Rákosi, Puskás, forradalom

2013. november 25. 12:10

URL: https://mult-kor.hu/20131125_rakosi_puskas_forradalom

60 éve, 1953. november 25-én győzte le a londoni Wembley-ben a magyar Aranycsapat a verhetetlen angol válogatottat. A világraszóló győzelem hírére még a pártvezetés legvisszafogottabb tagja, a mártír-miniszterelnök Nagy Imre is úgy lelkendezett az Országgyűlésben, hogy "Magyarország sportnagyhatalom". Bár a hatalom aranytojást tojó tyúkként kezelte Puskást és társait, a sikerek elmaradásával a válogatott stiklijeit is egyre kritikusabban kezdték nézni a Rákosi-rendszer korifeusai.

„No, Puskás, milyen ajándékokat szeretne?”

„Pártunk és kormányunk rangos küldöttséget delegált az osztrák fővárosban szervezett nagyszabású béke-világkongresszusra. A ’trojka’, Rákosi, Gerő és Farkas ’válogatott csapatot’ állíttat össze: egy katolikus és egy református püspök mellett helyet kap benne a magyar értelmiség színe-virága, Karinthy „Cini”, Aczél Tamás és Juhász Ferenc például az írókat, Méray Tibor, a Szabad Nép munkatársa a zsurnalisztákat képviseli. De tagja még a küldöttségnek Egri Albert sztahanovista gyalus, Jánossy Lajos Kossuth-díjas akadémikus, Rácz Erzsébet sztálinvárosi sztahanovista ifjúmunkás, Teknős Péterné, az MNDSZ titkárságának munkatársa, Tollas Sándorné, a debrecen-rákostelepi Dózsa tszcs küldötte, Szádeczky-Kardoss Elmér kétszeres Kossuth-díjas, Józsa Ferencné ceglédi tanítónő. (…) A magyar utazó keretben is akad két valódi nagyágyú: Lukács György, a marxista filozófia élő klasszikusa és – Puskás Ferenc.”

Eme rövidke epizód is hűen tükrözi a Rákosi-rendszernek a magyar labdarúgásba mint legitimációs erőbe vetett töretlen bizalmát, pontosan azt, amit a korszak többi diktatúrája (például a külföldi imázsán őrködő Franco-rezsim) is gondolt a jó futball egyenlő jó exportcikk alapvetéséről. A Borsi-Kálmán Bélától vett történet úgy folytatódik, hogy a magyar delegáció csalódottan veszi tudomásul, hogy senki sem törődik velük az 1952-es bécsi béke-világkongresszuson; s míg Lukácsékra ügyet sem vetettek, „Öcsit” bálványozták, az osztrák újságírók sóvárogva itták a szavát, csak vele, az Aranycsapat kapitányával akartak beszélni, interjút készíteni.

Épül a Népstadion

A korszakban itthon mintegy 150 ezer igazolt játékos várta a kiemelkedő sportteljesítménnyel járó társadalmi emelkedést, hogy eljusson olyan helyekre, ahol a mindennapi halandó csak álmaiban járhat. A kiépülő kommunista hatalom a népszerűtlen intézkedések ellensúlyozására voltaképpen a párt uralmának igazolására szolgáló eszközként használta fel a legtehetségesebb futballistákat, amikor a nép alulról jött fiait valódi sztárként ünnepelte.

A pártvezetők futballőrületét a munkás-ethosz megnyilvánulásának tekinthetjük – mutatott rá 2010-ben megjelent könyvében (K-Vonal, Uralmi elit és luxus a szocializmusban) Majtényi György történész, hozzátéve, hogy a rendszer korifeusai az aranycsapat bölcsője fölött is bábáskodtak; legendás és jól dokumentált például Farkas Mihály honvédelmi miniszter és Puskás közvetlen kapcsolata. A Rákosi-rendszer számos járulékos lehetőséget kínált fel a legjobbaknak: Puskást például katonatisztté avatták, hogy több fizetést kaphasson, Bozsik pedig 1953-tól három éven át parlamenti képviselő volt.

Koltay Gábor 1985-ös betiltott Szép volt fiúk című portréfilmjében Puskás azt is elmesélte, hogyan nézték el a kivételezettnek a feketézést és a csempészést: „Gyakran kellett külföldi vendégeket fogadnunk, és nem akartuk, hogy azt mondják, ezek éheznek. (...) az összes magyar sportoló hozzám jött a problémáival, mert nekem volt az a lehetőségem, hogy eljussak azokhoz a személyekhez - hárman-négyen voltak - akikkel el lehetett egy-két dolgot intézni. Lakás, bútor, pénz, előléptetés. (...) Félhivatalosan engedték a nyugati nejlonharisnyák, órák, sálak behozatalát 49-től 56-ig.”

Majtényi György felidézte Puskásnak az ötvenedik, jubileumi válogatottsága előtt történteket, amikor Farkas Mihály megkérdezte tőle: „No, Puskás, milyen ajándékokat szeretne?” Puskás így válaszolt: „Mondtam, én másoknak szívesen kérek, de magamnak nem rendelek.” Öcsi végül tizenkét személyes ezüst evőeszközkészletet és perzsaszőnyeget kapott a Honvédtól. Puskás emigrációban már így emlékezett vissza a nagy hatalmú honvédelmi miniszterre: „Farkas Mihály miniszter sokat foglalkozott a csapattal. Most miért szidjam, ha egyszer segített?"

Bányászok a rendőrök ellen

A közéletben talán utolsóként a sportirányításban érvényesült a szovjetizálás. A háború utáni sportélet átalakításának sarokpontja a törvényerejű rendelettel 1951-ben létrehozott, a minisztertanács felügyelete alá rendelt és a párt vezető testületeinek döntését végrehajtó Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) lett. A totális államosítás jegyében a labdarúgást a Sport Minisztérium egyik részlegeként Sebes Gusztáv irányította az utasításos koordináció eszközrendszerével.

Az intézményi átalakítással a Rákosi-rendszer a legnépszerűbb tömegszórakozásnak számító fociból legitimációs eszközt teremtett magának. De még a reformkommunista Nagy Imre is arra a következtetésre ragadtatta magát 1953-ban a 6:3-as győzelem után az Országgyűlésben, hogy „Magyarország sportnagyhatalom”. S bár az Aranycsapat sikereit a sportirányítás minden erővel politikai misszióvá igyekezett formálni, s az imperialisták elleni csapásként feltüntetni, a társadalom futballimádó része ezt az ideológiai mezt sohasem vette magára. 

Fortepan

A párt a legnagyobb anyagi áldozatok árán stadionépítési és rekonstrukciós beruházásokat kezdett. Már régóta esedékes volt egy nagy befogadóképességű stadion felállítása az ország fővárosában. 1945-ben az országgyűlés megszavazta a stadion költségeit. Az építkezés 1948. július 13-án kezdődött el, az építész Dávid Károly, a statikus Gilyén Jenő volt. Az első tervek szerint 70 ezer fő elhelyezésére számítottak, de ezt ki akarták bővíteni 100 ezerre. Budapest lakossága önkéntes munkát vállalt. A nagy elemeket a helyszínen előre gyártották. Időközben tervezési és kivitelezési problémák merültek fel, de a központi vezetés ragaszkodott az augusztus 20-i átadáshoz. Farkas Mihály honvédelmi miniszter ezer katonát vezényelt ki a helyszínre, így a beruházás a kijelölt határidőre elkészült. 

Az új rendszer megkísérelte átalakítani, újrafogalmazni a sportegyesületekhez addig kötődő jelentéseket is – írja Majtényi. Átszervezték és átnevezték a klubokat: a Kispestből például Budapesti Honvéd, az MTK-ból Bástya lett, az ÁVH csapata, míg az UTE-ből átalakított Dózsa a rendőrség egyesületeként működött, a pályákon különböző szakmák, szakszervezetetek csapatai, valamint a hatalmat megtestesítő erőszakszervezet játékosai csaptak össze.

A pártvezetők társadalmi identitását is jellemzi, hogy ki melyik csapat mellé állt. „Az FTC valósággal nemzeti intézmény Magyarországon. Vigyáznunk kell rá. Helyesen kell vezetnünk, építenünk, hogy valóban szilárd pillére lehessen a magyar népi demokrácia sportjának” – adta ki az irányt a Fradit 1948 és 1950 között elnöklő Münnich Ferenc, későbbi miniszterelnök.

A 6:3 és a mítoszok

Ilyen körülmények között került sor az évszázad mérkőzésére. Az először a mérkőzésről a Magyar Rádióban tudósító (ekkor még nem volt hazánkban televíziózás) Szepesi György által Aranycsapatnak nevezett válogatott a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor összeállításban (az összecsapáson egyet cseréltünk, Gellér váltotta Grosicsot a 78. percben) futott ki a gyepre 1953. november 25-én a londoni Wembleyben, 105 ezer tomboló hazai néző és a páholyban helyet foglaló II. Erzsébet angol uralkodó előtt. Pedig alakulhatott volna máshogyan is, hiszen a szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv már az olimpián – engedély nélkül – lekötötte az Anglia elleni összecsapást, aminek a pártvezetés – élén Rákosival – finoman szólva sem örült, így a mérkőzés megrendezése is veszélybe került.

A magyar válogatott végül kiutazhatott, így sor kerülhetett az angol sajtó által már korábban az „évszázad mérkőzéseként” beharangozott találkozóra az "angol oroszlánok" és a trónkövetelő "mágikus magyarok" között. Amely magyar szempontból a lehető legjobban kezdődött: már az első minutumban sokkoltuk a pályaválasztót, Hidegkuti Bozsik passza után talált be az ellenfél kapujába. S bár viszonylag hamar jött a válasz, Hidegkuti révén még az első negyedórában visszavettük a vezetést, majd Puskás kétszer is betalált – nem is akárhogyan, a harmadik magyar találat, az „évszázad gólja”, a legendás visszahúzós csel után született. A félidőre végül 4-2-es magyar vezetéssel vonulhattak el a csapatok. A második 45 percben Bozsik is eredményes volt, majd Hidegkuti megszerezte önmaga harmadik és a csapat hatodik gólját. Ramsey már csak kozmetikázni tudott az eredményen.

A legendás angol sportszerűséget dicséri, hogy a nézők gyakran tapsolták meg a magyar játékosok megoldásait. A mérkőzést a magyar rádióban Szepesi György közvetítette, ezalatt az egész országban elnéptelenedtek az utcák, hogy aztán annál nagyobb legyen az örömmámor. Jackie Sewell, az angolok első góljának szerzője így emlékezett vissza a mérkőzésre: "Az emberek azt hitték, mi fogunk nyerni, de emlékezetes leckét kaptunk azon a napon. Nem játszottunk rosszul, de a magyarok egyszerűen fantasztikusak voltak. A legjobb csapat volt, amelyet valaha életemben futballozni láttam."

Ez volt az Aranycsapat leghíresebb, rövid idő alatt legendássá vált mérkőzése - holott a visszavágón, 1954. május 23-án még megalázóbb, 7-1-es vereséget mértek az angolokra, akik – ahogy a pesti humor mondta – egy hétre jöttek és hét eggyel mentek... A sokkoló vereségek hatására az angol labdarúgás nyitni kezdett a másfajta edzésmódszerek és taktikai rendszerek felé, s tizenhárom évvel később, 1966-ban válogatottjuk világbajnoki címet nyert.

A közkeletű vélekedés szerint az Anglia elleni világraszóló diadal azért volt mérföldkő, mert ez volt az első alkalom, hogy hazai környezetben sikerült két vállra fektetni a verhetetlen angolokat. Ahogy azonban arra Benedek Szabolcs is rámutatott, Anglia már 1949-ben elvesztette veretlenségét az ősi rivális Írország ellen (0:2) a Liverpoolban rendezett mérkőzésen, majd 1951-ben a skótok a Wembleyben is győzni tudtak. Szintén él az a mítosz a köztudatban, hogy a magyar válogatott 1950 és 1954 között meg tudta őrizni veretlenségét. 2000-ben azonban a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöksége akként döntött, hogy két 1952. májusi, a Moszkva-válogatott ellen megvívott találkozót hivatalos válogatott mérkőzésnek minősít, s ezek egyikén a magyar csapat vereséget szenvedett.

Elmaradnak a sikerek

A Rákosi-rendszer mindennapjaiban traumatizált és a sikerre rendkívül kiéhezett társadalom az Aranycsapat diadalában a kis népek vigaszát, a nemzeti büszkeséget, és talán a kibontakozás reményét látta meg. A sportsiker akkori politikai jelentését érzékelteti, hogy amikor 1954. július 4-én nagy meglepetésre 3-2 veszített a svájci világbajnokság döntőjében a Német Szövetségi Köztársaság elleni döntőben az Aranycsapat, Budapesten több ezres tüntetések kezdődtek.

A meccset követően mintegy tízezren vonultak Budapest utcáira, sokan a Ferencvárost éltették, kirakatokat törtek be, magyarázatot követeltek a sérült Puskás játékára, és Sebes Gusztávot pocskondiázták az összeállítás miatt. Az Aranycsapatot szállító vonat szinte titokban érkezett haza, a retorzióktól tartó játékosok a tatai edzőtábor érintésével valósággal "hazaszöktek. A "kis magyar focialista forradalom" - ahogy a pesti népnyelv elnevezte - az ötvenhatos forradalom egyfajta előjátéka lett.

Az Aranycsapat (Fortepan)

A sikerek elmaradásával a pártvezetők is mind kritikusabban léptek fel a csapattal szemben – fejtegeti idézett könyvében Majtényi. Az egyik jelentés például elítélte a labdarúgók életmódját, és kifogásolta a csempészügyleteket is. „A sok külföldi mérkőzés – ami szükséges és helyes – módot adott játékosainknak, hogy a külföldi alvilággal kerüljenek összeköttetésbe. Kapcsolatuk súlyosságára jellemző, hogy egyes játékosok sok százezer forinttal vagy schillinggel vannak eladósodva”.

Bár az 1956-os melbourne-i olimpia előtt készített OTSB-feljegyzés már azt latolgatta, hogy a leendő ellenfelek mely magyarországi bajnokságba férnének be (Angliát az NB II-ben, az Egyesült Államok és Ausztrália pedig a Budapest I. osztályban tudták elképzelni), a labdarúgó-torna topfavoritja, Magyarország visszalépett, így azt a spanyolok nyerték meg. A szovjetek ellen az uszodában vívott emlékezetes revánsra a labdarúgó-pályán nem kerülhetett sor, de nem ez volt a legnagyobb probléma: a korábban verhetetlen csapat 1956-ban végleg felbomlott, így már nem tudott több dicsőséget hozni a pártvezetésnek és az ország közvéleményének.