Gdanskban kezdődött a lengyel rendszerváltás

2009. február 6. 11:27

URL: https://mult-kor.hu/20090206_gdanskban_kezdodott_a_lengyel_rendszervaltas_

1989. február 6-án - éppen húsz évvel ezelőtt - kezdődtek meg a kerekasztal-tárgyalások Lengyelországban, melyek az államszocialista rendszer lebontásának első lépései voltak Kelet-Európában. A lengyel tárgyalásos forgatókönyv vált néhány hónappal később a magyarországi rendszerváltás mintájává.

Az előzmények

A lengyelországi rendszerváltás valójában akkor kezdődött, amikor 1980 augusztusában az országos sztrájkhullám következtében a pártvezetés arra kényszerült, hogy tárgyaljon és kompromisszumot kössön a munkásokkal. A gdanski megállapodás engedményekre kényszerítette a Lengyel Egyesült Munkáspártot (LEMP): létrejöhetett a Szolidaritás Független Önkormányzó Szakszervezet, az első legális ellenzéki mozgalom Kelet-Európában, mely rövid időn belül már 10 millió tagot számlált. A szervezet élére Lech Wałęsa gdanski villanyszerelőt választották. A Szolidaritás a hatalommal szemben óriási társadalmi mozgalommá fejlődött. Összefogta a munkások, az értelmiség és a parasztság zömét, erősen támogatta a katolikus egyház is II. János Pál pápával és Stefan Wyszynski prímással az élen.



A szervezet eleinte bér- és szociális követelésekkel állt elő, ám hamarosan világossá vált, hogy mélyreható gazdasági reformok nélkül lehetetlen megoldani az ellátási problémákat. A Szolidaritás hamarosan követelni kezdte a termelés irányításának és az elosztás ellenőrzésének jogát. A centralizált gazdasággal szemben a munkástanácsok önkormányzásán alapuló vállalati önigazgatásában látták a piaci egyensúly helyreállításának garanciáját. A vállalat irányítását az igazgatóválasztáson keresztül is befolyásolni szerették volna. A gazdaság decentralizációja, az állami tulajdon közösségi tulajdonná alakítása azonban hatalmi-politikai kérdés volt, amivel a pártvezetés is tisztában volt. A Szolidaritás részéről szinte természetes módon merült fel, hogy az önkormányzást a legfelsőbb szintig meg kell valósítani, tehát a Szejm- (parlament) és a tanácsi választásokat demokratikus úton kell lebonyolítani. A Szolidaritás tehát már 1981-ben követelte a szabad választások kiírását, mivel világosan látták, hogy a politikai korlátok letörése nélkül nem lehetséges valós gazdasági reform sem.

A demokratikus törekvéseknek 1981. december 13-án Wojciech Jaruzelski tábornok, miniszterelnök vetett véget, amikor bevezette a hadiállapotot. A hatalom létrehozta a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsát (WRON), de a tényleges irányítást valójában egy kilencfős, főként katonákból álló direktórium végezte. Óriási jelentősége volt a propagandának, melyet Jerzy Urban irányított: állandóan hangoztatták, hogy a Szolidaritás már a múlt, vezetői egyszerű magánemberek. Jaruzelski kijelentette, hogy a csatát megnyerték, de a háború megnyeréséhez még 10 év szükséges!



Az áldozatok sem maradtak el: 1981 és 1989 között név szerint pontosan száz halálos áldozatról tudunk, amelyek közvetlen összefüggésbe hozhatók a rendőrség és a biztonsági szolgálat tevékenységével. A leghírhedtebb eset kétségtelenül 1984. október 19-én történt, amikor a belügyminisztérium utasítására különös kegyetlenséggel meggyilkolták Jerzy Popiełuszko atyát, a „Szolidaritás lelkészét”. Temetése rendszerellenes demonstrációvá változott, az eset hűen tükrözte a rendszer erkölcsi csődjét a társadalom szemében.

A lengyel társadalom nem tört meg. Az internálások (kb. 10 ezer ember), elbocsátások és a tömeges emigráció ellenére viszonylag gyorsan szerveződött újjá a „földalatti” mozgalom. A különböző illegális csoportok között állandó vita folyt a harc további formáiról, illetve a célokról. Gyorsan terjedtek a függetlenségi eszmék, előtérbe került az állami szuverenitás kérdése. Virágzásnak indult az illegális szamizdat kiadványok készítése és terjesztése. Több ezer lap és brosúra jelent meg, nem ritkán több ezres példányszámban.

Mindeközben nem került sor a beígért gazdasági reformra sem, hiszen a vállalatok önállóságának növelése, a magánszektor felszabadítása a kisiparban, a mezőgazdaság hitelekkel való segítése élesen szemben állt a hadiállapot gyakorlatával. Lényegében csak a drasztikus áremelést hajtották végre 1982. január 1-jén, amikor az élelmiszerek átlagára 241 százalékkal, az energia és a tüzelő ára 171 százalékkal emelkedett. A hivatalos adatok szerint a reáljövedelem egy év leforgása alatt 32 százalékkal esett vissza. Tetézte a gondokat, hogy a hadiállapot miatt megromlott Lengyelország nemzetközi megítélése. Egyes élelmiszerek és iparcikkek esetében állandósult a hiány, a költségvetés évről évre deficites volt. Újabb társadalmi robbanás fenyegetett, ami azért volt különösen veszélyes, mert a szétzúzott Szolidaritás illegálisan továbbra is jelen volt az üzemekben.

A Párt vezetésének nem maradt más választása, mint engedményeket tenni a társadalom felé. Erre két okból kényszerült rá: egyrészt be kellett látnia, hogy a társadalom támogatása nélkül nem képes semmilyen gazdasági reformot sikeresen végrehajtani; másrészt pedig a Nyugat felé gesztust kellett tenni, hogy a gazdasági szankciókat feloldják. Ráadásul Lech Wałęsa megkapta a Nobel-békedíjat, így őt nem lehetett tovább teljesen elszigetelni és támadni sem. Viszont kedvező helyzetet teremtettek a szovjet változások. 1985-ben Mihail Gorbacsov vette át a szovjet Párt vezetését. Hamarosan kiderült, hogy az új főtitkár által meghirdetett peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) programja egy demokratizációs kísérlet, és nem csak a szovjet belpolitikában, hanem a nemzetközi kapcsolatokban is.

Az újabb kompromisszum felé

A lengyel vezetés 1986. szeptember 11-én tette az első komoly gesztust a társadalom felé: Kiszczak belügyminiszter amnesztiát hirdetett. Nem sokkal később Wałęsa létrehozta a Szolidaritás Ideiglenes Tanácsát és tíz ellenzéki értelmiségi társaságában levelet írt Ronald Reagan elnöknek, hogy oldja fel az összes gazdasági szankciót Lengyelországgal szemben. E lépéssel az ellenzék tett gesztust a hatalom felé. Ezután a Párt lépett, s újra - immár harmadik alkalommal - meghívta II. János Pál pápát Lengyelországba.



A pápai miséken ismét több millióan vettek részt, a tömegben gyakran feltűntek a Szolidaritás transzparensei. Októberben létrejött a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottsága és egyre erőteljesebben követelte a szervezet legalizálását és a gazdasági reformokat. 1987. november 29-én bátor lépésre szánta el magát a Párt: népszavazást írt ki a gazdasági reformok folytatásáról. A kísérlet látványosan megbukott. A társadalom jelezte, csak olyan reformot fogad el, amelyben ő is részt vesz.

1988. január elsején újabb áremelések következtek, az első sztrájkokra pedig áprilisban került sor, melyeket a hatalom a rendőrség segítségével szétvert. Augusztus derekán azonban elindult a láncreakció - a bányászoktól a hajógyáriakig egymás után sorra tették le a munkát. A pártvezetés belátta, hogy két lehetősége van: vagy a tárgyalások megkezdése, vagy a rendkívüli állapot kihirdetése. Jaruzelski június 13-án, a Központi Bizottság VII. plénumán használta először a „Kerekasztal” kifejezést, amely alatt a problémák rendezésének színterét értette.

Az állandó sztrájkok miatt azonban az Országos Védelmi Bizottság 1988. augusztus 20-i ülésén, melyen a Politikai Bizottság több tagja is részt vett, döntést hoztak a tartalékosok mozgósításáról és a fegyveres erők készültségbe helyezéséről. Az augusztus 28-i PB-ülésen a gdanski hajógyárral és a stalowa wolai kohóval kapcsolatban Florian Siwicki vezérkari főnök kijelentette: „A sztrájkolók tudomására kell hozni, hogy ezekben az üzemekben a sztrájkok megengedhetetlenek, és a hadsereg és a rendőrség erői felkészülnek arra, hogy bemenjenek az üzemek területére.”



A tárgyalásos politika azonban győzött. Ugyanezen a PB-ülésen döntöttek arról, hogy a belügyminiszter, Czesław Kiszczak - az 1981-es hadiállapot egyik kulcsfigurája - titkos megbeszélést kezdeményez Lech Wałęsával, melynek célja a kerekasztal-tárgyalások feltételeinek megteremtése volt. Nem gördített akadályt az ellenzékkel való tárgyalások elé a szovjet fél sem. Gorbacsov július 14-én Varsóban találkozott Jaruzelskivel. A lengyel Párt vezetője kifejtette, hogy a gazdasági nehézségek miatt szükséges a demokratizálás. Ám megígérte, hogy nem fogják a Szolidaritást legalizálni és nem engedélyezik a pártalapítást sem. Nem zárta ki ugyanakkor, hogy különböző társadalmi csoportokból akár ellenzéki szemléletű képviselőket is bevonjanak a parlamenti munkába. Gorbacsov nem emelt kifogást, sőt történelmi jelentőségűnek nevezte a lengyel és a szovjet folyamatokat. A szovjet vezetés éppen úgy nem számolt a hatalom elvesztésével, mint a lengyel.

Sokak számára azonban nem volt magától értetődő a tárgyalásos út, ezt leginkább Mieczysław Rakowski fejtette ki a PB szeptember 1-jén tartott ülésén: „Számolni kell azzal, hogy a Wałęsa-ügy komolyan jelen van a Párton belüli vitákban. Éveken keresztül arról beszéltünk, hogy ő csak egy magánember, semmi jelentősége nincs, most meg tárgyalásokat kezdünk vele. Ez akkor azt jelenti, hogy a Szolidaritás erős? Azt jelenti, hogy Canossát jártok? Miért vezettétek be a hadiállapotot, és miért nem tudtatok akkor megegyezni? Az az érv, hogy a mostani ajánlat az 1981 végétől vezetett vonalunk folytatása, eléggé ingatag annak fényében, ami azután történt.”

A kerekasztal-tárgyalások

Az első találkozót 1988. augusztus 31-én, a Varsó melletti Magdalenkában lévő belügyi villában bonyolították le. E megbeszélések hamarosan állandóvá váltak, s a résztvevők összesen 13 alkalommal találkoztak. Kiszczak és Wałęsa mellett szinte mindig jelen voltak a katolikus egyház képviselői is, akik egyébként fontos közvetítő szerepet játszottak, s nem egyszer helyszínt biztosítottak a megbeszélések számára. A kerekasztal-tárgyalások megkezdésének két feltétele volt: a sztrájkok azonnali beszüntetése (a Párt részéről) és a Szolidaritás legalizálása (az ellenzék részéről).



Döntő momentum volt, amikor november 30-án az állami szakszervezetek vezetője Alfred Miodowicz nyilvános tévévitára hívta ki a Szolidaritás vezetőjét. Ez azonban hatalmas öngólnak bizonyult a Párt részéről, Wałęsa a felmérések szerint „kiütötte” ellenfelét. Ami ennél is fontosabb, hogy a vita kvázi legitimálta a Szolidaritást. Wałęsa tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, és 1988. december 19-én a körülötte csoportosuló értelmiségiek megalakították az Állampolgári Bizottságot.

Az 1989. januári KB plénumon Jaruzelski és Kiszczak óriási harc árán elérte, hogy a testület felhatalmazza a vezetést a tárgyalások megkezdésére. Végül 1989. február 6-án a Minisztertanács épületében - itt írták alá 1955-ben a Varsói Szerződést is - megkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások. Összesen 452 fő vett részt a tárgyalássorozatban, melyet a három fő társadalmi erő, tehát a kormánykoalíció, a Szolidaritás (Állampolgári Bizottság) és a katolikus egyház képviselői alkottak. Három munkacsoportban tárgyaltak a gazdaság- és társadalompolitika, a politikai reformok és a szakszervezeti pluralizmus kérdéseiről.



A kerekasztal-tárgyalások két hónapig, április 5-ig tartottak. Ez idő alatt számos vitás kérdést kellett megoldaniuk a feleknek, gyakran patthelyzet alakult ki. Öt alkalommal előfordult, hogy a tárgyalásokon kívül Kiszczak és Wałęsa külön egyeztetett a legproblematikusabb ügyekben. Végül megállapodtak a rendszer átalakítását érintő legfontosabb kérdésekben. A 460 fős Szejm mellett létrehozták a 100 tagú Szenátust. Megalkották az új választási törvényt, mely azonban korántsem volt demokratikus. A Szejm mandátumait 65-35 százalékos arányban osztották el a kormánykoalíció pártjai és az ellenzék között, a Szenátusba viszont teljesen szabad választást írtak elő. Létrehozták az államfői tisztséget, ezt a tisztséget a két ház közös ülésén kellett megválasztani, így optimális esetben a Pártnak a szövetségeseivel együtt biztosítva lett volna a kétharmados többség, mellyel Jaruzelskit elnökké választhatják. Döntöttek a cenzúra eltörléséről is.

Ugyanakkor nem született konkrét döntés az egyik legfontosabb kérdésről: milyen legyen az új gazdasági rendszer? A nézőpontok alaposan eltértek egymástól. Időnként olyan helyzet alakult ki, hogy a régi központi szakszervezetek képviselői jobban védték a munkások érdekeit, mint a Szolidaritás. Ez egyfelől azért fordulhatott elő, mert a központi szakszervezet konkurált a munkások támogatásáért a Szolidaritással, másfelől a Szolidaritás részéről a gazdasági munkacsoportban olyan liberális nézeteket valló közgazdászok ültek, mint Ryszard Bugaj vagy Witold Trzeciakowski.



Eközben a Rakowski-kormány, megelőzve a tárgyalások végkimenetelét, minden egyeztetés nélkül olyan törvényeket vitt keresztül a Szejmen, amelyek lehetővé tették a vállalatok egy részének privatizációját, de liberalizálták a valutapiacot is. A piacgazdaságra való áttérés így a Kerekasztaltól függetlenül is megindult. A Párt már 1981-ben a hadiállapot bevezetésével feladta a belső, szocializmuson belüli megújulás lehetőségét, majd 1989-ben a privilégiumai megtartása érdekében megnyitotta az utat a szabadpiaci átalakulás előtt.

Az utolsó és az első választások

A „félig szabad” választásokat két fordulóban, 1989. június 5-re és június 18-ra írták ki. A Párt eleinte arra törekedett, hogy közös listát állítson az ellenzékkel, de miután a tervük a kerekasztal-tárgyalásokon megbukott, kitalálták a „nem konfrontálós” kampányt. Ez azt jelentette, hogy a választásokon résztvevő pártoknak, szervezeteknek tartózkodniuk kellett az alkotmányban meghatározott politikai rendszer alapjainak támadásától (értsd: a LEMP vezető szerepének és a Szovjetunióval kötött szövetségi szerződés megkérdőjelezésétől), illetve tartózkodni kellett az olyan problémás ügyek felvetésétől, mint a népi Lengyelország megalakulása, a múltban elkövetett hibák felelőssége és a hadiállapot kihirdetése. Ezen kívül nem teremtették meg az egyenlő feltételeket a médiában sem. Bár létrejött az ellenzéki Gazeta Wyborcza (Választási Újság) című lap Adam Michnik vezetésével, de a televízió továbbra is a Párt ellenőrzése alatt maradt.



A Párt minden várakozása ellenére a Szolidaritás (vagyis az Állampolgári Bizottság) elsöprő győzelmet aratott, a két fordulóban a számára megszabott összes helyet megszerezte, a szenátusi 100-ból pedig 99 helyet nyert. A Párt csúfos veresége nem csupán az egyéni mandátumok terén következett be, hanem az országos listán is. A 35 fős listáról mindössze ketten jutottak mandátumhoz. A részvétel viszont meglehetősen alacsony, mindössze 62 százalékos volt. Mivel a mandátumok többsége egyéni jelöltek között dőlt el, így a Szolidaritás győzelme nagyobbnak látszott a valóságosnál: a szavazatok 72 százalékát szerezték meg; ha a szavazásra jogosultakhoz viszonyítunk, akkor csupán a lakosság 40%-a adta a voksát a Szolidaritásra.

Az ilyen statisztikai részletek azonban még a bukott Pártot sem foglalkoztatták. A Politikai Bizottság megdöbbent az eredmények láttán, hiszen meg voltak győződve arról, hogy nyerhetnek. Ráadásul egyre bizonytalanabbá vált az elnökválasztás is. Jaruzelski mellett Kiszczaknak is voltak támogatói, de a Szejm ingadozó képviselői miatt az is elképzelhető volt, hogy esetleg egyik pártvezetőt sem választják meg. Wałęsa és Michnik újra Kiszczakkal tárgyalt és megegyeztek abban, hogy ha Jaruzelski lesz az államfő, akkor ellenzéki legyen a miniszterelnök. Július 3-án a Gazeta Wyborcza sokat sejtető címe („A ti államfőtők, a mi miniszterelnökünk”) jelezte, hogy megállapodás született. Az éppen aznap Párizsban tartózkodó Vagyim Zaglagyin, Gorbacsov tanácsadója azonban egy kérdésre válaszolva tudatta: „A döntés a lengyel barátaink ügye. A kapcsolatainkat fenn fogjuk tartani minden megválasztott kormánnyal Lengyelországban.”



Jaruzelski államfővé választását támogatta George Bush amerikai elnök is, amikor július 10-11-én Varsóban tartózkodott, emellett számos alkalommal világossá tette, hogy az Egyesült Államok csak abban az esetben nyújt gazdasági segítséget Lengyelországnak, ha a liberalizáció folytatódik. Végül július 19-én egyetlen szavazattöbbséggel elnökké választották Wojciech Jaruzelskit a két ház együttes ülésén, helyét a Párt első titkári funkciójában Rakowski vette át. A Rakowski-kormány azonban mielőtt lemondott volna, augusztus 1-jén bevezette a piaci árakat, ami hamarosan hiperinflációhoz vezetett. A Kiszczak-kormány intermezzója után 1989. augusztus 25-én Tadeusz Mazowiecki vehette át a kormányzást.

Az új kormány meglehetősen vegyes képet mutatott: a belügyminiszteri posztot Kiszczak tábornok, a honvédelmi minisztériumot pedig Florian Siwicki (a hadiállapot egykori vezetői) tartotta meg. A munkaügyi és szociális tárcát Jacek Kuron, az ellenzék legendás alakja kapta meg. Kulcsfontosságú volt a gazdasági minisztérium, melyet Leszek Balcerowicz vett át, aki a gazdasági liberalizáció híve volt már 1981-ben is. A kormány december 30-án benyújtotta a Szejmbe a „Balcerowicz-terv” néven elhíresült sokkterápia programot, melyet Jaruzelski elnök is megerősített. A terv a liberális piacgazdaság azonnali, átmenet nélküli bevezetését tartalmazta.

Az első nép által választott államfő megválasztására közel egy év múlva, 1990. november 25-én, illetve december 5-én került sor. A társadalom csalódottságát mutatta (majdnem 700%-os infláció, munkanélküliség, áremelkedések), hogy Wałęsa komoly ellenfél nélkül az első fordulóban csupán a szavazatok 40%-át tudta megszerezni. Majd a második körben az addig teljesen ismeretlen, Kanadából hazatért Stanisław Tyminskivel szemben tudott csak nyerni 70-30 arányban, alig több mint 50 százalékos részvétel mellett. Az első általános, közvetlen, egyenlő és szabad Szejm-választásokra 1991. október 27-én került sor.

---

Irodalom:
Polska 1986-1989: koniec systemu. Tom 1-3. Warszawa, ISP PAN, Trio, 2002.
Andrzej Garlicki: Karuzela. Rzecz o Okrąglym Stole. Warszawa, Czytelnik, 2003.
Tajne dokumenty Biura Politycznego i Sekretariatu KC. Ostatni rok 1988-1989. Londyn, Aneks, 1994.
Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939-1989. Budapest, 1956-os Intézet, 1997.

Minden jog fenntartva © 2001-2024 Múlt-kor történelmi portál