Húsz éve esett szét a jugoszláv föderáció
2010. április 8. 09:16
URL: https://mult-kor.hu/20100408_husz_eve_esett_szet_a_jugoszlav_foderacio
Húsz éve, 1990 áprilisában fennállásának kritikus pontjához érkezett a délszláv szocialista államszövetség: a szlovéniai és a horvátországi első szabad, többpárti választásokon vereséget szenvedtek a kommunisták, a hatalomra került új kormányok lazább, konföderatív rendszer kiépítését szorgalmazták, ellenkező esetben kilátásba helyezték a szövetségből való kiválást.
Törésvonalak
Az első világháború után létrejött SHS- (később Jugoszláv) Királyság a kezdetektől gyenge lábakon állt. Az áhított délszláv egység megvalósulása után gyorsan felszínre törtek a nemzetiségi ellentétek: a "háromtörzsű egy nemzet" alkotta államszövetségben a domináns szerepért a szerbek és a Magyar Királyságon belül évszázadokig szinte teljes önkormányzatot élvező horvátok küzdöttek, háttérbe szorítva a gazdaságilag legfejlettebb, ám területben és népességben kisebb szlovénokat, miközben begyógyíthatatlan, újból és újból felfakadó fekély volt az államalakulat testén a szerbek és albánok kibékíthetetlen koszovói konfliktusa.
1945 novemberében kiáltották ki a királyságot felváltó Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot (1963-tól Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság), amelyet hat tagállam: Szerbia (és a hozzá tartozó Vajdaság autonóm tartomány és Koszovó autonóm terület), Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Montenegró hozott létre. A kelet-európai országok között különleges helyet elfoglaló Jugoszlávia nem állt erős szovjet befolyás alatt, ún. önigazgató szocialista rendszert épített ki, nemzetközi téren pedig az el nem kötelezett országok mozgalmának lett a vezetője.
Joszip Broz Tito 1980-ban bekövetkezett halála után a vezetést kollektív elnökség vette át, de a köztársaságoknak szinte korlátlan politikai autonómiát biztosító decentralizáció miatt egyre kevésbé érvényesült a központi hatalom, az ország pedig egyre mélyebben süllyedt a gazdasági válságba. A szerb politikát 1986 után Slobodan Milosevic határozta meg, nem titkolva, hogy fő céljának a koszovói "albán nacionalizmus" elleni küzdelmet és Nagy-Szerbia megteremtését tekinti.
A törésvonalak 1988 végén tovább mélyültek: a szlovén és a horvát köztársasági parlament elutasítása miatt ugyanis a szövetségi törvényhozás addig példátlan módon nem fogadta el az 1989-es költségvetést. Horvátország és Szlovénia a politikai pluralizmusban, a demokrácia kiszélesítésében és a radikális piacorientált reformokban látta a kiutat a válságból, jóllehet a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) mereven elvetette a többpártrendszert.
A JKSZ 1989. január végi KB-ülése a megosztottság miatt nem tudott dönteni a gazdasági és politikai intézkedésekről, a fő ellenlábasok Stipe Suvar, a JKSZ KB Elnökségének horvát nemzetiségű elnöke és Milan Kucan szlovén pártvezető, valamint a szerb Slobodan Milosevic voltak. Eközben folytatódott a gazdaság mélyrepülése, meredeken zuhant az életszínvonal, az infláció 1989 végére 2665 százalékra kúszott az egyí évvel korábbihoz képest, a külföldi adósság elérte a 21 milliárd dollárt.
A JKSZ 1990. január 14-i rendkívüli kongresszusa - szentesítve a bekövetkezett változásokat - már elismerte a pluralizmust, az ülésről azonban kivonultak a párt föderalizálását követelő szlovén küldöttek. A májusi folytatáson a JKSZ lemondott társadalmi vezető szerepéről és többpárti szövetségi választások kiírására hívott fel, ám ezt a tanácskozást is bojkottálták a szlovén, a horvát és a macedón képviselők.
A jugoszláv tagállamok közül elsőként a legfejlettebb köztársaságban, Szlovéniában kezdődtek meg a piacgazdaság bevezetését célzó reformok, a privatizáció és a demokratizálódás. A Szlovén KSZ 1988 tavaszán elkötelezte magát, hogy a "szocialista önigazgatás javára lemond a hatalmon lévő párt szerepéről". A belgrádi vezetés példát akart statuálni és 1988 nyarán hadititkok kiszivárogtatásának vádjával perbe fogta a Mladina című liberális lap újságíróit, az akció azonban visszájára sült el: Ljubljanában több tízezren tüntettek a koncepciós per ellen.
1989 elejétől sorra alakultak az ellenzéki szervezetek: a Dimitrije Rupel író vezetésével létrejött Szlovén Demokrata Szövetség szuverén szlovén állam, új alkotmány kidolgozása és nyugati rendszerű parlamenti demokrácia mellett szállt síkra, a Szlovén Szociáldemokrata Szövetség a parlamenti demokráciát, a független bíráskodást, a független szakszervezetek megteremtését, a szabad magánkezdeményezés és a szabad választások biztosítását, a sztrájkok teljes legalizását hirdette meg, s megalakult a Szlovén Keresztényszociális Mozgalom, valamint a Szlovén Környezetvédők Szövetsége is. Ljubljanában felgyorsultak az események: a szlovén kommunisták felvetették kiválásukat a JKSZ-ből, s megjelent Jugoszlávia első ellenzéki sajtóterméke, a Szlovén Demokrata Szövetség lapja.
A szlovén parlament 1989 szeptemberében alkotmánymódosítással a köztársasági törvényeket a szövetségi törvények fölé helyezte, deklarálta Szlovénia szuverenitását és jogát a Jugoszláviából való kilépésre, majd december 7-én megalakult az ellenzéki szervezeteket tömörítő Szlovén Demokratikus Ellenzék (DEMOS). 1990 elején a Demokrata Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Kereszténydemokrata Párt, a Parasztszövetség és a Zöldek Pártja választási koalícióra lépett, a szlovén népfront pedig úgy döntött, hogy önálló politikai párttá alakul és saját programmal képviselőket állít a választásokon.
A JKSZ KB kudarcba fulladt 1990. januári ülése után a Szlovén KSZ kilépett a szervezetből, és felvette a Demokratikus Megújulás Pártja (ZKS) nevet. Márciusban alkotmánymódosítással a köztársaság elnevezése Szlovén Köztársaságra módosult, a Szerbiával való viszony kiéleződése miatt pedig (1989 végén gazdasági bojkottot hirdetett Szlovéniával szemben) a DEMOS már önálló szlovén hadsereg létrehozását követelte.
A szétválás hónapjai
A demokratikus jogállam létrehozásán nagyot lendítettek az első szabad, demokratikus és többpárti választások, amelyeket 1990. április 8-án és 22-én tartottak Szlovéniában. 17 párt jelöltjei mérették meg magukat, s végeredményben a parlamenti helyek 55 százalékát, azaz az abszolút többséget a független szlovén állam megteremtésével kampányoló jobbközép ellenzéki koalíció, a DEMOS szerezte meg.
A Demokratikus Reformpárt (a volt Szlovén KSZ) 17, a Liberális Párt 14,49 százalékot kapott. Az egyidejűleg rendezett elnökválasztás győztese Milan Kucan, a Demokratikus Reformpárt jelöltje lett a szavazatok 58,59 százalékával Joze Pucnikkal, a DEMOS jelöltjével szemben (41,41 százalék). Így Szlovéniának (volt) kommunista köztársasági elnöke és jobbközép irányzatú miniszterelnöke, illetve kormánya lett. Május közepén alakult meg Lojze Peterle vezetésével az új kormány, amely a konföderatív jugoszláv állam megteremtése mellett kötelezte el magát.
Szlovénia állami elkülönülése 1990 második felében tovább folytatódott: július 2-án az új ljubljanai parlament deklarálta Szlovénia teljes állami szuverenitását, majd októberben 30 szövetségi törvényt a köztársaság új alkotmányával ellentétesnek nyilvánított. December 23-án népszavazást tartottak, amelyen a választásra jogosultak 88 százaléka Szlovénia önállósága és függetlensége mellett foglalt állást. A szlovén függetlenség kikiáltására fél évvel később, 1991. június 25-én került sor, egyazon napon a hasonló zágrábi lépéssel.
Szlovéniához hasonlóan Horvátországban is az 1980-as évek végétől kapott erőre a nemzeti önállósodás, s ezzel együtt a társadalom demokratizálásának gondolata. Az évtized végén a második legnagyobb jugoszláv tagállamban is megjelentek az első ellenzéki szervezetek. A Horvát KSZ KB plénuma 1989 januárjában még a JKSZ egysége, a demokratikus centralizmus megszilárdítása és a titói elveken nyugvó föderatív, szocialista önigazgatású államrend mellett szállt síkra, de már élesen bírálta Slobodan Milosevic szerb pártvezetőt.
Az 1989 februárjában alakult, főként értelmiségieket tömörítő Demokratikus Kezdeményezés Társasága a JKSZ országos vetélytársának nyilvánította magát, a májusban létrejött Szociál-Liberális Szövetség pedig egyenesen a többpártrendszer bevezetését tűzte ki célul. Fél évvel később jelent meg a színen a népfront keretében működő Horvát Demokrata Szövetség, s felújította tevékenységét az 1945 óta nem működő Horvát Parasztpárt. 1989 végén az újonnan alakult ellenzéki pártok és szervezetek 100 ezer aláírással ellátott közös felhívásban követelték az általános, többpárti választások megtartását Horvátországban. A Horvát KSZ kongresszusa a pluralizmus, a szabad választások és a kommunista párt vezető szerepének megszüntetése mellett kötelezte el magát, s megszüntette a pártban a demokratikus centralizmust, a párt elnöke Ivica Racan lett.
A Vecernji List, a horvátországi népfront lapja 1990. január 1-től az ország első független napilapjaként jelent meg, a frissen alakult Horvát Demokratikus Közösség első, februári kongresszusán a jugoszláv szövetségből való kiválási jogot és a tagköztársaság alkotmányának ennek megfelelő módosítását követelte. Néhány héttel később közel tíz új ellenzéki pártot jegyeztek be, köztük a Horvátországi Magyar Néppártot.
Horvátországban 1990. április 22-én és május 6-án rendezték meg az első szabad, többpárti választásokat. A voksokért versengő 30 párt közül a Franjo Tudjman vezette, s a nemzeti jelleget hangsúlyozó jobbközép Horvát Demokratikus Közösség jutott abszolút többséghez, a volt kommunista szövetség, a Demokratikus Változások Pártja pedig ellenzékbe szorult. Az átütő sikert sokan annak tulajdonították, hogy a Horvát Demokratikus Közösség választási kampányát Horvátország szuverenitására "hegyezte ki", mondván, csak ez állhat "a szerb hegemónia" útjába.
Az új törvényhozás május 30-án Franjo Tudjmant választotta meg a tagköztársasági Elnökség elnökévé, a kormányfő pedig Stipe Mesic lett. Amikor Mesicet az év októberében beiktatták a kollektív jugoszláv államfői testület tagjai közé, ő lett a nyolctagú szövetségi államelnökség első nem kommunista tagja.
A horvát parlament, a Sabor 1990. július 25-én a tagköztársaság alkotmányát módosítva kimondta Horvátország szuverenitását, törölte elnevezéséből a szocialista jelzőt, visszaállította a régi címert, s kizárólag a szerbhorvát nyelv latin betűs írásmódját nyilvánította érvényessé. A szerb többségű horvátországi területek még aznap nyilatkozatban kiáltották ki "autonómiájukat és szuverenitásukat", majd október 1-jén a horvátországi Szerb Nemzeti Tanács (a nem hivatalos parlament) deklarálta a kisebbség autonómiáját. (Horvátország egyik legnagyobb problémáját ezután a szerb nemzetiség jelentette, amelynek oldalán a későbbiekben beavatkozott a jugoszláv néphadsereg.)
1990 őszén a zágrábi parlament törvényt fogadott el arról, hogy a jövőben nem a szövetségi hadsereg vezetése, hanem a horvát elnök alá tartozzanak a tartalékosok, s Szlovéniához hasonlóan saját irányítása alá vonta a köztársaságban lévő területvédelmi erőket. 1990. december 22-én Zágrábban kihirdették az új alkotmányt, amely kimondta Horvátország szuverenitását és a jugoszláv szövetségből való kiválás jogát.
A függetlenség deklarálására fél év múlva Szlovéniával egy napon, 1991. június 25-én került sor, amely véres háborúskodást eredményezett a Jugoszláviát szerb vezetés alatt megőrizni akaró Belgráddal.