Fegyveres felkelés a trianoni határok ellen
2014. szeptember 1. 15:40
URL: https://mult-kor.hu/20140901_fegyveres_felkeles_a_trianoni_hatarok_ellen
Kilencvenhárom évvel ezelőtt népfelkelés parancsolt megálljt a "Köztes-Európát" átformáló békeszerződések területi előírásainak. 1921. augusztus 28-án verték vissza a különböző fegyveres szervezetek - köztük a Rongyos Gárda - alakulatai a később Burgenlandnak nevezett területre bevonuló osztrák csendőröket, akik éppen arra készültek, hogy átvegyék a saint-germaini és a trianoni békeszerződésekben Ausztriának ítélt területet. A nyugat-magyarországi felkelés - ha ideiglenesen is, de - megvédte Közép-Európa egyik legállandóbb, legstabilabb államhatárát, sőt átírta a Párizs környéki békéket (1919-1920) is, hiszen mintegy előzménye lett a soproni népszavazásnak. Írásunkban bemutatjuk, hogyan zajlott a felkelést megnyitó ágfalvai ütközet és mi vezetett a (hivatalosan) a magyar kormányzattól független népfelkeléshez.
Nyugat-Magyarország a háború után
A nyugat-magyarországi határkérdés az I. világháborút követő időszak talán legfordulatosabb epizódja volt. A később nagyrészt Ausztriához került terület elcsatolására volt ugyanis a legkisebb oka mind Bécsnek, mind az antanthatalmaknak. Az egyedüli érv, amely az Ausztriához tartozás mellett szólt, az etnikai volt: Pozsony, Moson, Sopron és Vas vármegyék lakosságának 30%-a volt németajkú 1910-ben, míg az érintett térség esetében (345 ezer fő) ez az arány 70% volt. Ennek némileg ellentmond a németajkúak magyar identitásának a kérdése, ugyanis később a soproni népszavazás is megmutatta, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást.
A területre az osztrák törvényhozás már 1918 novemberében bejelentette igényét, amit a tanácskozó nagyhatalmak csak a már bolsevikká lett Magyarországgal szemben ismertek el (ellentétben a többi trianoni határral, amely 1919 márciusára már nagyjából kirajzolódott a párizsi döntéshozók térképein).
Az 1919. szeptember 10-én Saint-Germainben megkötött osztrák békeszerződés már Magyarország rovására írta elő Ausztria új határait, de a magyar állam arra hivatkozva, hogy velünk még békét sem kötöttek, nem volt hajlandó a területről lemondani - a trianoni békeszerződés aláírását, majd 1921-es ratifikálását követően ez az érv is eltűnt az eszköztárból. A magyar kormány mindeközben kétoldalú tárgyalásokkal próbálta jobb belátásra bírni bécsi kollégáit, népszavazást kérve az egész területre, cserébe Bécs élelmiszerellátásáért és a magyarországi németek autonómiájáért.
Mivel az osztrák-magyar kormányközi tárgyalások sorra eredménytelennek bizonyultak, a Nagyköveti Konferencia és a Szövetségközi Tábornoki Bizottság 1921 augusztusában három részre osztotta az Ausztriának ítélt területet észak-déli irányban: A-, B- és C- zónára. Ezeket kellett volna a magyar félnek egyenként kiüríteni augusztus 26-án, 27-én és 28-án. A Bethlen-kormány még mindig diplomáciai ütőkártyaként használta a jugoszláv megszállás alatti Baranyát, ugyanis azt a feltételt támasztotta az Ausztriának szívességet tevő antantnak, hogy az A-zóna kiürítése után a B- és a C-zónából való kivonulást csak Baranya átadása után folytatja.
Mivel a jugoszlávok nem vonultak ki teljes egészében Baranyából, a Bethlen-kormány az átadás leállítása mellett döntött. Augusztus 27-én a honvédség kiürítette az A-zónát, de a B- és a C-zóna továbbra is a magyar állam irányítása alatt maradt (az események összefoglalását ld.: Gulyás László: A Horthy-korszak külpolitikája I. - Az első évek 1919-1924).
A felkelés előkészítése
A Trianont követő országos elkeseredettség sikerélményt kívánt. Az első világháború után megalakult fegyveres szervezetek a Horthy-korszakban sem tudták energiájukat levezetni, hiszen a Magyar Királyság hadereje korlátok közé lett szorítva és (a Ludovikát leszámítva) tisztképzőket sem tarthatott fenn. Az irreguláris alakulatok - amelyeket nem egy esetben a kormány látott el utánpótlással - a békeszerződés aláírását követően fokozatosan a nyugati határvidékre vonultak, mert ott láttak még reményt a határok megváltoztatására.
A tényleges és a trianoni békeszerződésben előírt államhatárok 1921 nyarán még két térségben nem fedték egymást: Dél-Dunántúlon és Nyugat-Magyarországon. A szabadcsapatok azért is választották az utóbbi vidéket, mert tudták: a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal ellentétben Ausztria a vesztes oldalon fejezte be a háborút, így felelőssége, ha nem is nagyobb, de legalább ugyanakkora volt, mint hazánké, ezért a közvélemény számára érthetetlen volt a területváltozás. Emellett az 1918-1919 során megcsonkított Ausztria a térség legcsekélyebb katonai erejével rendelkezett - a Saint-Germainben 30 ezer főben limitált létszámot az Anschlussig sem volt képes feltölteni.
Ranzenberger Viktor százados (Prónay Pál helyettese) az 1., míg Ostenburg Gyula őrnagy a 2. országos csendőr-tartalékzászlóaljjal (amelyet annak előtte a honvédség kötelékéből vontak ki) 1921 augusztusára már a nyugati határvidéken volt. Héjjas Iván a budavári Nádor-laktanyából ekkor szállította Sopronba a Rongyos Gárda 120 emberét is. Endre László, a nyilas időkben hírnevet szerzett szolgabíró már a felkelés kitörését követően vezette felkelőcsapatát Szombathelyre. Ezek az antant figyelmét kijátszó rejtett katonai alakulatok már készen álltak a terület megvédésére, sőt a felkelés során létszámuk csak nőtt.
Visszatérve az eseményekhez, augusztus 27-28-ra az A-zóna sem került átadásra. Mire az osztrák csendőrség megkezdte a bevonulást augusztus 28-án, ellenállásba ütközött: mintegy 2-3 ezer fős elszórt, irreguláris katonasággal találta szemben magát. A területet megszállni akaró osztrákokat az azelőtt a Nemzeti Hadseregben szolgált szabadcsapatok több kisebb-nagyobb csatában visszaverték: ezzel megkezdődött a nyugat-magyarországi felkelés.
A csata
Miközben Pinkafőnél, Burgóhegynél, Alhónál és Ágfalvánál visszafordították az osztrákokat a gárdisták, Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy csendőr alakulatai a kiürített Sopront foglalták el. Az A-zóna így szeptember elejére az irreguláris alakulatok, köztük a Rongyos Gárda befolyása alá került. Magyar reguláris hadsereg ugyanis - Bethlen ígéretének megfelelően - nem tehette be oda a lábát, így a kormányfő a diplomaták asztalánál mondhatta: a felkeléshez Budapestnek semmi köze. Persze az állami támogatás csak a nemzetközi nyilvánosság előtt volt "nem létező". Annak ellenére, hogy Horthy Miklós kormányzó már 1921 júliusában leszerelte Prónay Pál csapatát, a Rongyos Gárda nem széledt szét. Sőt egyesek arra gyanakodnak, hogy Horthy szóban megbízást adott Prónaynak az A-zóna megvédésére augusztus 28. előtt, míg megint mások szerint még a kormányt is meglepte Prónayék húzása.
A felkelés szimbolikus kezdetének az emlékezet az ágfalvi csatát tartja. A csatát Héjjas Jenő foglalta össze visszaemlékezések alapján (Héjjas Jenő: A Nyugat-magyarországi felkelés. 2006., Bp.). Ágfalva környékét Prónay tiszttársa, Héjjas Iván szállta meg 120, zömmel kecskeméti emberével. 28-án Kismarton (Eisenstadt) felől érkezett az osztrák csendőrség, hogy annektálja a Sopron melletti települést; Héjjasék a falu határában várták őket. A későbbi nemzetgyűlési képviselő Héjjas három 40 fős részre osztotta alakulatát: a balszárnyat Francia Kiss Mihály (a Székely Hadosztály volt katonája), a derékhadat az erdélyi német származású birtokos Maderspach Viktor, a jobbszárnyat pedig a légierőnél szolgált Kaszala Károly vezetése alá helyezte.
Először Francia Kiss Mihály alakulata került érintkezésbe az újdonsült ellenséggel: a Zubornyák Mátyás által vezetett járőrük kerékpáros osztrák csendőrökbe ütközött, akik közül kettőt foglyul ejtett, mire általános tűzharc alakult ki. A tűzpárbaj közben betörtek a faluba és megszállták a vasútállomást is. Közben az osztrákok oldaltűzzel lepték meg a gárdistákat, mire Francia Kiss Mihály a falu menti domb megszállását adta parancsba. Maderspach eközben nem váltotta be Héjjas Iván reményeit: alakulata tévedésből a sajátjaira tüzelt, majd a parancs ellenére visszavonult, így Várkonyi Sándor őrmestert állította a helyére Héjjas.
Francia Kiss Mihály ekkor adta parancsba a már-már bekerített Zubornyák által vezetett előretörő járőrnek, hogy hátráljanak a domboldal felé. A parancs átadása közben érte halálos golyó Baracsi Lászlót, aki a nyugat-magyarországi felkelés első hősi halottja lett. Sírja fölött tartották később a megemlékezéseket és a felkelésről szóló emlékbeszédeket a Horthy-korszakban.
Közben Kaszala jobbszárnya lendületes támadásba ment át, ami eldöntötte a csatát: az osztrákok menekülőre fogták, a Rongyos Gárda megnyerte az ágfalvi ütközetet. Robert Dawy, a terület Bécs által kinevezett kormánybiztosa irataival együtt a gárdisták fogságába esett. Héjjas Iván a győzelem után csapatának támadásokra adott parancsot a Fertő-tó és a régi határ mentén, míg ő maga Felsőőrre sietett, hogy az A-zóna déli részének védelmében is részt vegyen.
A felkelés utóélete
A nyugat-magyarországi felkelés sikeres volt: az osztrák csendőrök nagyjából hetente próbálták meg "átvenni" a területet, csendőralakulataikkal be-betörve, minden alkalommal sikertelenül. A kis háború a török végvári időkhöz volt hasonlítható: a csatározások mellőzték a kegyetlenkedéseket, sőt az ellenséges sebesülteket és foglyokat "lovagias" bánásmódban részesítették. A harcoknak egy hónap alatt körülbelül háromszáz halottja volt. De nem csak a Rongyos Gárda gyászolt: a csehszlovák annexió elől Sopronba kerülő Erdészeti Akadémia hallgatói saját egységükben harcolva az áldozatok egyötödét adták.
Az antant további felszólításait követően Prónay Pál kikiáltotta a független Lajtabánságot (október 4.), ami már a magyar kormányzatnak is sok volt. Az olasz közvetítésnek köszönhetően létrejött Velencei Egyezmény (október 11-13.) pedig eldöntötte: Sopron és környéke hovatartozásáról népszavazás fog dönteni. Az első hónapfordulóját sem megélő Lajtabánság IV. Károly második visszatérési kísérletét követően életképtelennek bizonyult. Horthy személyes győzködése és az irreguláris katonáknak adott ajánlat - miszerint ha leteszik a fegyvert, beléphetnek a honvédségbe, ám ha továbbra is ellenállnak, kötél vár rájuk - után Prónay serege is olvadni kezdett. Így 1921 novemberében az osztrák állam végre rátehette kezét a három zónára, ahonnan a magyar alakulatok kivonultak. A népszavazásra ítélt terület pedig antant megszállás alá került december 12-ére.
A soproni népszavazás eredménye közismert. A felkelés, majd annak "folytatása", a Lajtabánság pedig maga Bethlen szerint is hozzájárult a Trianonhoz képest előnyös rendezéshez. Sőt az utókor szerint megmutatta: talán egy hasonló jellegű eseménysorozat más határvidéken alkalmas lett volna további határkiigazításokra is.