A törökök szerencsenapja: augusztus 29.

2012. augusztus 29. 14:15

URL: http://mult-kor.hu/20120829_a_torokok_szerencsenapja_augusztus_29

1521, 1526, 1541: az Oszmán Birodalom agilis szultánja és hadvezetése mindhárom alkalommal augusztus 29-én mért jelentős csapásokat a középkori Magyar Királyságra. De elkerülhető lett volna a vereség, és megállíthattuk volna a törököket?


Új szultán, új hódítások

1520. szeptember 30-án új uralkodó lépett az Oszmán Birodalom trónjára: Szulejmán, aki éppen tizedik volt a szultánok sorában. Atyjától, a harcias Szelimtõl páratlan hatalmat örökölt. Három kontinensre kiterjedõ birodalma másfél millió km2-t tett ki, alattvalóinak száma elérte a 10-12 milliót. A szultánok Konstantinápoly elfoglalása (1453) óta Róma örökösének (a „Harmadik Róma” urainak) tekintették magukat, s már Hódító Mehmed (1451-1481) a római egyetemes világbirodalom feltámasztását tûzte maga elé célul. Mérlegelve az összes körülményt, Szulejmán úgy ítélte meg, hogy rendelkezésére áll az a gazdasági és katonai erõ, amellyel a siker reményében vághat neki a Nyugat meghódításának. Ehhez azonban elsõ lépésként el kellett takarítania az útból azt a Magyarországot, amely az elmúlt százharminc évben legfõbb gátja volt a törökök európai elõrenyomulásának.

Kincstára kimeríthetetlennek tetszett, hadserege vetekedett Európa nagy államainak összesített haderejével, és a verhetetlenség mítosza övezte. A félelmetes ármádia Szelim uralkodása (1512-1520) idején a Fekete-tenger vidékén, a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében szinte minden elérhetõ területet meghódított, beleértve Szíriát és Egyiptomot, a két gazdag tartományt is. A sikeres keleti hadjáratok felkeltették az Európában állomásozó katonák irígységét, akik ugyancsak részesedni kívántak a nagy háborúkkal együtt járó zsákmányból. Egyre hangosabban követelték a nyugati hódítások felújítását, hiszen azok már Nándorfehérvár 1456. évi, sikertelen török ostroma óta szüneteltek.

A követelés találkozott Szulejmán elképzeléseivel, aki mind külpolitikai, mind belpolitikai megfontolásokból hajlott arra, hogy ismét az európai hadszíntérre irányítsa félelmetes hódító gépezetét. Az egységes, keresztény európai politika (a keresztes eszme) szétesett, a pápai tekintély hanyatlott, a Habsburg dinasztia és a francia király pedig (fõleg miután 1519-ben Habsburg V. Károlyt választották meg a Német-római Birodalom császárának) ádáz harcba kezdett az európai fõhatalomért. Az oszmánok két korábbi nagy ellensége, Velence és Lengyelország a sorozatos kudarcok hatására megtört, és békés viszonyra törekedett a törökökkel. A vetélytársak meggyengülésében és az európai politika megosztottságában olyan alkalmat látott a szultán, amit nem szívesen szalasztott volna el. Családja, az Oszmán-dinasztia hagyományai szintén nyugati kalandokra ösztökélték Szulejmánt.

A feladat nem látszott túlságosan nehéznek, hiszen a kiváló török kémhálózat jóvoltából a szultán és pasái pontosan ismerték Magyarország helyzetét. Tudták, hogy a kincstár csaknem üres, s hogy alig jut belõle a déli, kettõs végvárvonal karbantartására, élelmezésére és a katonák fizetésére, a létfontosságú folyami flották fenntartására. Tudták, hogy a létében fenyegetett Magyarország mély társadalmi és morális válsággal küszködik, s hogy a védelemért felelõs tényezõk nem alkalmasak feladatuk ellátására. Elég volt átfutniuk a friss jelentéseket és saját katonai jegyzékeiket, hogy lássák: egyedül a boszniai határtartományban több török katona állomásozik, mint az egész magyar déli határvédelemben.

Egyszóval tisztában voltak azzal, hogy Magyarország beleroppant az évszázadosnál hosszabb háborúskodás terheibe, s hogy az erõviszonyok véglegesen az õ javukra billentek el. Lesújtó véleményüket e szavakkal foglalta össze egy határvidéki török vezér: „Az átkozott Magyarország olyan helyzetben és erõben van, hogy azzal egyáltalán nem is kell törõdni”. Ráadásul II. Lajos magyar király ügyetlensége folytán még a látszatra sem kellett ügyelniük; miután az utóbbi 1520 decemberében magyarázat nélkül lefogatta, majd visszatartotta Szulejmán követét, a szultán jogos megtorlásnak állíthatta be az agressziót.

Káfirisztán lágyéka átszúratott

1521. május 18-án útnak indultak a szultán vezette hadak, hogy véglegesen leszámoljanak az „õsi” ellenséggel. Konkrét céljuk az volt, hogy „Magyarország székhelyéig, Budun (Buda) városáig” vonuljanak. Az ifjú és a hadvezetésben járatlan uralkodó azonban nehezen tudott dönteni abban a kérdésben, hogy melyik útvonalon törjenek be az országba. A török vezérek egy része azt ajánlotta, hogy a Száva-parti Szabácsot foglalják el, majd ott hidat verve a Duna-Száva közti Szerémségen keresztül forduljanak rá a Duna mellett Budáig futó hadiútra.

A másik tábor azon a nézeten volt, hogy Nándorfehérvár, a magyar védelmi rendszer legerõsebb várának megszerzése nélkül kockázatos lenne a behatolás. A szultán végül úgy határozott, hogy a nagyvezír a mellé adott csapatokkal ostromzárat vonjon Nándorfehérvár köré, maga pedig a fõerõkkel Szabács ellen vonul. Ez a döntés, amely megosztotta a török erõket, nagy mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a hadjárat nem érte el eredeti célját, és Magyarország fõvárosa - és talán fõerõi is - átmenetileg megmenekültek.

Az európai hadtest katonái július elsõ napjaiban érték el a Száva déli partján álló, mocsárral övezett Szabácsot. A parancsnokok (bánok), a Sulyok-testvérek magára hagyták a várat, így a védelem a Logody Simon és a Thorma András helyettes bánok által vezetett pár száz fõs õrségre maradt. A törökök körülzárták a várat, és néhány napos elõkészület után, anélkül, hogy az ostromágyúkat bevárták volna, július 7-én véres rohammal elfoglalták azt.

A kortárs török krónikás így értékelte Szabács megszerzésének jelentõségét: „nem csak Üngürüsz (Magyarország), hanem Frengisztán (Nyugat-Európa), sõt egész Káfirisztán (a keresztény világ) lágyéka átszúratott”. Idõközben megérkezett a szultán is, és elrendelte, hogy sietve építsenek hidat a Száván. Egyúttal magához rendelte a Nándorfehérvárt zár alatt tartó nagyvezírt, hogy az egyesült haddal a terv szerint észak felé hatoljon be Magyarországra.

A nagyvezír azonban nem mozdult, a megáradt Száva pedig július 19-én elmosta az éppen elkészült hidat. Mivel a nagyvezír idõközben elfoglaltatta a Nándorfehérvár átellenében fekvõ Zimonyt, s így lehetetlenne tette a vár kívülrõl történõ élelmezését, a szultán is meggondolta magát. Lemondott a magyarországi betörésrõl („csupán” a Szerémséget dúlatta fel portyázóival), a derékhaddal átkelt a túloldalra, s Nándorfehérvár alá vonult.

A legalább ötvenezer fõre rúgó birodalmi török sereg megjelenése szinte reménytelenné tette a védõk helyzetét. Annál is inkább, mert bánjaik (egyikük az ekkor még kiskorú Török Bálint volt, Gárdonyi halhatatlan regényének és további augusztus 29-ék fõhõse) õket is sorsukra hagyták. A védelmet ehelyütt is a két vicebán, Oláh Balázs és Móré Mihály irányította. A védõsereg összesen valami 700, vegyesen magyar és szerb katonából és egy-két ezer városi polgárból meg menekült parasztból állott. Külsõ segítségre nem számíthattak, mivel a magyar határvédelem maradék erõit lekötötték a törökök elterelõ hadmûveletei. A király ugyan táborba szállt, de még hetekig tartott, amíg valamire való sereg gyûlt össze körülötte.

A nádor ugyancsak késlekedett, õt a saját lakodalma foglalta le egészen július végéig. Augusztus elsején megkezdõdött a módszeres ostrom, vagyis a város és a fellegvár falainak szüntelen ágyúzása, amit csak a rohamok szakítottak meg idõnként. A következõ hetekben a védõk három általános és számtalan kisebb rohamot vertek vissza, jóllehet a falak és a tornyok mindenütt omladoztak, fogytán volt az élelem és a lõszer, s idõközben elesett a város is. Augusztus 27-én a törökök felrobbantották a fellegvár legfontosabb védmûvét, a Kõlesnek (a szerbek által „nye bojsze”: ne félj-nek) nevezett tornyot, majd 28-án Móré vicebán árulása folytán elfogták az õrség királyhoz küldött hírvivõjét.

A védõk ekkor kilátástalannak ítélve sorsukat, szabad elvonulás fejében felajánlották a vár átadását. Feltételeiket a szultán elfogadta, így 1521. augusztus 29-én délben az õrségbõl megmaradt 72 katona és hozzátartozóik kivonultak a kitárt várkapun. Az „elsõ” augusztus 29. eredményei óriási boldogsággal töltötték el az ifjú szultán szívét. Igaz, egy lendülettel nem sikerült lerohannia Magyarországot, mégis élete elsõ igazi diadalát aratta e napon. Megszerezte az ország biztonságának kulcsát, mostantól fogva Magyarország tárva-nyitva állt csapatai elõtt.

A vár elfoglalásával nemcsak Magyarország megszállását kezdte meg, de egyúttal olyan támaszpontot szerzett, amely a következõ évtizedekben, századokban a birodalom balkáni uralmának egyik központja, biztosítéka lesz. (El is keresztelték a „hitharc házának”, jóllehet a mindennapokban jobbára a Belgrád vagy Magyar Belgrád néven emlegették.) Nem csoda hát, ha a szultán örömében azt a nagyúri gesztust is megengedte magának, hogy a legyõzöttek életben maradt vezetõit kaftánokkal (díszköpenyekkel) ajándékozza meg.

A gondolat, hogy augusztus 29. számára szerencsenap lesz, s hogy a vitézül harcoló ellenfél megbecsülése csak növeli a gyõzelem fényét, valószínûleg ekkor vert gyökeret a nagyravágyó uralkodó lelkében.

Reménytelen helyzetben

A mámoros pillanatokban Szulejmán nem gondolta, hogy fél évtizedbe is beletelik, mire ismét Magyarországra jöhet befejezni az 1521-ben félbemaradt vállalkozást. Csak 1525 végére sikerült úrrá lennie a birodalom keleti felében és a hadseregben felgyülemlett gondokon, s ekkor adhatta ki a parancsokat az újabb magyarországi invázió elõkészítésére. Az alapos szervezés jóvoltából szokatlanul korán, 1526. április 23-án indulhatott el fõvárosából, hogy végleg leszámoljon a magyar királlyal. A kor mércéi szerint hatalmas sereg kísérte: fegyverforgatásra alkalmas katonáinak száma meghaladta a 60 ezret. A kiegészítõ csapatokkal, lovakkal, tevékkel, igavonó állatokkal és szekerekkel óriásira duzzadt tömeg az 1000 km-es utat bõ két hónap alatt megtéve június 30-án Nándorfehérvár alá ért.

Magyarország még az 1521. évinél is kétségbeejtõbb helyzetben várta a török támadást. A török határvidéki csapatok az elmúlt öt évben a boszniai Jajca és a dalmáciai Klissza kivételével elfoglalták az elsõ magyar védelmi vonal összes erõsségét. A második vonal várai felkészítetlenül, szervezetlenül néztek a török rohamok elé. Az ország irányítói belsõ pártharcokkal voltak elfoglalva, a király az elmúlt évek centralizációs kísérletei dacára kiszolgáltatottabb, pénztelenebb volt, mint valaha. A szultán indulásának másnapján (április 24-én) országgyûlést tartottak Rákoson, ahol határozatokat hoztak a hadjárat elõkészületeirõl.

II. Lajos segítséget kért a nyugati országoktól, de a magyar sereg táborba szállását csak június elején rendelték el (a gyülekezõt július 2-ra, Tolnára tûzték ki). Mivel a határvédelem ekkor csupán Tomori Pál alsó-magyarországi kapitány néhány száz emeberébõl állott, a magyar hadvezetés elszalasztatta azt az alkalmat, hogy megakadályozza a szultáni had átkelését a Száván. Így a törökök akadálytalanul vonulhattak a Dunához, ahol egymás után foglalták el a második vonal kulcsfontosságú várait: Péterváradot, Újlakot, Erdõdöt és Eszéket, és augusztus 14-én elérték a Drávát.

A magyarok felkészülése még a bizonytalan tervekhez képest is csúszott, a király csak július 20-án indult el Budáról, és augusztus 6-án, jó egy hónapos késéssel érkezett meg Tolnára. Útközben fegyverbe szólította az ország parasztságát is, de ennek nem sok foganatja lett. Míg a magyar hadvezetés tanácskozott és vitatkozott, elmulasztotta az utolsó lehetõséget is, hogy a természet erõire támaszkodva állja útját a török hadnak: sem a drávai átkelõhöz, sem a fölötte húzódó Karasica mocsarához nem állított erre képes haderõt.

Így aztán, talán kompenzációképpen, a mohácsi haditanácskozásokon – nem hallgatva a józanabb hangokra – olyan határozat született, hogy nem várják be a táborba igyekvõ erõsítéseket (Szapolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf seregeit, a nyugati segédcsapatokat), hanem a huszonöt ezer fõs magyar sereg a mohácsi síkon augusztus 29-én megütközik a többszörös túlerõben lévõ a törökökkel.

Mohács

Amikor a török sereg elõvédjei augusztus 29-én megérkeztek ahhoz a teraszhoz, amely a mohácsi síkot délrõl szegélyezi, jól láthatták, hogy lent a magyarok két oszlopban, harcra készen várakoznak. Tomori Pál - képletesen szólva - éppen erre a magaslatra építette a haditervét. Azt tervezte, hogy az onnan rendetlenül leözönlõ törököket részenként támadja és semmisíti meg, mert így elkerülheti, hogy a számbeli fölényben lévõ török sereg egészével kelljen megütköznie. A török katonák valóban nehezen haladtak elõre a kedvezõtlen terepen, a szultán ezért úgy döntött, hogy elhalasztja az összecsapást, és elrendelte a táborba szállást.

Délután három óra után azonban, amikor az elöl haladó ruméliai sereg még javában ereszkedett le a lejtõn, Tomori megindította a támadást. A Batthyány Ferenc horvát bán vezérelte jobbszárny lovasrohama szétzilálta a ruméliaiak sorait. A török ágyúállásokon és a mögöttük lassan felfejlõdõ janicsárokon azonban nem tudtak áthatolni, és keresztbe fordultak. A fellelkesült Tomori ekkor a második oszlopot is támadásba küldte. Ám eközben megérkezett az anatóliai hadtest, a janicsárok pedig gyilkos pusktüzzel árasztották el a megtört lendületû magyarok sorait. Mire a magyar gyalogság is a törökök közelébe ért, a lovasság lényegében elveszítette a küzdelmet.

A magyarokon teljes zûrzavar lett úrrá, a vezérlet megszûnt, a katonák már csak az életükért küzdöttek, s aki tehette, a futásban keresett menedéket. Eközben a maradék sereget oldalba kapták az akindzsik, betörtek a magyar táborba, és iszonyatos öldöklést rendeztek. Mire leszállt az est, a nemrég még olyannyira reménykedõ magyar seregbõl legalább 15 ezren feküdtek holtan a csatatéren. Elesett 28 fõúr, 7 fõpap, 10 ezer gyalogos és 5000 lovas. Odaveszett a király is, aki fõrendû õrzõi (többek között a már nagykorú Török Bálint) által méltatlanul magára hagyatva a Csele-patak mocsarába fulladt. A törökök a közben eleredt esõben egészen éjfélig nyeregben maradtak, mert újabb ellenséges sereg támadásától tartottak.

Szulejmán csak ekkor hitte el, hogy a magyaroknak nincs több katonája, hogy az újabb augusztus 29. meghozta számára a magyar királyság feletti döntõ gyõzelmet. Hogy mennyire fontosnak tartotta ezt az eseményt, arra egy jóval késõbbi cselekedete szolgál bizonyítékul. 1543-ban sok egyéb vár mellett elfoglalta Székesfehérvárt, a magyar királyok koronázó és temetkezõ városát is. Az elsõ muszlim szertartás alkalmával megtekintette a királysírokat, és meglepõ gesztussal úgy rendelkezett, hogy Mohácson legyõzõtt ellenfele, II. Lajos sírjára díszes selyemleplet terítsenek. Ahogy Nándorfehérvárott az ajándék kaftánokkal, úgy Fehérvárt az ajándék lepellel kívánta tudtul adni: nem akárkik felett aratott fényes diadalt.

Szulejmán azonban 1526-ban látszólag elmulasztotta kihasználni gyõzelmét. Portyázói ugyan végigpusztították az ország jelentõs részét, az uralkodó pedig bevonult a magyar székvárosba, Budára, de aztán szeptemberben hirtelen hazaindult, és elhagyta a teljesen védtelen országot. Döntése azonban csak elsõ ránézésre hiba, mert alapos megfontolások húzódtak meg mögötte. Buda vára olyan rossz állapotban volt, hogy abban, a legközelebbi török vonalaktól több száz kilométer távolságban, védõsereget hátrahagyni hazárdjáték lett volna.

Új koncepciók

Másrészt a szultán és jóbarátja, Ibrahim nagyvezír a sikerek hatására új koncepciót alakított ki. Úgy látták, nem érdemes bajlódniuk a lábaiknál heverõ (és már a birodalomhoz tartozónak tekintett) Magyarország megszállásával. Ehelyett egyenesen a szomszédos nagyhatalom: a magyar királlyá is választott Habsburg Ferdinánd birodalma ellen fordulnak, s ha azon is átgázolnak, Magyarország egy csapásra, újabb hadjáratok nélkül betagolható lesz a birodalomba. Hogy a nyugatra vonuló seregek felvonulási útját és ellátását biztosítsák, szövetséget kötöttek a török segítségért folyamodó Szapolyai Jánossal, akit azonban az oszmán hadjáratok sikere után azonnal ejteni akartak.

A Bécs elfoglalására indított 1529. és 1532. évi hadjáratok során kiderült, hogy a szultán alaposan túlbecsülte erõit. Az oszmán sereg páratlan teljesítményt nyújtva elmasírozott ugyan Bécsig, illetve Ausztria határáig, ám tartós és eredményes hadmûveletekre ilyen távolságban már nem volt képes. Az 1532. évi események azt is világosan jelezték, hogy a Habsburgok a német birodalomra támaszkodva képesek megfelelõ ellenerõt mozgósítani, ha az oszmánok törzsterületeiket fenyegetik.

Ráadásul közvetlenül a nyugati kudarcok után az oszmán állam óriási erõket kényszerült bevetni a perzsiai és a földközi-tengeri fronton. Így a törökök Magyarországon továbbra is fenntartották Szapolyai törökbarát kormányzatát, és átmenetileg belenyugodtak abba is, hogy ténylegesen az ellenkirály, Ferdinánd király uralkodik az ország egy részén. Az 1530-as évek végére azonban szultáni udvar számára nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon nem érdemes fenntartani tovább ezt a felemás, minden szempontból ingatag hatalmi struktúrát. Bár az oszmánok katonailag biztosították a Budára vezetõ utat, azon túl semmi sem kezdeti reményeik szerint alakult.

A nyugati országrészben szilárdan tartotta magát Habsburg Ferdinánd, Szapolyai pedig erõtlennek bizonyult ahhoz, hogy számottevõen megnövelje az oszmánoktól függõ országrész területét. A magyarországi török szimpátia terjedéséhez fûzött remények szintén szertefoszlottak. Nem sikerült az ország erõforrásait az oszmán állam, az oszmán hadsereg szolgálatába állítani. Így aztán a szultáni udvarban az 1530-as években megerõsödtek azok a hangok, amelyek Magyarország közvetlen megszállását sürgették. Legfõbb érvük az volt, hogy a hûbéres Magyarország „segélyezése”, „megvédelmezése” jóval többe kerül, mintha oszmán tartománnyá alakítanák azt.

A Szapolyaiak hívására

Miután meghalt János király (1540. július 22.), Ferdinánd király pedig sereget küldött Buda elfoglalására (1540 õsze), a szultáni udvar elhatározta, hogy véget vet a Szapolyai-országrész korlátozott önállóságának, elfoglalja Budát, és az ország középsõ és keleti felét a birodalomhoz csatolja. A magyar székvárosból elõretolt bázist alakít ki, s a következõ években a magyarországi területekre támaszkodva, az ellátási vonalakat lerövidítve újra megpróbálkozik Bécs elfoglalásával.
Ezt a tervet 1540 õszétõl a szultán folyamatos színleléssel igyekezett valóra váltani.

A János király végakarata szerint hozzá érkezõ magyar követek kérésére 1540 októberében elfogadta atyja örökösének a csecsemõ János Zsigmondot, s évi 25 ezer aranyforint adó ellenében átengedte neki néhai János király országrészét. Egyidejûleg kilátásba helyezte, hogy hadsereget küld Magyarországra az új uralkodó érdekeinek védelmére. Szavait azzal nyomatékosította, hogy felszólította a lengyel királyt János Zsigmond támogatására, s Magyarországon és Erdélyben keményen fellépett a Szapolyai-párt megosztására törekvõ politikusokkal szemben (így például foglyul ejtette azt a Maylád Istvánt, aki az ország testérõl leválasztott Erdély élén „román” típusú vazallus uralkodó szeretett volna lenni).

A következõ év nyarán személyesen vezette hadait Magyarországra, és még a felvonulás közben is azt hangoztatta, hogy célja az új király uralmának biztosítása. Török segédcsapatokat küldött a Ferdinánd serege által körülzárt, és a Szapolyai párt vezérei, Fráter György és Török Bálint irányításával védelmezett Buda felmentésére. A szövetséges erõk 1541. augusztus 21-23 között a Gellérthegy körül vívott véres ütközetben tönkreverték és megfutamították az ostromló csapatokat.

Mire augusztus 26-án Szulejmán Buda alá ért, már semmi tennivalója nem akadt, és nyugodtan eljátszhatta a város felszabadítójának szerepét. Táborát Óbudán ütötte fel, és úgy tett, mint aki Bécs ellen készülõdik. Pedig ekkor már jó egy hete papírra vetették azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a török csapatok elfoglalják a fõvárost és az ország több más, fontos központját (ezzel biztosítják a középsõ és a keleti országrész, benne Erdély török birtoklását), a Szapolyai-párt vezéreit pedig kivétel nélkül elfogják.

Az óbudai tanácskozásokon azonban a szultán megváltoztatta a terv néhány pontját. A fõemberek közül beérte a legveszélyesebbnek tartott Török Bálint kiiktatásával (aki immár harmadszor is lényeges szerepet kapott Szulejmán augusztus huszonkilencedikéiben!), és úgy döntött, hogy átmeneti idõre Erdélyt János Zsigmond (valójában gyámja, Fráter György), a Temesközt pedig Petrovics Péter, Szapolyai egykori bizalmasának gondjaira bízza (mindaddig, amíg Béccsel nem végez). Idõközben (augusztus 28-án) felüzent a várban tartózkodó Izabella özvegy királynénak, hogy küldje el hozzá a kis királyfit, mert látni akarja.

A tisztelgõ látogatás alkalmával a királyi gyermeket kísérõ magyar tanácsurakat a Gárdonyi regényébõl jól ismert módon lefogták, s közben a janicsárok és a testõrség alakulatai, mintha csak a várat nézegetni jöttek volna, alattomban megszállták Budát. A főurak utóbb – Török Bálint kivételével, aki az isztambuli Héttoronyban végezte be életét – kiszabadultak, de a magyar székvárosból török tartományi székhely lett, a magyarországi török hódoltság fõvárosa száznegyvenöt éven át.

Noha írott forrás nem szól róla, az elmondottak fényében nem lehet kétséges, hogy Szulejmán tudatosan idõzítette augusztus 29-re a nagy cselt. Bár a muszlimok másféle idõszámítást, másféle naptárt használnak, a török államigazgatásban nemcsak ismerték, hanem részlegesen használták is a keresztény idõszámítás egyes elemeit. Az adózás és a hadakozás például sok szállal kapcsolódott Szent György és Szent Demeter napjához. Keresztelõ Szent János feje vételének napja, amely éppen augusztus 29-re esett, szintén nem volt ismeretlen számukra. Ezt a keresztény szentet a muszlimok is nagy tiszteletben tartották, sírját mindmáig megõrizték a damaszkuszi omajjád nagymecsetben, amelyet a neki szentelt templomból alakítottak át.

A mágikus nap utóélete

Biztosra vehetjük, hogy amikor Szulejmánnnak Budára érkezése után és a foglalásra készülve tudomására hozták, hogy hol is jár a keresztények naptára, eszébe ötlöttek 1521 és 1526 diadalmas augusztus huszonkilencedikéi. Szinte önmagától kínálkozott, hogy azt az akciót, amellyel végre megkoronázza húsz évvel ezelõtt elkezdett vállalkozását, az elsõ nagy gyõzelmekével azonos napon, a keresztény szent fejvételének napján hajtsa végre, külön is megalázva ezzel a hitetlen magyarokat. Ez a következtetés már csak azért is valószínû, mert láttuk, hogy a nagy hódítónak volt érzéke a szimbólumokhoz, a szimbolikus politizáláshoz. Mivel 1541. augusztus 29. már a harmadik volt e nevezetes dátumok sorában, Szulejmánban akaratlanul is a teljesség, a beérkezettség érzését kelthette.

Augusztus huszonkilencedikének mágikus erejébõl nemcsak Szulejmán, hanem késõi utódai is meríteni igyekeztek. A harmadik nagy gyõzelem után 145 évvel, 1686 augusztusában a török Buda védõi soha nem látott szorongattatástól szenvedtek. Ez év június 18. óta hatalmas keresztény hadsereg ostromolta rendkívüli elszántsággal a várat. Augusztus végnapjaira az eredetileg 10 ezer fõs védõsereg kétezer fõre apadt, a vár falainak jó része romokban hevert, a törökök végveszélybe kerültek.

Szulejmán nagyvezír (sorsszerûnek is mondhatnók, hogy éppen a nagy szultán névrokona!) már hetekkel korábban megérkezett felmentõ seregével, de minden kísérlete, hogy tehermentesítse a védõket és utánpótlást juttasson be a várba, kudarcba fulladt. A törököknek már csak egy reménységük maradt: augusztus 29. A jeles nap hajnalán két, egyenként háromezer fõbõl álló lovas janicsár csapat próbálta átvágni magát az ostromlók sáncain, hogy segítséget vigyen az összeomlás szélén álló várbelieknek. Vakmerõ vállalkozásuk azonban, amelyet az életfogytig járó zsold reményében vállaltak, balul ütött ki: a keresztények sûrû sorain, a szekerek ezrein és a rájuk támadó lovas ezredek tömegein áthatolni egyszerûen nem volt lehetséges, mindössze pár katona jutott át és mászta meg a Viziváros falát.

Négy napra rá, szeptember 2-án elesett Buda, az „iszlám erõs védõgátja”, s hamarosan a magyarországi török uralom is örökre véget ért. Talán minden másként alakul, ha 1686. augusztus 29-én a szerencsenap valóban szerencsét hozott volna a törököknek.