Rajzolóként lett tudós: László Gyula emléke
2010. március 16. 10:42
URL: https://mult-kor.hu/20100316_rajzolokent_lett_tudos_100_eve_szuletett_laszlo_gyula
Száz éve, 1910. március 14-én született László Gyula régész, egyetemi tanár és képzőművész. Neve a nagyközönség számára leginkább a kettős honfoglalásról ismert, egyetemi tanárként pedig számos kiváló régészt indított el a pályán. Írásunkkal a tudósra emlékezünk.
Erős családi háttér
Öntudatosan székelynek vallotta magát, közelebbről is az anyaszékből, Udvarhelyről valónak, a Homoród mentéről, Abásfalváról. A települést 1566-ban Abastfalwa alakban jegyezték fel, az oklevelekben Abosfalva alakban is előfordul. A nyelvészek többsége az Aba személynévhez köti, mely az ótörök aba (atya, ős) szóra vezethető vissza. Orbán Balázs így jellemezte 1868-ban a települést. „Szt. Mártontól egy órányira Lövétéről meglátogatott Várhegy nyugati aljában fekszik Abásfalva, régen Abbásfalva, mivel a hagyomány szerint a szt.-martoni abbásnak volt ottan majorja s az a feletti oldalt, hol régen erdő volt, ma is Abbás-erdejének nevezik. E kis falu igen csinos; lakói jóllétnek örülnek, mint a nagymérvű juhtenyésztésnek köszönhetnek; ezért mondják, hogy bárányzáskor az abásfalviakkal nem igen lehet beszélni.”
Édesapja, akitől a Gyula nevet örökölte nyolcadik gyerekként született a tízgyermekes családban. Id. László Gyula tanító lett, és a kőhalmi iskolában kapott állást. 1902-ben kötött házasságot Tordai Vilmával. 1903-ban megszületett László Vilma, majd 1910. március 14-én Gyula Kőhalomban. Mindig büszke volt arra, hogy szülőhelye „szerepel” a Himnuszban.
Az 1916-os román betörés miatt mindenüket hátrahagyva menekülniük kellett. Id. László Gyula keserű szavakkal emlékezett vissza a megpróbáltatásokra. „A homoródi vasútállomáson beszálltunk egy zsúfolt vagonba, fölöttünk már keringtek a felderítő repülőgépek. Sírás, jajgatás, imádkozás és káromkodás meg átkozódás káosza zúgott mindenfelé. Csak álló hely volt, kézi csomagjaink is valahol ott voltak. Enni, inni is alig lehetett.” Balatonlellén a rokonok fogadták be őket. A románok kiszorítása után visszatértek, azonban lakásukat teljesen kirabolták. 1918. december 1-je után ismét el kellett hagyniuk szülőföldjüket, először Szolnokon lettek vagonlakók, majd Budapestre kerültek, amikor id. László Gyula állást kapott a Néprajzi Múzeumban.
Fia középiskolai tanulmányait a Kölcsey Gimnáziumban végezte, ahol többek között Finály Gábor régész is tanította. Már itt felfigyeltek kiváló rajzkézségére, az iskola be is íratta Szőnyi István festő magán rajziskolájába. A mester így emlékezett vissza az első találkozásra. „Egy alkalommal egy kis fiút küldtek hozzám, akinek rajzai között egy-két olyan remek kompozíciót találtam, hogy az első pillanatra azt hittem, hogy Székely Bertalan-másolatok. Nem szóltam a gyereknek erről semmit, hanem leültettem, hogy előttem csináljon egy kompozíciót valami biblikus témáról. Rövid idő alatt egy még tökéletesebb kompozíciójú Keresztlevéltelt rajzolt.”
László a művészi pályával is kacérkodott, felsőfokú tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán kezdte el. Járt Párizsban, Londonban, Rómában, Firenzében, Velencében, kezébe vehette Leonardo rajzait. Saját bevallása szerint ez a rengeteg impulzus „tájfunként” hatott rá, és feltette magának a kérdést: „ezek után mit keresel te László Gyula a művészetben?” Pedig tehetséges alkotó volt. Borsos Miklós szerint „rajzaiban már a rodini könnyedség, biztonság uralkodott, anatómiai ismeretek biztonságával odavetett aktok, rövidülések változataival, vagy portrérajzaival bűvölt el mindenkit, és mivel fiatalon még nem irigyelnek a kollégák – az csak később keletkezik – László fogalom volt. […] Ismétlem László Gyula nem egy tudós aki rajzol, hanem alapvetően rajzolóként lett tudós.”
Képzőművész helyett régész
A külföldi ösztöndíjak leteltével beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre ókeresztény régészet-magyar föld régészete és néprajz szakra. A bölcsészet oktatásának módja azonban nem igazán tetszett neki, a régészeti előadások nagy részét a leletek száraz összehasonlítása töltötte ki. Szerencsére kiváló professzorai is voltak: Gerevich Tibor, Alföldi András, Györffy István személyében. 1935-ben két oklevéllel és doktori diplomával kezében a régészet és a szabad művészi pálya között választhatott.
Végül felülkerekedett benne a kutatói véna, és a múzeumi hivatás mellett döntött. Sokat köszönhetett Fettich Nándornak, akit erős, erőszakos kutatóként, kiváló elemzőként és páratlan rajzolóként jellemzett. Támogatta továbbá Zichy István a Magyar Történeti Múzeum főigazgatója, ő nevezte ki László Gyulát 1936. június 30-ával múzeumi gyakornoknak. A biztos egzisztencia tudatában gondolhatott a családalapításra, Vidra Máriát – Maricát - vette feleségül. A Harriseion-ösztöndíjnak köszönhetően pedig majd féléves „nászútra” mehettek. A személyesen megtapasztalt görög, bizánci és iszlám világ óriási hatást gyakorolt rá.
Hazatérése után bekapcsolódott az ásatásokba, a módszertan rejtelmeibe Fettich vezette be. Az első közös ásatásra a Szolnok megyei Alattyánon, az első önállóra pedig a Pest megyei Kiskőrösön került sor. Itt figyelt fel arra a sírban fekvő, az ég felé fordított vasbaltára, amely a néprajzi analógiák alapján a túlvilági óvó szerepet tölthette be. Igyekezett tökéletesíteni a dokumentációt, bevezette a temetői csontváz-lapok használatát, amelyeken a sír alapadatait rögzítették. Megfigyeléseiben az etnográfia diszciplínáit is hasznosította.
A második bécsi döntést követően Észak-Erdélyben és Székelyföldön rögtön megkezdődött a magyar közigazgatás, oktatás és tudományos élet megszervezése. Kolozsvárra visszakerült a Szegedre telepített I. Ferenc József Tudományegyetem, és létrehozták az Erdélyi Tudományos Intézetet. A tudománypolitika úgy vélte, hogy a régészetnek a honfoglalás kor kutatására kell koncentrálnia, mivel a románok addig leginkább a dák-római feltárásokat szorgalmazták. Először Fettich Nándort kérték fel, de ő nemet mondott, így Zichy István javaslatára a harmincéves László Gyulát nevezték ki az Erdélyi Tudományos Intézethez tanárnak.
A régészeti szakosztály munkatervét ő fogalmazta meg. „Célja Erdély népvándorláskori és főleg az első magyar századokból származó emlékeinek felkutatása és feldolgozása.” Az oktatáson kívül fontos ásatásokban vett részt. Befejezte a Kovács István által elkezdett Zápolya utcai honfoglalás kori temető feltárását, Méri Istvánnal együtt a fő téren előkerült 11. századi sírokat tárta fel. A feltárások egyre inkább megerősítették a „régészeti néprajzba” vetett hitét. Az ilyen leletekre támaszkodva akarta megismerni a honfoglaló magyar nép mindennapi életét.
Ennek legékesebb bizonyítéka "A honfoglaló magyar nép élete" című könyve, amely 1944-ben jelent meg. László nemcsak a feltárt tárgyak formáját vizsgálta, hanem igyekezett megállapítani azok használatát, megismerni az eszközökkel dolgozó embert és a társadalmat. Visszaemlékezése szerint a munkával két hónap alatt végzett. Az alapötlet egy Veres Péterrel való beszélgetés során született, az előzmények pedig még egyetemi tanulmányaira vezethetők vissza. Györffy István az alapos doktori értekezésére – „Adatok az avarkori műipar ókeresztény kapcsolataihoz” – azt mondta, hogy „nem ezt várjuk tőled Gyuluka. Eleven kapcsolataim a néprajz klasszikusaival megóvtak attól, hogy kiherélt tárgyfétis imádó legyek a régészetben”. Püski Sándor az 1944-es könyvnapra jelentette meg a kötetet, az első kiadás pár hét alatt elfogyott.
1941-1942 telén Fettich Nándorral speciális küldetésben vett részt. A magyar kormány megbízásából a németek által megszállt Kijevbe utaztak, ahol a múzeumi anyag feltérképezésében vettek részt. Johann Reinerth, a Reichsamt für Vorgeschichte vezetője elsősorban a germán leletek meghatározásában számított a két szakemberre, ők inkább a magyarokhoz köthető tárgyakra koncentráltak. A szaknyelvet gyorsan elsajátították, a magyar vonatkozású emlékeket lerajzolták, lefényképezték. Jó kapcsolatot tudtak kialakítani az ukrán muzeológusokkal, mivel László és Fettich – a németekkel ellentétben – nem rabolták el a műtárgyakat. A két régész nagyon gazdag anyagot ismert meg, tervbe vették a kutatások kiterjesztését.
A kijevi út azonban 1945 után komoly tehernek bizonyult, olyannyira, hogy az itt szerzett ismeretekre László Gyula tudományos munkáiban csak ritkán hivatkozott.
Menekülés az Óhazába
A második világháború megpróbáltatásai a családot sem kímélték. Állapotos feleségét és az öt éves Emőkét először Visegrádra küldte, majd Pesten vészelték át a szovjet csapatok bevonulását, Zoltán fia az ostrom idején született. Orosz nyelvtudásának köszönhetően László Gyula több nehéz helyzetben kivágta magát. A háború befejezése után visszarendelték Kolozsvárra, mivel Teleki Géza vallás- és közoktatásügyi miniszter mindent megtett, hogy az egyetem magyar jellegét megőrizze. Segítette a Magyar Népi Szövetség munkáját, a szervezet felvállalta a romániai magyarság politikai és kulturális ügyeit.
László magára vállalta az erdélyi magyar múzeumügy támogatását, az Erdélyi Nemzeti Múzeum román vezetése is szobát biztosított számára, ahol órákat tarthatott és kutathatott. A kolozsvári egyetemen komoly nehézségekkel kellett szembenéznie, mivel számos szakembert (Roska Márton, Mozsolics Amália) elküldtek, illetve megfelelő könyvtár hiányában a szakmai tevékenységében sem tudott jelentős előrelépést tenni. Energiáját az adminisztratív feladatok is lekötötték, a hallgatók megfelelő elhelyezése érdekében ugyanis megalapították a Móricz Zsigmond népi kollégiumot.
1949-ben Ortutay Gyulától felkérést kapott, hogy utazzon Pestre, mert egyetemi katedrát kap és betöltheti a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói tisztségét is. Ekkor azonban radikális fordulat következett be: Ortutayt Révai József váltotta, ő pedig saját emberiben bízott, így a beígért komoly státuszokat nem László Gyula nyerte el. Beosztott régészeti előadó lett a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjában (MMOK, a műemlékek kiválása után MOK).
A megaláztatások sora folytatódott. Kihagyták a Régészeti Társulat vezetőségéből, a Tudományos Minősítő Bizottság szerint addigi munkássága nem érte el a kandidátusi címhez szükséges szintet. Különböző, kevésbé tudományos jellegű munkákat vállalt hogy el tudja tartani családját. Több sorozat diafilmet festett, ezek egy része alkotta később az 50 rajz a honfoglalókról című könyvet, ami 250 ezer példányban jelent meg.
A MOK szétverése után László Gyula a Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztályára került vezetőnek, az egyetemen pedig megbízott oktatóként tanított. Az intézmény akkori főigazgatója, Fülep Ferenc igyekezett állandóan „nyomás” alatt tartani. Napi lebontásban jelentést kellett írnia egyetemi tevékenységéről. Ennek ellenére dolgozott tovább, visszaemlékezéseiben a legfontosabb eredménynek tartotta, hogy tanulmányozhatta a Szent László-hermát. Aktív szerepet vállalt az új kiállítások megvalósításában, a leletek bemutatásával szemlélhetővé kívánta tenni az elmúlt korokat, nagy hangsúlyt fektetett a fényképek, térképek, eszközök, rajzok és diorámák magyarázó funkcióira. Az 1956-os forradalom idején kapacitálták, hogy lépjen be a Nemzeti Bizottságba, de mivel ismét felmerült az egyetemi katedra megszerzésének lehetősége, nem vállalta el.
Az ELTÉ-re 1957. január 1-jével nevezték ki. Oroszlán Zoltán és Banner János professzorok örömmel fogadták. Fülep azonban utánanyúlt, és az „ellenforradalmárokat” leleplező újságcikkében név szerint is megemlítette. „László Gyula osztályvezető (azóta a budapesti egyetem professzora), az Igazság című ellenforradalmi napilap október 30-i számában így nyilatkozott: 'Igaz, március 15-öt ismét nemzeti ünneppé kell avassuk, de azzá október 23-át is…'” Szerencsére nem lett végzetes következménye a feljelentéssel felérő cikknek. Mások, akiket janicsároknak nevezett, szakmai szempontból támadták meg, a recenziókban még a népi írókkal való szimpátiája is előkerült. Kifogásolták, hogy „a néptörténeti népalakulás tárgyalásából elmaradt a hivatkozás Marx és Engels idevágó, mérvadó eredményeire.”
A láthatatlan László-iskola
Az egyetemen egészen nyugdíjazásáig tanított. Az egykori tanítvány, Mesterházy Károly régész visszaemlékezése szerint László Gyula az órákon „halálosan pontos volt, pontosan kezdte, pontosan tartott szünetet és pontosan fejezte be.” Volt egy kihajtós zsebórája, amit maga elé rakott, ezen követte az idő múlását. Nagyon szépen, választékosan és világosan beszélt, az esetek többségében fejből tartotta az órákat, kivételt az írástörténet jelentette.
A szemináriumokon, amelyek valóságos agytornák voltak, a hallgatókat megtanította gondolkozni, a vizsgákon is a gondolatmenetet, a logikai konstrukciókat kérte számon. Úgy tűnik, hogy a felvételiken jó érzékkel válogatta ki a diákokat, mert amikor ő hallgatta meg a jelentkezőket, akkor általában jobb „széria" került be az egyetemre, mint amikor nem volt ott. Bizonyos régészeti problémák megoldását a tanítványaitól várta el, ezeket tanítványainak nekik adta ki szakdolgozat formájában.
Ezen a területen szinte a honfoglalás kori „munkamegosztás” érvényesült. A leányok a női témákat – viselettörténet, konyhaedények – kaptak, míg a fiúknak a férfias kérdések – pl. fegyvertörténet – jutottak. Amikor valamelyik szakdolgozó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, akkor várt néhány évet, és kiadta újra a témát. Többször kiadta például a tojásmellékletes temetkezés feldolgozását is, de nem sikerült áttörő eredményt elérni.
Bóna István így fogalmazta meg tanítási módszerével kapcsolatos érzéseit. „Tőle tanultuk meg, hogy nem a szíjvégek és nem a motívumok keltek át a Volgán, hanem a sajátos értelmű, és az értelemből következő díszítésű szíjvégeket az övükön viselő emberek. Egyikünk sem követte gépiesen László Gyula módszerét. Ehelyett a mester örökké friss, mindig kétkedő, s mégis mindig alkotó, sokoldalú szellemét vettük át vagy szerettük volna átvenni. Átvenni és alkalmazni saját egyéniségünkhöz, vérmérsékletünkhöz, érdeklődési körünkhöz. S ebben mindig számíthattunk László Gyulára. Talán azért élőbb ez a láthatatlan László-iskola minden más régészeti iskolánál, a nem egy, hanem százféle úton egyazon cél felé haladók baráti közössége.”
László Gyula tudományos munkássága rendkívül szerteágazó, cikkeinek, tanulmányainak, ismertetéseinek, könyveinek a száma eléri a 800-at. Világosan kiderül, hogy egy-egy témán évtizedeken át képes volt töprengeni. A Szent László-legenda középkori falképeiről írt könyvének témája már a Honfoglaló magyar nép élete című munkájában is felbukkant. A kész kézirat végül több mint egy évtizedes „lappangás” után 1993-ban vált elérhetővé nyomtatott formában, amely Éri Istvánnak volt köszönhető. „A nagyszentmiklósi kincs” című munkája (1977) – a felvételeket Rácz István készítette – is több évtizednyi kutatás eredményeit foglalta össze. A „Vértesszőlőstől Pusztaszerig” (1974) című opusa a Kárpát-medence történetét mutatta be a magyar államalapításig.
A legnagyobb vitát kétség kívül a kettős honfoglalás elmélete váltotta ki. Elgondolásai szerint a 9. század végi honfoglalás előtt 670 táján már volt egy magyar honfoglalás a Kárpát-medencében, azaz a 895-ben bejött magyar törzsek már magyarokat találtak itt. A magyarság jelenlétének feltételezése a középkorra vezethető vissza: Anonymus a székelyeket Attila népének tartotta, a Kézai Simon által kidolgozott hun-magyar rokonság tétele szerint a magyarok (vagyis a hunok) az 5. században otthonra leltek, míg Árpád népe másodszor foglalta el a hont.
László Gyula véleményének igazolására régészeti, embertani, nyelvi és írott forrásokat (az előbb említetteken kívül a Nyesztor-krónikát, Német Lajos 860. évi oklevelét, a 16. századi Tarihi Üngürüszt) sorakoztatott fel. Érvrendszerében a régészeti megfigyelések kaptak fő szerepet, mely szerint az avar és magyar sírok kiegészítik egymást, és „a késő avar és a 895-896-os honfoglalás temetői egymást kiegészítve tárják elénk a 11. századi magyar nyelvhatárt”. Bizonyítékként hozta fel, hogy a 670 körül beköltöző népességet onogurnak nevezték, márpedig a magyarok idegenek által leggyakrabban használt neve szintén az onogur népnévre vezethető vissza. Az úgynevezett. griffes-indás leletanyag is ezt a népet jellemzi.
A tudományosságot megosztotta a kettős honfoglalás elmélete, kritikusai hangsúlyozták, hogy voltaképpen feltevések láncolatáról van szó. Bizonytalan lábakon áll az etnikai meghatározás, a magyar régészeti hagyatékot nem lehet csupán a gazdag mellékletes sírokra szűkíteni, az avar kort sem régészeti, sem embertani szempontból nem lehet egységesnek tekinteni. Nem tudott rávilágítani a magyarnak minősített késő avarok és Árpád magyarjai közötti összetartozás tudati jelenségeire.
A kettős honfoglalás vitája azonban nem volt teljesen hiábavaló, az írások ráirányították a figyelmet számos elvarratlan szálra. A diskurzus azóta sem zárult le megnyugtatóan. Az egyik utolsó, Engel Pál nevével fémjelzett magyar történeti szintézis éppen ezt bizonyítja. „Egyáltalán nem zárható tehát ki, hogy a 7. században beköltöző onogurok finnugor, azaz magyar nyelvűek voltak, más szóval a 'késő avar' népesség alapjában magyar etnikumú volt. Ez az elmélet, amelyet évtizedekkel ezelőtt a régész László Gyula fogalmazott meg, magyarázatot nyújthatna egy sor eddig érthetetlen fejleményre. Egyúttal azonban új megvilágításba helyezné a 10-11. századi magyar történelem egész folyamatát, és számos megoldottnak vélt kérdés újragondolását tenné szükségessé.”
László Gyula 1998 nyarán meghívást kapott, hogy június 20-án nyissa meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban rendezett Barabás Miklós kiállítást, illetve előtte lévő nap átvette volna az Erdélyi Magyar Kárpát Egyesület díját Kolozsvárott. Június 16-án indultak el Budapestről a Duna Tv forgatócsoportjával együtt, az első állomás Nagyvárad volt. Amikor június 17-én a szobájában keresték, teljesen utazásra készen egy karosszékben örök álomba szenderülve találták meg. Temetése 1998. július 3-án a budapesti Farkasréti temetőben volt. Az első emlékhely kialakítása már június végén megtörtént, Alsócsernátonban a Múzeum udvarán kopjafát állítottak emlékére.
Felhasznált irodalom: Korai magyar történeti lexikon. 9-14. század. Főszerk.: Kristó Gyula. Budapest, 1994.; László Gyula: 1910-ben születtem. Budapest, 1995.; László Gyula: Góg és Magóg népe. A szerző válogatása életművéből. Budapest, 1996.; László Gyula, 1910-1998. Emlékkönyv. Szerk.: Balassa Iván – László Emőke. Budapest, 2001. (A vonatkozó rész Fodor István munkája)