Miért nem volt elszámoltatás a rendszerváltás után?
2012. szeptember 14. 18:02
URL: https://mult-kor.hu/20120914_miert_nem_volt_elszamoltatas_a_rendszervaltas_utan
Bölcs döntés volt a konszenzusra jutott rendszerváltók részéről, hogy a rövid, 1918 és 1990 közötti 20. században látott összesen nyolc rendszerváltás után kilencedszerre már nem folyamodtak a "leszámolás" eszközéhez - fogalmazott Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója a Levéltári kutatások a rendszerváltozás előtti évtizedek történetének feltárására című, a Magyar Levéltárosok Egyesülete és a Komárom-Esztergom Megyei Levéltár közös konferenciáján rendezett kerekasztal-beszélgetésen. Horváth Sándor történész-levéltáros itt elmondta, hogy az ügynöklistákra társadalmi igény van, de nehéz meghúzni a határt a hősök és az áldozatok között, mivel a kettő között átjárás van. A beszélgetésen Szakolczai Attila annak az aggályának adott hangott, hogy a jelenlegi törvények inkább a bűnök elkövetőit, mintsem az áldozatokat védik, s szerinte különbséget kell tenni az adatok megismerése és nyilvánosságra hozatala között.
Ne legyenek a diktatúra áldozatai a demokráciáé
„Nem igaz, hogy a diktatúra titkai ma a demokrácia titkai lennének” – fogalmazott előadásában Gulyás Gergely országgyűlési képviselő (Fidesz), aki azt is elmondta, hogy a kormányban először az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseinek megfogalmazásakor döntöttek arról, hogy végre a múlttal is foglalkozni kell. Ez a felismerés hívta például életre a Nemzeti Emlékezet Bizottságot, de a képviselő hangsúlyozta: még mindig késésben vannak, a határidőt nem tudják tartani, s a részletszabályok sem készültek el.
Gulyás Gergely kiemelte: tévesek azok az állítások, amelyek arról szólnak, hogy Magyarországon rossz lenne a helyzet a pártállami múlt kutathatóságának szempontjából, szerinte csak a nyilvánosságra hozatallal kapcsolatban vannak hiányosságok. Mint arra a képviselő rámutatott: a kommunista diktatúra működésének egészét kell megismerni, nem szabad, hogy ez átcsapjon ügynökvadászattá, s a diktatúra áldozatai nem szabad, hogy a demokrácia áldozatai legyenek. A teljes megismerést azonban megnehezíti, hogy ez az iratanyag rendkívül hiányos. A fideszes honatya az egyházak pártállami megfigyeléséről és vegzálásáról szólva kifejtette, hogy a múlt feldolgozását nem szabad rájuk hagyni, mert az egyházak maguk is áldozatok voltak.
Cseh Gergő Bendegúz (ÁBTL) európai összehasonlításban vizsgálta az állambiztonsági levéltárak működését és az iratok kutathatóságát. Németországban az egyesítés után hozták létre az első ilyen célú szövetségi hivatalt (BSTU), amelynek első elnöke Németország jelenlegi államfője, Joachim Glauck lett. A levéltárban 111 kilométer iratanyag, 1,7 millió kép, 31 ezer hangdokumentum, összesen 39 millió karton található – mellette 16 ezer zsáknyi, az egyesítés utáni időszakból származó összetépett Stasi-irattal–, amelynek feldolgozása ma is óriási erőfeszítéseket igényel. Németországban általános gyakorlat, hogy itt is mindenki kikérheti a róla szóló anyagokat, s még a magyar gyakorlatnál is jobban védik az áldozatok személyi jogait: a személyes adatok kutatása csak akkor lehetséges, ha az illető halálától számítva eltelt 30 vagy születésétől 110 év, vagy ha például az érintett hozzájárult a kutatáshoz.
Lengyelországban még a németnél is nagyobb intézményt hoztak létre: ez a sokat hivatkozott Nemzeti Emlékezet Intézete, ahol 86 kilométer iratanyagot őriznek (Magyarországon 3,9 kilométert). Az iratok nyilvánosságra hozatalának tekintetében a lengyelek messzire merészkedtek, például létrehozták az 1989 előtti párt és állami vezetők adatbázisát és közölték az állambiztonsági szervek célszemélyeinek listáját.
Csehországban csak 2007-ben jött létre a Totalitárius Rendszereket Kutató Intézet és az Állambiztonsági Levéltár, addig a belügyminisztérium kezelte az iratokat. A csehországi jogszabályok értelmében lényegében mindenki kutatónak minősül, s csak a 30 évnél régebbi iratok kutathatók anonimizálás nélkül. A dokumentumok nyilvánosságra hozatalát illetően a csehek mentek a legmesszebbre, ráadásul rengeteg anyagot digitalizált formában közöltek. A Szlovákia Nemzeti Emlékezet Intézete szintén új, csupán 2003 óta létezik. Északi szomszédunknál hasonlóan érvényesülnek a jogok, mint Csehországban, ami főleg annak köszönhető, hogy mindkét intézetet korábban egy ideig Bukovszky László személyében magyar szakember vezette.
Romániában 1999-ben született jogszabály a Securitate Levéltárát Tanulmányozó Tanácsról, amely 2005-ben jött létre; azóta itt is komoly előrelépések történtek, legutóbb például 1200 Securitate-tiszt dossziéját tették kutathatóvá. Magyarországon 1997-ben hozták létre a Történeti Hivatalt, amelyből 2003-ban alakult az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. Az iratanyag mellett 7,2 millió mikrofilmet, továbbá fényképeket, mozgófilmeket, hangszalagokat őriznek itt. 2003-tól az egykori hálózati személyek adatai is megismerhetők, a közeli hozzátartozók pedig kezdetektől öröklik a megismerhetőség jogát.
Mint azt Cseh Gergő Bendegúz elmondta: egyetlen vizsgált országban sincs lezárva, vagy megoldva az állambiztonsági iratanyagok ügye, de szerinte a történeti kérdéseket nem is kellene lezárni. Az érintett levéltárak működését máig politikai és szakmai viták övezik, még abban a Németországban is, ahol a legrégebben hoztak létre ilyen céllal intézményt. A kutató rámutatott: sehol sincs teljes aktanyilvánosság, de az utóbbi évek tendenciája az, hogy a hangsúly az adatvédelemről fokozatosan átterelődik a nagyobb nyilvánosságra.
Magyar vonatkozású levéltári források külföldön
Váradi Natália Kárpátaljai iratfeltárási, kutatási projektek a rendszerváltozás előtti évtizedek bemutatása céljából című előadásában Kárpátalja kommunizmus kori történetének levéltári kutatását vizsgálta. Váradi Natália aláhúzta: igazi iratfeltárásról ma még nem beszélhetünk. Az Ungvári Megyei Levéltárral csak 2005-ben kötöttek szerződést, de ez csak a korábbi évszázadok anyagaiba enged betekintést. A magyar kultúra minden eseti és intézményes formája megszűnt 1944. október után, aminek az lett a következménye, hogy a pártkapcsolatokon kívül semmi információt nem kaphattunk Kárpátaljáról a kommunizmus éveiben. Fordulat egy évvel a magyar forradalom után, 1957-ben ment végbe, ekkor elkezdték behozni a magyar tudományos munkákat, az áttörés azonban csak Gorbacsovval és a rendszerváltással köszöntött be.
Ukrajna levéltárainak anyagai még mindig feltáratlanok, a helyi levéltári dokumentumokhoz szinte lehetetlen hozzájutni – hangsúlyozta az előadó, hozzátéve: ha engedélyezik is az ukrán hatóságok a kutatást, a dokumentumok egy része titkosított, de például bizonyos megkötésekkel ma már lehet kutatni az Ukrajna Állambiztonsági Hivatalának Archívumában is. Az egyik ilyen projekt a KGB-levéltárban folyik, s a Szovjetunióba szállított 56-os magyar forradalmárokkal foglalkozik. Ezzel kapcsolatban a kutató elmondta, hogy a szovjet adatbázisban 848 fő szerepel, de a legújabb kutatás több mint ezer főt nevez meg. A kárpátaljai tudomány azonban nem tud lépést tartani más térségekkel, az értelmiség zöme elhagyja az országot, aki viszont otthon marad, az vállalja a nehézségeket és magyarságát – közölte Váradi Natália.
Popély Árpád, a komáromi Selye János Egyetem adjunktusa (Magyar vonatkozású levéltári kutatási lehetőségek Csehországban és Szlovákiában) a felvidéki magyarsággal kapcsolatos kutatásokat taglalta. Popély Árpád szerint a rendszerváltás utáni években a csehországi és szlovákiai levéltári kutatások érdeklődésének középpontjába az elhallgatott évek, így például a felvidéki magyarság meghurcolása (lakosságcserék, reszlovakizáció) került. Mint arra a kutató rámutatott, ez az időszak vált a legfeldolgozottabb témává, igaz, a Szlovák Telepítési Hivatal és a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság anyagai még nem teljesen kutathatók, így az erőszakos lakosságcserék folyamata sem rekonstruálható teljes mértékben.
Mezei Zsuzsanna (Vajdasági Levéltár) az 1941 és 1948 közötti időszak civil áldozatainak forrásfeltárásáról a szerbiai levéltárakban címmel tartotta meg előadását. Mint azt a kutató felvázolta, Milosevics bukása után hozták létre a Tartományi Igazságfeltáró Bizottságot (népszerű nevén Ankét Bizottság), amely nyolc évig állt fenn, s ezen idő alatt az 1941-45 közötti áldozatokat vette számba. Ebből végül egy kilenckötetes munka született, amelyet mindössze tíz (!) példányban nyomtak ki. 2009-ben a szerb kormány határozatára jött létre az Állami Bizottság az 1944. szeptember 12. után kivégzettek tömegsírjainak feltárásáról és megjelöléséről (röviden Sírfeltáró Bizottság). Ez a bizottság az áldozatok nevét írta össze; a sírok feltárása és az elhunytak exhumálása még hátravan. Később született meg a Magyar-Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság, azzal a feladattal, hogy írják össze az 1941 és 1945 közötti civil áldozatok listáját. A két bizottság egy évig lényegében csak papíron létezett, a munka forráshiány miatt nem indult meg – mutatott rá a bizottságok munkáját belülről ismerő Mezei Zsuzsanna.
Mint azt a kutató felidézte, a szerbiai polgárok ma már mindent kutathatnak, egyedül a belügyminisztérium anyagai nem nyilvánosak, de csak azért, mert azok rendezetlen állapotban vannak. Eddig 32 500 áldozat nevét írták össze – az elhunytaknak körülbelül a fele származott a Vajdaságból –, s létrehoztak egy adatbázist is; ez egyelőre magyar nyelvű rész nélkül működik. A kutató hangsúlyozta, hogy még a munka elején járnak, a vegyes bizottság pedig csak kétszer ült össze, de a Vajdaságban például egyetlen sírt sem tártak fel. A kutató sorolta az előttük álló feladatokat: további emlékhelyeket kell létesíteni, létre kell hozni a tömegsírok katalógusát, fel kell dolgozni az eredményeket, s külön kiemelte a fiatal kutatóknak és az egyetemeknek a munkafolyamatba történő bekapcsolódásának fontosságát.
Ügynökközpontú történetírás
Kósa László történész, néprajzkutató, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja szerint öt nagyobb korszakra lehet bontani a református egyház 1945-1990 közötti történetét. 1945-48 között a hatalom barátkozó taktikát folytatott, amikor azt mondták: éljenek jogaikkal a reformátusok, nem fog bántódása esni az egyháznak, holott az államosításokkal és a hitoktatás visszaszorítával éppen ennek ellenkezője történt; a korszak az 1948-as kényszeregyezménnyel zárult le. 1951-ig befejeződik az egyház térdre kényszerítése, a vezetésbe bizalmi emberek kerülnek, létrejön az Állami Egyházügyi Hivatal, a hitéletet pedig visszaszorítják a templom falai közé. 1955-től belső, spirituális mozgalom indul az egyházon belül; 1958-től a régi kompromittált vezetőket lecseréik, az ellenállás fokozatosan megszűnik.
Ez a korszak 1968-ban zárul le, amikor az utolsó református per is befejeződik. Egészen 1990-ig a háttérben folyik a bomlasztás, addig gyakorlatilag nincs lazulás az egyházpolitikában. A jelenleg is folyó kutatásokról szólva Kósa László leszögezte: az egyház eddig szerény eredményt tud felmutatni. Az okok között többet is felsorolt: ilyen az időbeli közelség, ami szerinte kényelmes felmentést jelent a jelenkor kutatóinak. De meglátása szerint a református vezetés és a világiak sem voltak felkészülve az 1990-es változásokra, az egyházi vezetés pedig szinte teljesen átmentette magát, így nem állt érdekében a kutatás serkentése, feltárása, csak a retorika szintjén, így a kutatást inkább gáncsolta, mint segítette.
Szabó Csaba, a bécsi Collegium Hungaricum igazgatóhelyettese előadásában leszögezte: a közelmúlt egyháztörténeti kutatása még mindig ügynökközpontú, ezt Gyarmati György több tanulmányában, publicisztikájában – statisztikai adatokkal alátámasztva – is bebizonyította. A kutató szerint a politika, a sajtó és közvélemény – a kezdeti fellángolásokkal együtt – sem foglalkozik érdemben a témával. Az ÁBTL által kiadott összefoglaló jelentésekből például kiderül, hogy az állampolgárok évente átlagban mindössze 1500-1700 közötti új megkereséssel fordulnak az intézethez, ezért – tekintve, hogy a pártállami időkben összesen 1 millió 200 ezer megfigyeltről és 200 ezer ügynökről tudunk – az állampolgári érdeklődésben sem "hisz".
Szabó Csaba szerint a 40 évig tartó leíró történetszemlélet egyeduralma a rendszerváltás után is megmaradt, az egyetemeken nem történt meg a rendszerváltás, megmaradt a kulturális, társadalomtörténeti aspektust nélkülöző – de már ideológia nélküli – szemlélet, nem alakultak iskolák. A kutató – Rainer M. Jánossal egyetértve – úgy vélekedik, hogy a társadalomnak kötelessége megtudni, hogy kik is valójában a reprezentánsai. Szabó Csaba hangsúlyozta: nincs olyan, hogy értelmetlen, használhatatlan jelentés, mivel amikor azok egyfajta puzzle-darabként az állambiztonsági tisztek elé kerültek, már teljes képet adtak ki.