Elfeledett vörösterror Tamásiban
2009. november 6. 11:07
URL: https://mult-kor.hu/20091106_elfeledett_vorosterror_tamasiban
1919. május 31-én Tamási lakosai fellázadtak a proletárdiktatúra ellen. A szabadság azonban csak pár óráig tartott, mivel a tanácsrendszer jelentős túlerővel verte le a megmozdulást. A nyílt szembeszegülést megtorlás követte, melynek során többeket kivégeztek. K. Németh András 90 évvel később próbálta meg rekonstruálni az 1945 után felejtésre ítélt eseményeket.
Egy napig tartó szabadság
A helytörténetírás mindig is izgalmas feladat a szakemberek számára, főleg akkor, ha az illető személyesen kötődik az adott régióhoz. Ilyenkor az ember óhatatlanul elfogultan szemléli a múltat, a forrásokban szereplő információkat sokkal közelebb érzi magához. De az érzelmi szál ellenére a kutatónak meg kell őriznie a higgadtságát, és hideg fejjel kell rendet vágnia a rendelkezésére álló adatok között. Különösen egy olyan korszak vizsgálatánál indokolt a kellő távolságtartás, mint amilyen a Tanácsköztársaság.
K. Németh András a Bevezetőben és a kutatástörténet felvázolásában pontos indokokkal szolgál, hogy miért vállalkozott a kutatások megindítására. Az 1990 előtt hivatalosan semmit sem lehetett tudni a proletárdiktatúra rémtetteiről, ráadásul a rendszerváltás után sem került sor az ún. „helyi jellegű paraszti ellenforradalmak” (Romsics Ignác) górcső alá vételére. Az ilyen jellegű megmozdulásokat nem központilag szervezték, mégis nagyjából egy forgatókönyvet követtek. A Tolna megyeiek közül a tamási volt a legjelentősebb fegyveres antikommunista fellépés.
Ezt azért valamennyire a történeti munkák is számon tartották. Vendel István 1941-ben írt Szekszárd monográfiájában példaadásként mutatta be az akciót, míg 1959-ben Novák István Dombóvár 1919-es eseményeiről írt munkájában a dombóvári vörösök legnagyobb fegyvertényeként mutatta be a leszámolást. K. Németh András azt is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az 1990 előtti forrásmunkák – természetesen megfelelő kritikát gyakorolva – továbbra is megkerülhetetlenek. A szerző a könyvészeti munkák mellett más jellegű kútfők áttekintésével bővítette adatbázisát, áttekintette Tamási képviselő-testületének jegyzőkönyveit, a megyei alispáni iratokat, a megyei direktóriumi dokumentumokat, nem titkolva, hogy a kutatása egyáltalán nem tekinthető teljesnek.
Tamási 1919-ben jellegzetes dunántúli település volt, közepes, 5200-5800 közötti népességgel. Lakosai főként földműveléssel foglalkoztak. Az első világháború a nagyközséget sem kímélte, a fronton 250 katonája halt meg, templomának harangjait és orgonasípjait leszerelték. A hazatérő katonaság egy részének fosztogatása miatt romlásnak indult a közbiztonság, ami a rendőrség létszámának ideiglenes bővítéséhez vezetett.
A Tanácsköztársaság alatt létrehozták az 50 fős direktóriumot. Május 1-jére komoly ünnepség keretén belül emlékeztek, minden bizonnyal erre az időre tehető az államosítás befejezése. Az ellenforradalom kirobbanásának sok oka volt, ahogy az Szabó Béla 1992-ben készített interjúiból kiderül: a visszaemlékezők ennek okaként egyértelműen a rekvirálásokat, a vörösök túlkapásait és fosztogatásait jelölték meg. A felkelők paraszti származása arra utal, hogy elsősorban nem ideológiai küzdelemről volt szó, hanem főként családjuk megélhetését kívánták óvni. Természetesen erről már a korabeli propaganda sem vett tudomást, inkább a „proletárság lelketlen bujtogatói”, az „álnok burzsoák” által félrevezetett emberek megmozdulásaként interpretálták.
K. Németh részletesen ismerteti a felkelés menetét, pontosan megjelölve a helyszíneket. (Itt sajnos hiányzik a szemléltetést segíthető térkép.). 1919. május 29-én este a Hutflesz-féle kocsmában gyűlés volt, a hangoskodókat Both Lajos figyelmeztette, hogy nem érdemes szembeszállni az államhatalommal. Mindezt annak tudatában jelenthette ki, hogy Tamásiban működött belső karhatalom (Vörös Őrség). Másnap a felkelők megkaparintották a helyi laktanyában őrzött fegyvereket, több vörösőr a tamásiak mellé állt. Úgy tűnt, hogy május 31-én hajnalban sikerül győzelmet aratniuk. Azonban a délután meginduló ellentámadás elsöpörte a megmozdulást.
Nem egyszerű feladat a résztvevők személyét összeszedni. Az ellenállás szellemi vezérei Hertelendy Ignác csendőrszázados és Freyler Károly járási tisztiorvos voltak, a felkelésben pedig több aktív szereplővel számolhatunk. A zendülők főként a kisbirtokos parasztok köréből kerültek ki, a később életüket vesztő hét polgár között három földműves, két iparos, egy rendőr, egy napszámos (vagy esetleg molnár) volt. Ugyanakkor a szerző hangsúlyozza, hogy nagyon nehéz rendet tenni a gyakran ellentmondó információk között, mivel már a kortársak is egymással nem megfeleltethető nyilatkozatokat tettek.
A felkelés leverésére több egységet mozgósítottak: a források szerint Bonyhádról, Dombóvárról, Gyékényesről, Kaposvárról, Szekszárdról, Székesfehérvárról és Veszprémből érkeztek alakulatok. A lázadás felszámolásában a 44. vörös dandár VI. zászlóaljának 40-42 főből álló, főként dombóvári vasutasok alkotta fegyelmi szakasza, illetve a hozzájuk csatlakozott, a szerb megszállás alatt álló Pécsről átszökött bányászokból álló egység vállalt oroszlánrészt. A különítmény vezetőjét, Zay Dezső Elemér századost állítólag Szamuely Tibor utasította telefonon. A politikai megbízott az a Steinmetz István vasúti mérnök volt, akinek Miklós nevű fia 1944 decemberében szovjet parlamenterként Budapest határában halt meg.
A vörösök közeledésének hírére félreverték a harangot, majd a település főterén nagy tömeg gyűlt össze. Zay ügyesen szervezte meg a támadást, az itt beszúrt térképen jól nyomon követhető a harcok menete. A településen heves utcai harcok törtek ki, két védő a Buda nevű városrészben kapott halálos lövést. A visszaemlékezések szerint a felkelők gyengén voltak felszerelve, a vadászpuskákon kívül legfeljebb a vasvillákban bízhattak, ráadásul hiányzott a kellő irányítás, míg velük szemben katonaviselt parancsnokok látták el a vezetést. Az ellenállók végül belátták a helyzet reménytelenséget, ezért küldöttséget menesztettek a vörösökhöz. A támadók elfogadták a békeajánlatot és büntetlenséget ígértek. Május 31-én este 11 órakor indult el az I. Veszprémi vörösőr ezredtől Pranzer László vezetésével 100 katona, ők hajnalban értek a településre.
A megtorlás áldozatai
A bevonulás után azonban gyökeres változás következett be. A kútfők nem egységesek abban, hogy hány embert tartóztattak le, bizonyos adatok szerint akár minden felnőtt férfi „összeszedésére” sor kerülhetett. Bekövetkezett az első kivégzés, Kiss A. József napszámost, aki a felszólítás ellenére tovább lövöldözött, a parancsnokok rövid tanácskozás után halálra ítélték. A fogva tartottak között volt a plébános, a szolgabíró, az erdőmester és még sokan mások. Egyeseket kínzásokkal, másokat pedig megalázó tevékenységek (pl. illemhely tisztítása) végeztetésével próbáltak szóra bírni. Mozolányi István plébánossal vizet hordattak, miközben szidalmazták és bántalmazták.
Június 1-jén a felkelés három résztvevőjét, Berta Pál mészárost, Hörich Imre asztalosmestert és Madarász József rendőrt halálra ítélték. Ügyükben rögtönítélő bíróság járt el, közülük 10 tag személyét sikerült azonosítani. Nem lehet egyértelműen rekonstruálni, hogy a központi vezetés mennyire tartotta kézben az események menetét. Egyes vélekedések szerint a halálos ítéletekhez a budapesti kormányzótanács vagy a népbiztosság is hozzájárult. Más kútfők meg arról számolnak be, hogy Kun Béla utasította a direktóriumot a terror elkerülésére.
A nyilvános kivégzést a hírhedt Fabik-csoport három tagja hajtott végre, az áldozatokat az akasztás előtt még brutálisan összeverték. A holttesteket elrettentés végett a kötélen hagyták, fejük fölé vörös táblára pedig a következőket írták: „Így pusztul el a proletárság minden ellensége.” A helyzet kegyetlenségét az is jól mutatja, hogy a hozzátartozók nagy többsége csak a proletárdiktatúra után merte anyakönyveztetni szeretteik halálát. A megtorlás a polgári lakosságot sem kímélte. 100 vágómarhából, sok füstölt húsból, zsírból és lisztből álló sarcot vetettek ki, összeszedték a fegyvereket és a katonai célra használható eszközöket. A rekvirálások több esetben magánházakat, illetve egy trafikot érintettek. A felekezeteket sem kímélték: például az izraelita hitközség iskoláját feldúlták.
A Tamásit terror alatt tartók sorsa érdekesen alakult. Zay Dezsőt Prónay Pál emberei lőtték agyon, a halálos ítéleteket meghozók közül Aranyos Györgyöt, Mautner Gyulát és Tánczos Vendelt augusztus 10-én végezték ki, a szekszárdi direktórium többi tagjával együtt. Szabó Gáspár Veszprém megyei kormányzótanácsi biztos később ugyanerre a sorsra jutott. Augusztus 18-án Tamásiban a tiszti különítményesek 11 embert akasztottak fel. A dombóvári fegyelmi szakasz elfogott tagjaira összesen 51 és fél évig tartó fegyház-, illetve börtönbüntetést szabtak ki. A június 1-jei akasztásokat végrehajtó személyek közül egyedül Anka Flóriánt sikerült elfogni, ő életfogytig tartó fegyházbüntetést kapott. A helyi vezetők számonkérése sem maradt el: a direktórium tagjait kizárták település irányításából, illetve 21 embert megbotoztak.
K. Németh kitér az ellenforradalom utóéletére is, így megtudhatjuk, hogy a Tolnavármegyei Keresztény-Keresztyén Nemzeti Párt megalakulásában több ellenálló tevékeny szerepet vállalt. A lakosok gyűjtést szerveztek a hozzátartozók számára, a földművelésügyi miniszter pedig rendkívül segélyt utalt ki, amíg „a bolsevista uralom ellen támasztott ellenforradalomban elesett katonai közszolgálatban nem álló vagyontalan nemzeti ellenforradalmárok hozzátartozóinak rendszeres ellátása” intézményesített formában meg nem valósul.
A kormányzat gondolt a rekvirálások áldozataira is, az elrabolt marhák ellenértékét elküldték Tamási elöljáróságának. Az első megemlékezésre a felkelés ötödik évfordulóján került sor, a június 1-jén tartott ünnepélyen Tarján Jenő mérnök szónokolt. A szerző nem feledkezett meg a kivégzettek sírjairól sem, korábban ötöt sikerült azonosítani, míg K. Németh a másik kettőt lokalizálta. Az áldozatok hantjai fölé a Tanácsköztársaság bukása után a hősi halottaknak járó sírkövet emeltek.
A tamásiak emlékművekkel is adóztak a kivégzetteknek. Ezek közül az 1926-ban felállított emléktábla sorsa sajátosan alakult. Felirata: „Ezen emléktábla az 1919. május 31-i tamási ellenforradalomban elesett Kéri József, Kiss A. József, M. Molnár János, Schiszler János és a július 1-én kivégzett Berta Pál, Hörich Imre, Madarász József ellenforradalmárok emlékét őrzi, kik a vörös rémuralom elleni harcokban vértanúi lettek a keresztény nemzeti Magyarországnak.” 1945 után a táblát megfordították, és rávésték a fehérterror 11 áldozatának a nevét. A kommunista rendszer bukása után a táblát nem fordították vissza, hanem 2002. június 1-jén új emléktáblát avattak.
K. Németh András: Ellenforradalom és vörösterror – Tamási 1919. Tamási, 2009. 56 oldal