Tetemre hívás – így lett a bűnösség bizonyítéka egy „vérző” holttest

2017. október 11. 08:24

A halott emberekből szivárgó folyadékot évszázadokon át bizonyítékként használták fel bírósági eljárások során. Nem mindenkinek a „szava” ért azonban ugyanannyit: az istenítélet során a női holttesteknek jóval kevésbé hittek, mint a halott férfiaknak.

Korábban

Szexmentes hetek, bordélyházak, bujaság és böjt – a középkori szexualitás titkai
Saját heréjüket leharapó hódok és kígyógyilkolászó szarvasok – tíz középkori hiedelem az állatokról
Megfejthették a középkor legtitokzatosabb irományát, a Voynich-kéziratot

Bár hibákat mindig el lehet követni, a mai igazságügyi orvosszakértői eljárások számos esetben segítenek a gyilkosságot elkövető tettes kézre kerítésében, aki az esetek túlnyomó többségében a bűn valódi elkövetője. Néhány évszázaddal ezelőtt a bűnösség megállapításához azonban még annyi is elég volt, ha a feltételezett tettes jelenlétében a holttest elkezdett vérezni.

Férfiak és nők bűnösségét Európában, majd később Észak-Amerikában legkésőbb az 1100-as évektől az 1800-as évekig számos bírósági eljárás során állapították meg az Arany János által balladában is megörökített tetemre hívás, más néven halálújítás vagy ravatalpróba segítségével. Ezek során a holttesten szivárgó sebek vagy az orrból és a szemből kiserkenő vér látványát elegendőnek tekintették a bűnösség megállapításához. A gyakorlat Magyarországon is honos volt. Hazánkban elszórtan egészen a 18. századig gyakorolták az istenítélet egy formájaként, annak ellenére, hogy az erdélyi országgyűlés a kereszténység elveivel össze nem egyeztethető cselekedetként a 16-17. században háromszor is betiltotta az eljárást.

Nem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, mikor és hogyan kezdett az eljárás meghonosodni, az egyik első említése mindenesetre a 13. századra datálható, ám 5-6. századi eseményeket megörökítő Nibelung-énekben figyelhető meg. A hősi eposzban sárkányölő Szigfridet meggyilkolása után a ravatalra fektetik, majd amikor gyilkosa, Hagen közelebb megy a holttesthez, a halott Szigfrid vérezni kezd. A költemény szerzője egyértelműen utal arra, hogy az eposz keletkezésének idején a tetemre hívás már bevett gyakorlatnak számított – írja a National Geographic.

Manapság persze nehéz elképzelni, hogy bárki is higgyen a hullák „vérzésének” bizonyító erejében, mint ahogy a Sátán létezése is kevesek meggyőződése. A holttestek egyébként sem vérezhetnek sokáig. A vérnek a test alsó részeibe történő áramlása már rögtön a halál után megkezdődik, és mintegy hat órán belül végbe is megy. Ennek során a holttest valójában nem vérezhet, legfeljebb szivároghat belőle a folyadék.

Mit láthattak tehát évszázadokkal korábban az emberek, hogy annak segítségével meggyőződtek valakinek a bűnösségéről? Elképzelhető, hogy ha valaki már elegendő ideje volt halott, a bomlás korai fázisában a tüdőben megjelenhetett egy folyadék, amely – mivel a holttestet ide-oda pakolták – kifolyhatott az orron vagy más nyílásokon. Ezt vélhették tehát meggyőző bizonyítéknak.

A tetemre hívást nem csak kis településeken és eldugott falvakban gyakorolták. I. Jakab angol király (Skóciában VI. Jakab néven uralkodott) az okkultizmus megszállottjaként 1597-ben még egy démonológiai értekezést is jegyzett (a Daemonologie keletkezésének idején még csak skót uralkodó volt), és a ravatalpróba nagy hívének számított. A király az európai boszorkányüldözések történetéből is jelentősen kivette a részét. Skóciai uralkodása alatt mintegy 4 ezer boszorkányt égettek meg máglyán. Jakab démonológiai értekezésében kifejtette, hogy a halott testéből kiserkenő vér mintegy bosszúból kezd el szivárogni, az isteni közbeavatkozás egyértelmű jelenként.

Molly Ingram, a University of Oregon történésze, a téma szakértője szerint a „beszélő” holttestek „tulajdonosai” javarészt férfiak voltak. Nők szivárgó tetem gazdájaként csak ritkán bukkannak fel a dokumentumokban, „bűnösként” azonban annál inkább. A női tanúvallomások száma is feltűnően alacsony a bírósági eljárásokat tekintve. Ingram szerint ez annak tudható be, hogy a nőket jóval kevésbé gondolták hitelesnek, mint a férfiakat. Ez a jelenség a démon által megszállt személyek esetében is megfigyelhető volt, ilyenkor ugyanis sokszor jobban hittek egy nőt állítólag megszállva tartó „férfi démonnak”, mint magának a nőnek.

A női holttesteket érintő ritka feljegyzések egyike szerint 1660-ban egy Thomas Mertine nevű marylandi férfit azzal gyanúsítottak, hogy halálra verte cselédjét, Catherine Lake-et. Bár a férfi három szolgálója is ellene vallott, mivel a nő holttestéből nem szivárgott semmilyen folyadék, a bíróság felmentette Mertine-t, mondván, Catherine egy hisztériához hasonló betegségben halt meg.

„Beszélő halottakat” színházakban még manapság is lehet látni. Miután Shakespeare III. Richárd című drámájában a címszereplő még Gloucester hercegeként megöli VI. Henriket, későbbi felesége, Anna (Neville) árulással vádolja Richárdot, amikor jelenlétében az uralkodó holtteste vérezni kezd:

„Oh! urak, im, im, holt Henrik sebei,
Megnyitva jegzett szájok, újra vérzenek! –
Pirulj, pirulj, rút piszkok halmaza,
Ittléted az, mi vért szí e hideg
Üres erekből, a hol nem lakik vér:
Tetted, vad, természetlen, hivja fel
E vérözönt legtermészetlenebbül. –
Isten, ki adtad e vért, állj bosszút!”

(Szigligeti Ede fordítása)