A nulladik zsidótörvény

2013. szeptember 29. 20:56

URL: http://mult-kor.hu/20130929_a_nulladik_zsidotorveny

Nem sokkal a Trianon utáni első egyetemi szemeszter előtt új korszak kezdődött a magyar felsőoktatásban. Kilencvenhárom éve, 1920. szeptember 26-án fogadta el a Nemzetgyűlés az úgynevezett „numerus clausus” törvényt, amely drasztikusan lecsökkentette a zsidó hallgatók számát a magyarországi egyetemeken. A tanszabadságon csorbát a törvény szeptember 28-i végrehajtási utasítása ejtett, ami a zsidókra is kiterjesztette a „népfaji” kvótát. A tizennégy évig hatályban lévő törvény a magyar tudománytörténet fekete foltja.


Zsidótörvény-e a numerus clausus?

A Teleki Pál első kormánya által beterjesztett és végrehajtott 1920/XXV. törvénycikk, „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” bevezette a numerus clausus rendszerét. A latinul zárt számot jelentő, eredetileg dologi jogi fogalom alkalmazása azt jelentette, hogy ezt követően csak a vallás- és közoktatásügyi miniszter által meghatározott keretszámban vehetik fel a diákokat az egyetemek. Ez felrúgta az addigi rendszert, ugyanis érettségi bizonyítvány birtokában bárki beiratkozhatott egyetemre 1920 előtt -  túlképzés mégsem volt.

A törvénycikk három kritériumot írt elő az egyetemi polgárrá váláshoz. Először is „nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóknak” kellett lenniük a tanulóknak. Ez nem csak a beiratkozókra, az egyetem minden hallgatójára vonatkozott. A miniszter által megállapított létszámkereten belül került sor a törvény alapján a beiratkozási engedély megadására, ahol először a nebuló „szellemi képességeit”, azaz érettségi eredményét és szaktudását vették figyelembe szóbeli elbeszélgetés alapján.

A törvénycikket a 3. szakaszának harmadik bekezdése tette hírhedtté: itt jelent meg a szintén újdonságnak számító nemzetiségi-faji kvóta, azaz „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó” hallgatók arányának lehetőleg el kellett érnie az adott „nemzetiség, vagy népfaj országos arányszámát, de legalább (...) annak kilenctizedrészét”. A törvénycikk nem említ konkrét nemzetiségeket, vagy vallási közösségeket, így zsidókról sem ejt szót.

Magát a numerus clausust behozó törvénycikket nem tekinthetjük zsidótörvénynek, mivel az közvetetten sem tartalmaz korlátozást konkrétan a zsidókat illetően, ellentétben a későbbi zsidótörvényektől. Ugyanis a magyar jogban a zsidók ekkor még nem nemzetiségnek, hanem más vallású magyaroknak (egy ötödük pedig németnek) számítottak, és magukat is annak vallották. 

Ezt a törvénycikk szeptember 28-i végrehajtási rendelete változtatta meg, ami a magyar jogtörténetben elsőként külön nemzetiségnek veszi a magyar anyanyelvű izraelitákat. A numerus clausus törvény végrehajtása így hétre bővítette Magyarország hat „hagyományos” nemzetiségét, azaz anyanyelvüket mellőzve kirekesztette az izraelitákat a magyarságból. A zsidók így vallásuk alapján váltak nemzetiséggé.

Csonka-Magyarország nem nemzetállam

Ezzel együtt megdőlni látszik az a tézis, hogy a Trianon utáni Magyarország nemzetállam volt. Míg a történelmi Magyarország lakosainak 45,5%-a nem magyar anyanyelvű volt, a nyolcmilliósra apadt országban a német, tót, horvát, szerb és rutén kisebbségek együtt a 15%-os arányt sem érték el. De azzal, hogy a magyar kormányzat a zsidókat 1920-ban „kivetette” a magyar népességből, az államalkotó nemzet így már csak 79,4%-os többségben maradt, ami már kevéssé számít etnikailag homogénnek. Ez a határon túl rekedt magyar zsidóknak sem volt jó példa.

A törvényalkotó második, hátsó szándéka a végrehajtásban érvényesült. Mert amíg a „klasszikus” nemzetiségek egyetemre járó ifjai jóval alulmúlták a lakossághoz viszonyított arányszámukat, addig az ország lakosságának 6%-át kitevő zsidók felülreprezentáltan voltak jelen a felsőoktatásban. A XX. század elején már 30% fölött volt az arányuk az egyetemistákon belül, ami a világháború végére 35%-ra emelkedett. A numerus clausus így csak a zsidókat, mint új nemzetiséget érintette hátrányosan, mert innentől a beiratkozóknak csak a 6%-a kerülhetett ki közülük.

A törvénycikk tehát látszólag pozitív diszkriminációt alkalmaz a nemzetiségekkel szemben, de a mögöttes szándéka a zsidó értelmiség lecsökkentése, a zsidó hallgatók lecserélése keresztény, magyar, nemzethű értelmiségre. A beterjesztő és végrehajtó Teleki-kormány a tanszabadságot ott sértette meg durván, hogy faji alapra helyezte az egyetemen tanulás jogát. A Nemzetgyűlésben már ekkor „faji önvédelem”-ről, „eljudaizálódott értelmiség”-ről beszéltek (az antiszemitizmus helyett), de a nyilvánosságnak ekkor még a numerus clausus szociálpolitikai okait hangoztatták.

A törvénycikk a fentieken túl egy további indoklást fűzött a numerus clausus szükségességéhez: csak annyi egyetemista lehet, „amennyinek alapos kiképzése biztosítható” – írja a jogszabály. A zárt szám bevezetésének ezen racionális oka érthető is, hiszen Magyarország ekkor rendkívül sok diplomás munkanélkülivel küszködött.

Az elcsatolt országrészekről menekülő százezrek többsége elüldözött, vagy állástalanná vált diplomás tanár, jogász, köztisztviselő stb. volt. Ráadásul az államterülettel a munkahelyek száma is csökkent. A jóvátételre kötelezett ország gazdasági helyzete sem engedte meg a menekültek azonnali munkába állítását, sokáig még a „vagonlakók” állandó lakhelyről sem tudott gondoskodni az állam. Ráadásul a háborúban katonai szolgálatot teljesítő egyetemisták egyszerre jelentek meg az egyetemeken, hogy folytassák félbeszakított tanulmányaikat. Mindez ésszerű magyarázat lehet a keretszám-szűkítésre, de a „népfaji” alapú diszkriminációra semmiképp sem.

A zsidómentes szemeszter: 1919/1920

A numerus clausus törvény egy rendkívül heves antiszemita közhangulatban született. Meglepően hangzik, de a törvényt követően vált biztonságosabbá a zsidó hallgatók jelenléte az egyetemeken. A hallgatói arányszámot tekintve a zsidó egyetemisták két világháború közötti mélypontjukat a numerus clausus előtti 1919/1920-as tanévben érték el.

A Tanácsköztársaság bukása után a nacionalista egyetemi hallgatók szervezetekbe, bajtársi szövetségekbe tömörültek, amelyek mellett a kormány által támogatott egyetemi zászlóaljakat is létrehoztak (ezek kulcsszerepet játszottak IV. Károly második visszatérésének megakadályozásában 1921-ben). A Károlyi Mihály, majd Kun Béla vezette forradalmakat amúgy is „zsidó mesterkedésnek” tartó szélsőséges vélekedés a bűnbakot a zsidó értelmiségben találta meg, antiszemitává téve a légkört. Ennek lett a következménye 1919. őszétől a két úgynevezett „zsidómentes szemeszter”.

A tanév folyamán az említett szervezetek az egyetemeken és főiskolákon karonként „igazolóbizottságokat” állítottak föl, amelyek az épületbe igyekvő hallgatókat magyarságuk és nemzethűségük szerint szűrték. Ez a zsidó és baloldali fiatalok ellen irányult, és nem egyszer odaáig fajult, hogy a zsidó hallgatókat kiverték az egyetemről. A román megszállás alatt a kormánynak nem volt elég ereje ez ellen fellépni, később a rendőrség pedig egyszerűen nem merte letartóztatni egy másik karhatalom tagjait.

Az antiszemita utcai és egyetemi tüntetések, atrocitások döntő szerepet játszottak abban, hogy az eredetileg nem zsidóellenes numerus clausus antiszemita élet kapott. Ez a spontán „hallgatóválogatás” került intézményes keretek közé a törvénnyel. Ez azt jelentette, hogy egy-egy kar oktatói közös ülésen határoztak a jelentkezők felvételéről – természetesen a numerus clausus alapján. Szintén ezek a felvételi bizottságok határoztak arról, hogy a kikeresztelkedett zsidókat milyen nemzetiségűnek tekintik. Itt általában a kikeresztelkedés okát vizsgálták, és az is lehetett kizáró ok, ha a már keresztényként világra jött felvételiző szülei vagy nagyszülei voltak csak kikeresztelkedettek. A szokás egyetemenként változott.

Kevesebb zsidó egyetemista

A numerus clausus után a zsidó egyetemi hallgatók aránya 12,5%-ra esett vissza. Utoljára az 1870-es években volt ilyen alacsony ez a szám. Az 1920/1921-es tanévvel kezdődően az egyetemi hallgatók összlétszáma is csökkent, a világháború végi 16 ezerről 13 ezerre, de a bethleni konszolidáció éveiben az egyetemi hallgatók száma lassan növekedett.

A legdrasztikusabb változás a magyarországi egyetemi hallgatók háromnegyed részét tömörítő Budapesti Tudományegyetemen (az ELTE elődje) volt: itt 40%-ról 7-8%-ra csökkent a zsidók aránya. Itt tanult ugyanis a legtöbb zsidó a világháború előtt (és alatt), itt voltak a legkeményebb atrocitások, sőt az egyetem professzorai is követelték a numerus clausus bevezetését a kormánytól.

A mindenképpen felvételizni vágyók előtt így három lehetőség állt. A tehetősebbek külföldre, zömmel Olaszországba, Bécsbe, vagy Prágába mentek tanulni; a többiek benyújtották kérelmüket a három vidéki (a debreceni, a szegedi és a pécsi) egyetem egyikére; vagy egy főiskolán kezdték meg tanulmányaikat, azokra ugyanis nem terjedt ki a numerus clausus hatálya.

A magángazdaság vezető posztjain az egyetemi diploma egyébként sem volt követelmény, sőt a korszakban olyanok is elhangzottak, hogy a gazdaságban egyébként is „fordított numerus clausus” uralkodik. De az 1938-39-es zsidótörvények (amelyek hivatkoztak az 1920-as numerus claususra) már a gazdasági szférákat is érintették.

Nemzetközi visszhang

A Népszövetségben már a törvény megszületése óta felléptek a nemzetközi zsidó szervezetek, mint a francia Alliance Israélite Universelle, az angol Foreign Committee of the Jewish Board of Deputies, illetve a szintén angol Anglo-Jewish Association. A trianoni szerződés 54-58-as szakaszaira hivatkozva protestáltak, amelyek a kisebbségek egyenlőségét mondták ki.

Ez utóbbira a körmönfont törvényszöveg ad cáfolatot, ami a nemzetiségi kvótával igazából minimumot állapít meg, így a kormány szerint az éppenséggel kisebbségvédelmi. Bethlenék emellett azzal védekeztek, hogy a zárt szám ideiglenes, az a Csonka-Magyarországi viszonyokra van szabva, tehát megszüntetése csak egy eredményes revíziós politikára vár. Illetve a konszolidáló miniszterelnök a Népszövetség figyelmét előbb inkább a többmillió határon túli magyart érő jogfosztásokra, templom- és iskolabezárásokra stb. akarta irányítani.

A Népszövetség nyomására a Bethlen-kormány 1928-ban végül átírta a faji kvótát tartalmazó 3. szakaszt a numerus clausus törvényben. Nemzetiségek helyett ezentúl a szülők foglalkozása számított kritériumnak: mégpedig az adott foglalkozáshoz tartozók „száma és jelentősége” képezte az új arányszámot. Emellett az 1928/XIV. törvénycikk már a főiskolákra is vonatkozott. A zsidóellenes zavargások ekkor ismét fellángoltak, újabb atrocitásokra is sor került, sőt egy ízben a rendőrséget kellett az egyetem folyosóira vezényelni.

A zsidó hallgatók aránya így az 1928-as 8,8%-ról évente 1%-ot nőtt. A tendenciát 1935-ben a törvényhozás megkerülésével a Gömbös-kormány szakította meg, betartatva a faji numerus clausust. 1939-ben a II. zsidótörvény a faji paragrafust törvényileg is visszaállította, immár nevén nevezve a „zsidó hallgatók”-at.

De ekkorra a nemzetközi környezet is megváltozott. Zsidókvóta volt érvényben nyolc európai országban, például Lengyelországban is. Sőt az I. világháború után amerikai és kanadai magánegyetemek is (például a Harvard, a Yale és a Columbia) numerus clausust vezettek be a feketék, a katolikus bevándorlók, a zsidók és a nők ellen is, élve egyetemi autonóm jogaikkal.

Becslések szerint 1920 és 1945 között hatezer zsidó fiatalt szorított ki a magyar felsőoktatásból a numerus clausus törvény, ráadásul a helyükre érkező hallgatók valamivel rosszabb érettségi átlaggal is rendelkeztek. Emellett - bár nem a numerus clausus, hanem a zsidóellenes közhangulat és politika miatt - olyan korszakos zsenik nem dolgozhattak itthon egyetemi tanárként, mint Neumann János, Kármán Tódor vagy éppen Polányi Károly. 

 

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és műödtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.