Hogyan lett egy merényletből világháború?
2014. július 22. 11:49
URL: https://mult-kor.hu/20140717_hogyan_lett_egy_merenyletbol_vilaghaboru
"Ausztria-Magyarország ennélfogva a jelen pillanattól fogva Szerbiával hadiállapotban lévőnek tekinti magát" - írta Leopold von Berchtold gróf, osztrák-magyar külügyminiszter 1914. július 28-án belgrádi kollegájának, amivel kezdetét vette a nagy háború. De hogyan lett a Monarchia és Szerbia háborújából világméretű konfliktus? Sokan mondják, hogy 1914-re a háború a "levegőben lógott", így a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet csak "kapóra jött", annak hiányában a nagyhatalmak találtak volna más okot is a háborúra. Ám a történelem menete azt szélesítette világméretű konfliktussá: a Szarajevóban 1914. június 28-án, Szent Vid ünnepén eldördült gyilkos lövések olyan események sorozatát indították el, amelyek alig másfél hónapon belül egy addig még sosem tapasztalt háború kitöréséhez vezettek.
A császár hajókirándulni indul
Szerbia és a Monarchia konfliktusa olyan sebességgel szélesedett világháborúvá, hogy szinte lehetetlen egyetlen országra hárítani a teljes felelősséget. Ennek ellenére 1919-ben lényegében ez történt, s a tudományos életben máig vita folyik annak kérdéséről (ezeket gyűjti össze: Ormos Mária-Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren. Bp., 1998). Érdemes leszögezni, hogy a nagyhatalmak közötti 1914. nyári hadüzeneteket tekintve Orosz- és Franciaország látszólag agresszió áldozata lett Berlin és Bécs irányából, míg az antanthatalmak közül csak az Egyesült Királyság volt az, amely nem fogadott, csak küldött hadüzenetet 1914 nyarán.
Az osztrák-magyar-szerb konfliktus Szerbia 1878-as függetlensége óta meghatározó volt a Balkánon, sőt 1908-ban és 1912-ben osztrák-magyar mozgósításhoz is vezetett. A nagyszerb gondolattal a Monarchiában és Belgrádban szimpatizálók együttműködése sem volt titok, ráadásul Gavrilo Princip szervezete, az Ifjú Bosznia ("Mlada Boszna") szerbiai összeköttetéseit is kezdte felgöngyölíteni a merényletet követő vizsgálat. Bár az elkövetők osztrák-magyar alattvalók voltak, és Szerbia felelőssége akkor még nem nyert bizonyítást, a merénylet így is megfelelt a casus bellinek, és ezt az akkori vezetők is tudták.
Egy nappal a trónörökös temetése után, július 5-én II. Vilmos porosz király és német császár ultimátum küldésére bíztatta a Monarchiát, támogatásáról biztosítva háború esetén. Berchtold osztrák-magyar külügyminiszter, a közös minisztertanács elnöke már a július 7-ére összehívott kormányülésen (melyen a két birodalomfél miniszterelnökei mellett a közös pénzügy-, illetve hadügyminiszter és a k. u. k. hadsereg vezetői voltak jelen) számított rá, hogy a Szerbiával való fegyveres összeütközés orosz háborút von maga után. Ez indokolta a balkáni konfliktus diplomáciai előkészítését is, amely a német szövetség biztosítását jelentette.
Oroszország összeurópai kérdésnek tekintette az osztrák-magyar-szerb viszályt, s úgy látta, hogy az nem egyszerűen két szomszédos hatalom ügye. A cári birodalomnak - amellett, hogy balkáni érdekszféráját akarta ilyetén "magyarázni" - annyiban igaza volt, hogy a balkáni konfliktusoknak rendszerint nagyhatalmi beavatkozás lett vége a XIX. században. A Monarchia viszont nem engedhette meg, hogy az oroszok által támogatott szláv és/vagy ortodox nemzetek a gyengeség jelének vegyék a Habsburg trónörökös büntetlen, egy délszláv bűnszervezet által történt meggyilkolását.
A helyzet gyors eszkalálódására ekkor II. Vilmos sem gondolt, mert nem sokkal július 5. után hajókirándulásra indult a norvég fjordokra. A német üzenet után a labda most az osztrák-magyar vezetés térfelén pattogott. A német szövetségi rendszer már ekkor nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis július 17-én Nikola Pašić szerb miniszterelnököt biztosította az olasz kormány, hogy a szerb függetlenség érdekükben áll.
Mérey Kajatán gróf, a Monarchia római nagykövete három nappal ez után figyelmeztette is Bécset, hogy a szövetséges olaszok a helyzetet nem tekintik casus foederisnek, így amellett, hogy legfeljebb jóindulatú semlegességükre lehet számítani, a Monarchia területi terjeszkedését sem néznék jó szemmel. Raymond Poincaré francia államfő ugyanekkor utazott el Pétervárra orosz szövetségeséhez, miközben Edward Grey angol külügyi államtitkár úgy nyilatkozott a német nagykövetnek, hogy "irtózik a nagyhatalmak háborújától". Mindeközben Európa vezetői és közvéleménye feszülten várta az osztrák-magyar reakciót.
A vonakodó Tisza
Bécsben eközben már az volt a kérdés, hogy mi kerüljön a Belgrádba címzett jegyzék szövegébe. Július első három hetében ez is eldőlt, de az ultimátum elfogadhatósága és a háborús célok kérdésében Tisza István magyar miniszterelnök személyében ellenzőre találtak a közös kormány tagjai.
Bár a magyar felelősség kérdése könyvet tölthetne meg, a diplomáciai vonalhoz elég annyit leszögezni, hogy Tisza miniszterelnökként, mint a közös kormány meghatározó tagja, egyedüliként ellenezte a konfliktus fegyveres útra terelését. Tisza tudta: egy nyertes háború sem hozhat sok jót a Monarchiának, mert még több délszláv bekebelezése veszélyeztetné a dualista egyensúlyt, csökkentve ezzel Magyarország súlyát a birodalomban.
Tisza emellett félt, hogy a papíron szövetséges Románia a Monarchiára támad, ami egy többfrontos háborúban Erdélyt igencsak veszélyeztetné. De államférfiként azt sem tagadta, hogy egy nagyhatalom nem mutathat erőtlenséget. Az ultimátumról az volt az álláspontja, hogy "keményeknek kell, de nem szabad teljesíthetetlennek lenniük" a feltételeknek, mert véleménye szerint a presztízsértékű diplomáciai sikert így is sikerül elérni. Tisza tehát ragaszkodott hozzá, hogy háborúra csak akkor kerüljön sor, ha nem sikerül Szerbiát diplomáciai úton megalázni.
A magyar kormányfőnek végül csak annyit sikerült keresztülvinnie, hogy területi növekedés nem szerepelt a Szerbia elleni háborús célok között (legfeljebb a szabácsi hídfőt tartotta annektálásra alkalmasnak, stratégiai célokból). A mozgósítást is csak az elfogadhatatlanná tett ultimátum visszautasítása esetére helyezték kilátásba.
A júliusi krízis
1914. július 22-én Berchtold külügyminiszter megküldte Giesl belgrádi osztrák-magyar követnek a világtörténelem talán leghíresebb ultimátumát. Az utasításban szerepelt, hogy 23-án 18:00 órakor adja azt át Szerbia kormányának. A jegyzék azzal vádolja Szerbiát, hogy 1909-es szerződéses ígérete ellenére nem hagyott fel a Monarchiát felforgatni szándékozó mozgalmak támogatásával, sőt a szarajevói merényletet Belgrádban szőtték és állami tisztviselők segítségével hajtották végre. Ezenkívül a Monarchiához tartozó területrészek elszakításának vágyát is a szemére vetette.
Leopold von Berchtold gróf
A jegyzék pontokba szedve sorolta a Monarchia követeléseit, s kinyilvánította azon óhaját, hogy nyomják el a "terrorisztikus propagandát", akadályozzanak meg minden ilyen megnyilatkozást (1.) és oszlassanak fel minden Monarchia-ellenes társulatot (2.), valamint a közoktatásból és tanításból mindent küszöböljenek ki, ami ezt a propagandát táplálhatja (3.). Kérte a birodalmi kormány által benyújtott névjegyzékben szereplő, a Monarchia-ellenes propagandában bűnös szerbiaiak letartóztatását (4., 7.), valamint hogy fogadják el "a Monarchia területi épsége ellen irányuló felforgató mozgalom elnyomása körül" az osztrák-magyar kormányközegek közreműködését (5.) és hogy a merénylettel kapcsolatos bírói vizsgálatokhoz megelőző nyomozást is ezen közegek végezzék (6.). A szerb kormány 48 órát kapott a válaszra.
A követelések teljesítése esetén Szerbia teljes diplomáciai vereséget szenvedett volna, sőt egyértelműen kitűnik: azzal, ha megengedte volna, hogy saját állampolgárai felett saját határain belül idegen állam hatósága járjon el, azzal állami függetlenségét is feladta volna.
A júliusi krízis a tetőpontjához érkezett. Égtek a táviróvonalak, a világpolitika főszereplői pedig a külügyminiszterek és a nagyhatalmak egymás fővárosaiba akkreditált követei lettek (hogy napokkal később ezt a szerepet a vezérkari főnökök vegyék át). Szergej Dmitrijevicsics Szazonov, a cár külügyminisztere közvetítést javasolt Bécsnek, de legalábbis haladékot kért Szerbiának, kevesellve a 48 órát. Grey angol külügyér egy nagyhatalmi konferenciát javasolt, de a Monarchia ezeket a diplomáciai vereséggel tartotta egyenértékűnek.
Poincaré és V. György
Nemcsak az osztrák-magyar birodalom, de Szerbia is külső segítség után nézett. A cár ekkor biztosította a "nagy szláv testvér" támogatását. Ennek előzményeként Poincaré biztosította orosz partnerét, hogy a konfliktusban beálltnak tekintik a casus foederist, így Pétervár számíthat Párizs segítségére háború esetén is.
Július 25-én megérkezett a szerb válasz a Monarchia ultimátumára. A kemény követeléseket fenntartásokkal bár, de mind elfogadták, az 5. pontot kivéve, amelyet szuverenitásuk megsértésének tartottak. A Monarchia ekkor még csak a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg, és részleges mozgósítást rendelt el. Egy hónappal a merényletet követően, július 28-án, az osztrák-magyar hadüzenettel azonban elkezdődött a háború.
Az ultimátumok nyara
A tömeghadseregek korában már nem az első puskadördülés, hanem a mozgósítás számított az első háborús lépésnek; így is eszkalálódott tovább a konfliktus. Július 29-én II. Miklós cár mozgósítást rendelt el a moszkvai, ogyesszai, kazanyi és kijevi katonai körzetekben, ami kimondva is a Monarchia ellen irányult. A Monarchiában ezután tekintették a világháború fő felelősének Oroszországot, annak ellenére, hogy előbbi üzent hadat Oroszországnak 8 nappal később.
A részleges orosz mozgósítást Németország nem nézte tétlenül: bár II. Vilmos német és II. Miklós orosz uralkodók unokatestvérek és - ami levelezéseikből is kitűnik - látszólag baráti viszonyban voltak, ez nem volt elég a háború megállításához. A németek figyelmeztették Oroszországot, hogy hagyjon fel a mozgósítással, ám a cár minisztereire és tábornokaira hallgatva 30-án elrendelte a teljes mobilizálást. Beindult a láncreakció.
Másnap Berlin megküldte a háború második ultimátumát, amely felszólította a cárt a demobilizálásra. Ugyanekkor fordult a figyelmük Franciaország felé, amelytől semlegessége jegyében Verdun és Toul erődjeit kérték zálogul, félvén a hátbatámadástól. A német ultimátum eredménytelensége után augusztus 1-jén 19:30-kor beállt a hadiállapot az orosz és a német birodalmak között is. Német- és Franciaország ugyanekkor teljes mozgósítást rendelt el. A lavinát már nem lehetett megállítani.
A háborút tovább szélesítette, hogy - amint arra Hercegh Géza is találóan rámutatott (A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig, h. n., 1994.) - a német diplomáciát katonai szempontoknak rendelték alá. A Schlieffen-terv "felpuhított" változata ugyanis a villámgyors nyugati támadásra tett fel mindent, ami érintette a semleges Luxemburgot és Belgiumot is. A két ország semlegessége Franciaország egyik legfontosabb védőpajzsa volt.
Ám ahelyett, hogy bevárták volna a francia hadüzenetet (ahogy történt 1939-ben), augusztus 2-án ultimátumot küldtek Albert belga királynak, a német haderő szabad átvonulását kérve, mialatt megszállták Luxemburgot. Másnap 7:00-ra visszautasításra talált a második német ultimátum is, így mondvacsinált határsértésekre hivatkozva II. Vilmos hadat üzent Franciaországnak. Másnap megindultak a hadműveletek Belgium ellen is, amit az addig várakozó nagyhatalom már nem nézhetett tétlenül.
Az 1839 óta a porosz király által is garantált belga semlegességért leginkább kiálló Egyesült Királyság elég okot látott a beavatkozásra. Ezúttal Németország kapott ultimátumot a belga semlegesség tiszteletben tartására, ami nem történt meg, így augusztus 4-re újabb két nagyhatalom állt hadban egymással: az Egyesült Királyság és Németország.
Augusztus első napjaiban meglepő helyzet állt elő, ugyanis amíg a háború okának az osztrák-magyar-szerb konfliktust tekintették, addig (a hadviselő feleket tekintve) attól függetlenül már folyt a hármas antant és Belgium háborúja Németország ellen - így olyan pillanat következett be, amikor elvileg két háború külön, párhuzamosan folyt.
Augusztus 6-án a Monarchia és Oroszország, valamint Szerbia és a vele nem határos Németország között is beállt a hadiállapot. A világháború kitörésében a balkáni konfliktus ürügy jellegét erősíti az, hogy míg augusztus elején már javában zajlottak a döntő csaták a nyugati fronton, a Szerbia elleni osztrák-magyar offenzíva még meg sem indult.