Vörösterror az „alkotmányosság templomában” – mit kerestek a Lenin-fiúk az Országházban?
2016. március 22. 15:45
URL: https://mult-kor.hu/vorosterror-az-alkotmanyossag-templomaban---mit-kerestek-a-lenin-fiuk-az-orszaghazban-20160322
Nem akad még egy olyan korszak a magyar történelemben, amelynek során a politikai rendőrség olyan rendhagyó helyszínt választott volna főhadiszállásul, mint a tanácsköztársaság idején a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztálya. A kommün politikai rendőrsége ugyanis az Országház főrendiházi szárnyban rendezkedett be. A tanácsköztársaság kikiáltásának 97. évfordulóján mutatták be B. Müller Tamás Vörösterror az Országházban, 1919 című munkáját.
Miért éppen az Országház?
Bellavics István, az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a Vörösterror az Országházban, 1919 című kötet előzményei egészen a tér átalakítását célul kitűző Steindl Imre Programig vezethetők vissza, amelyben a Kossuth térre a „nemzet főtereként” is hivatkoztak. Ez a koncepció adta az ötletet az Országgyűlés Hivatala által kiadott Nemzet Főtere Könyvek sorozat elindítására, amelynek első darabjaként jelent meg nemrég B. Müller Tamás könyve. Bellasics kifejtette, hogy a Magyarország 20. századi történetét alapjaiban meghatározó öt rendszerváltó esemény a „nemzet főtere” történetén is jól nyomon követhető.
A bevezetőt követően a szerző kapott szót, aki hangsúlyozta: egyedülálló eset, hogy egy diktatúra terrorja részben az Országházban valósult meg, abban az épületben, amely a 20. századi magyar történelem esszenciáját hordozza. A történész munkája során, egy régi újságcikkben talált rá a témára, amely az elmúlt közel száz év során meglepő módon kikopott a történelmi köztudatból, holott alapját kellene képezze a magyar nemzeti identitásnak. Mint B. Müller elmondta, kutatásai során számos kérdés merült fel benne, amelyekre a könyvében igyekezett választ adni: miért pont az Országházban rendezkedett be, és hogyan működött a politikai rendőrség? Kik voltak az áldozataik és mi történt velük? Miért nem tudunk erről a kérdésről semmit?
A történész kifejtette, hogy megfelelő szakirodalom hiányában levéltári kutatásra – a Magyar Nemzeti Levéltárban a témával kapcsolatban található anyagokra, valamint a tanácsköztársaság bukása után megindított büntetőeljárások során keletkezett, Budapest Főváros Levéltárában található dokumentumokra – alapozott műve elkészítésekor, de a kommün idején az épületben fogva tartott személyek memoárjait is felhasználta (itt raboskodott többek között Darányi Ignác későbbi miniszterelnök, Hegedűs Lóránt későbbi pénzügyminiszter, valamint a dualizmus korának talán legnevesebb újságírója, Rákosi Jenő is).
A fiatal kutató az egyik fent említett kérdésére (miért pont a klasszikus rendőri főhadiszállásnak nehezen nevezhető Országházat választotta a politikai rendőrség székhelynek) igyekezett a rendezvényen választ adni. A történész kifejtette, 1919 elejétől már az épületben működött a budapesti lakáshivatal, valamint a belügy útlevélosztálya, májusban pedig ide költözött a Korvin Ottó által vezetett Politikai Nyomozó Osztály is. B. Müller szerint ennek elsődleges oka az volt, hogy az Országház az új elit által megtagadott 1918 előtti rendszer, a polgári Magyarország szimbóluma volt, amelyet már Steindl Imre is az „alkotmányosság templomának” nevezett. A kommunisták ezzel kívánták jelezni: sikerült legyőzniük a régi Magyarországot.
Terroristákból mártírok
Bödők Gergely, az Eszterházy Károly Főiskola doktorandusza méltatásában kiemelte, hogy a kommunista hatalomátvétel a 20. századi magyar történelem talán legradikálisabb fordulata volt. A Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása után, március 26-án megalakították a Vörös Őrséget, és még ugyanebben a hónapban létrehozták a Lenin-fiúk (eredetileg csak Szamuely csoportját hívták így) néven ismert karhatalmi alakulatokat.
A történész röviden összefoglalta, 1919 óta hogyan változott a tanácsköztársaságról kialakult kép. Míg 1919 decemberében rendőri alakulatokkal kellett biztosítani a vörös terror egyik kulcsszereplője, Cserny József és társai kivégzésének helyszínét, és a Horthy-korszakban végig a karhatalmisták terroristának bélyegzése, valamint a tanácsköztársaság teljes elutasítása határozta meg a közbeszédet, addig 1945 után radikális fordulat következett be, és kialakult a piedesztálra emelt kommün Horthy-korszakban uralkodó képpel szemben megfogalmazott ellenkultusza. Kikiáltásának 40. évfordulóján a tanácsköztársaság időszaka már a magyar nemzet 20. századi történetének csúcspontjaként jelent meg. Árkus József, a Parabola későbbi műsorvezetője 1960-ban már Lenin-fiúk címmel jelentetett meg könyvet. A szerző a kivégzett karhatalmistákat művében egyenesen mártíroknak nevezte.
A vörösterror kifejezés ezzel szemben csak az 1970-es évek közepén bukkant fel a történettudományi munkákban, és még ekkoriban is rendkívül óvatosan közelítettek a kérdéshez. Bár a rendszerváltást követően megnyílt az út a téma átfogó vizsgálatára, a harag és részrehajlás nélküli, monografikus feldolgozás még mindig hiányzik.
B. Müller Tamásnak a fenti historiográfiai diskurzusba kapcsolódó kötete kapcsán a történész kifejtette: annak ellenére, hogy az alapvetően két részre osztható munka (a bevezető tanulmányt több szövegtípusból álló forrásközlés követi) egy partikuláris témát jár körül, valójában globális, a szűken vett tematikán túlmutató jelenségeket mutat be. A kötet leszámol a tanácsköztársasággal kapcsolatos legendákkal (többek között a Lenin-fiúk eredetmítoszával, miszerint Lenin 1919. májusi, Szamuely Tiborral való moszkvai találkozóján ezüst sapkarózsákat küldött magyarországi „fiainak”), és a szerző kellő súllyal veszi figyelembe a világháború eseményekben játszott „aligha túlbecsülhető” jelentőségét.
Bödők egyedüli kritikaként azt fogalmazta meg, hogy a fehérterrorra való utalás nem jelenik meg kellő súllyal a munkában, holott – hiszterizált közéletünket figyelembe véve – ilyesfajta gesztusokra nagy szükség lenne. Összességében azonban egy higgadt, szakszerű kötetről van szó, amelyben az érdeklődők minden, a témával kapcsolatos releváns dokumentumot megtalálnak – zárta beszédét a történész.
A könyv másik méltatója, Vörös Boldizsár történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa szerint B. Müller Tamás kötetében egy jó bevezető tanulmánnyal indít, amely remekül mutatja be, hogyan alakult ki a politikai rendőrség, miért éppen az Országházat választották, és ott milyen tevékenységet fejtette ki, de emellett a kiválogatott forrásokat is érdemes elolvasni. A szerző érdemeként hozta fel, hogy a kiválogatott dokumentumokat megfelelő kritikával kezelte.
A történész sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a szerző nem foglalkozik azzal, hogyan alakult az Országház sorsa a tanácsköztársaság bukását követő hónapokban, és a volt politikai nyomozók (például Bárány Mihály és Takács József) memoárjaiból egyetlen részletet sem közölt, pedig ezen szemelvényeknek az áldozatok narratívájával történő szembeállítása átfogóbb képet nyújtana a témáról, egyúttal a nyelvhasználatbeli különbségekre fókuszáló elemzésre is lehetőséget adott volna. A kutató azonban hozzátette, a politikai nyomozók visszaemlékezéseinek kötetből történő kihagyása nyilvánvalóan koncepcionális okokra vezethető vissza, és korántsem a szerző tájékozatlanságára mutatnak rá, mivel nem kérdés: ezeket a memoárokat B. Müller Tamás ismeri.
A történész kitért még bizonyos formai hibákra, elismerően nyilatkozott viszont a könyvben elhelyezett képekről és alaprajzról. Mint kiemelte, a fiatal (elsőkönyves) szerző műve „gondosan elkészített, érdekes munka”. A rendezvény végén B. Müller Tamás (valamint zárszavában Bellavics István is) röviden kifejtette, a méltatók (nem mellesleg a könyv lektorai) által felvetetett kritikák jogosak, és csak a kidolgozott koncepció által szabott határoknak tudható be, hogy bizonyos kérdések tárgyalása nem része a kötetnek.