is méltatott kutatás jelentősége abban áll, hogy új árnyalatokkal gazdagítja a "sötét" középkorról alkotott leegyszerűsítő történelmi képet. A modern oszteológiai vizsgálatok és a régészeti rétegtan összevetése bizonyítja, hogy a városi hatóságok már jóval a 17. század előtt, a maguk technológiai korlátai között aktívan beavatkoztak a közegészségügy és a környezetvédelem kérdéseibe.
Bár az élet kétségtelenül kegyetlen, a gyermekhalandóság pedig drámaian magas (50 százalék körüli) volt, a középkori társadalmak nem statikus, tehetetlen közösségek voltak, hanem képesek voltak az intézményesített innovációra és a környezeti kihívásokhoz való alkalmazkodásra.
