Március 15.: a lengyel-magyar barátság napja

2011. március 14. 16:57

URL: http://mult-kor.hu/20110314_marcius_15_a_lengyelmagyar_baratsag_napja

Csupán néhány, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött fekete-fehér felvétel őrizte meg azt, hogy a Magyarországra menekült lengyel katonák részt vettek a nagycenki március 15-i ünnepségen, 1940-ben. A szabadságra és függetlenségre való együttes megemlékezés így demonstratív jelleget öltött.


A második világháború kezdetén mintegy hatvanezer lengyel katonai és polgári menekült érkezett magyar földre. A határ megnyitásáról gróf Teleki Pál miniszterelnök döntött. A menekültek számíthattak a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság (és más társadalmi szervezetek) aktivistáira, a Magyar Vöröskereszt Egylet képviselőire, illetve a lakosságra. A magyar társadalom szinte minden rétege a legkülönbözőbb formában sietett a lengyel menekültek segítségére. A folyamatosan érkezőket napokon keresztül szőlővel, szalonnával és kenyérrel, valamint főtt étellel vendégelték meg, volt ahol virággal, sőt zenekarral fogadták a lengyeleket. A visszaemlékezések alapján megdöbbentő volt az a lelkesedés, amellyel a lakosok kinyilvánították szeretetüket. Jól mutatja ezt Roman Sierociński százados esete: „Tiszta falvakon és városokon mentünk keresztül, s mindenütt, furcsa mód, mint hősöket üdvözöltek bennünket. Az út mindkét oldalán a tömegek 'Éljen Lengyelország!' felkiáltással köszöntettek minket.”

Az első lengyel menekült 1939. szeptember 10-én lépett magyar földre. A polgári személyekkel a Belügyminisztérium IX. általános segélyezési (szociális) osztálya foglalkozott, a katonák a Honvédelmi Minisztérium XXI. osztályának hatáskörébe tartoztak, az ellátást Antall József menekültügyi kormánybiztosként szervezte. A Magyarország területére érkező lengyel hadsereg tisztjeit és katonáit - a HM 49402/eln. 1 b.-1939. számú rendelet 1 pontja szerint – nem tekintették hadifoglyoknak, s ezt a velük való bánásmódban kifejezésre is juttatták. A katonai személyeket fegyveres őrökkel körülvett internálótáborokban helyezték el.

A hatóságok célszerűnek tartották, hogy a katonai menekülteket egységeikben hagyják meg a táborokban is. A belső rend fenntartását, az irányítást rangidős tisztekre bízták, akik önállóan döntöttek a legtöbb kérdésben. Munkájukat segédtisztek segítették. Ugyanakkor 1939 szeptember közepén a magyar hatóságok 25 ezer menekültre számítottak, de a jóval nagyobb számú menekült miatt kényszermegoldásokhoz kellett folyamodni. Így például Szombathelyen a gabonaraktárakban, Kiscenken használaton kívüli istállókban, Sárváron a selyemgyár épületében tudták csak elhelyezni a katonákat.

A menekültek egyik nagyobb kontingensét (mintegy 8000 főt) Sopron környékére telepítették le. Nagycenken, a volt cukorgyár területén és a Széchenyi-kastélyban valamint magánházaknál 200 tisztet és altisztet, 1500 közlegényt szállásoltak el. A magyar őrséget 4 tiszt és 120 katona alkotta. Kiscenken a már említett majorsági épületekben 55 tiszt és altiszt, 500 közlegény kapott ideiglenes otthont. A magyar őrség száma 1 tisztre és 30 közlegényre tehető. A lengyel papok vasárnaponként délelőtt 11 órakor a nagycenki templomban tartottak istentiszteletet, majd később a kiscenki major magtárépületében kápolnát alakítottak ki, melyet a nagycenki templom tárgyaival szereltek fel.

Sajnos a cenki életkörülmények igen mostohák voltak. Stefan Dembinski tábornok, az Internált Lengyel Katonák Képviselete a Magyar Királyságban nevű szervezet vezetője a Kiscenken tartott táborszemléje után keményen bírálta a magyar katonai hatóságokat, hogy az ide internált katonák nagy része csak szalmafekhellyel rendelkezik. Miután ezen állapot igen rossz hatással volt az internáltak közérzetére kérte a Hadügyminisztériumot, hogy rövid időn belül számolják fel a hiányosságokat. Ezeket részben sikerült orvosolni, de az élet sohasem vált olyanná, mint a Dunakanyarban, vagy Somogy megyében, ahol szinte luxuskörülményeket tudtak biztosítani. Ráadásul rendszeresek voltak a konfliktusok a nagycenki lengyel katonák és a magyar őrparancsnok között.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában őrzött felvételekről nem sokat tudunk. A leltárkönyv bejegyzése szerint az 1940-ben tartott március 15-i, a lengyel katonákkal együtt tartott ünnepségen készültek. Két felvétel örökítette meg, hogy egy-egy szakasz felvonul a nagycenki római katolikus elemi iskola és kisdedóvó előtt, az épületek oromzatát lobogók díszítik. Sajnos a napi sajtóban hiába keressük az eseményről szóló információkat, az újságok erről az ünnepségről nem számoltak be.

Az azonban bizonyított, hogy a táborokban kezdettől fogva megemlékeztek a lengyel és a magyar évfordulókról, ünnepekről. Például az egri várban 1939. november 11-én délelőtt ünnepélyes misén emlékeztek meg a lengyel függetlenség, a II. Lengyel Köztársaság megalakulásának évfordulójáról. Az ünnepségen megjelent az egri püspök, Dembiński tábornok, közigazgatási tisztviselők, a helyőrség tisztikarának képviselői, papok, orvosok, és tanárok. November elsején az egri tábor két ezredese a táborparancsnokkal együtt koszorút helyezett el a temetőben az első világháborús halottak emlékművén. Selyp községben a lengyel katonai zenekar közreműködésével koszorúztak, és a lakosok más helységekben is bekapcsolódtak a menekültek koszorúzási ünnepségeibe. Ez történhetett Nagycenken is, ahol a lengyel katonák felvonultak a március 15-i megemlékezésen. A szabadság iránti vágy demonstratív megvallása helyzetükben különösen indokolt volt.

A képekért külön köszönet Baji Etelkának.