Négy nap a pokolban: a japán torpedótalálat után több tucatnyi cápa várt a túlélőkre

2017. augusztus 14. 08:22

1945 júliusában egy amerikai hadihajót két japán torpedó talált el, aminek következtében a hajó 12 perc alatt elsüllyedt. 900 matróz élte túl a katasztrófát, de ők sem lélegezhettek fel: a tengerbe került, csonkolt végtagú, megégett tengerészeknek cápák hadával kellett szembenéznie. A tenger gyilkosai még a legóvatosabb becslések szerint is legalább 150 embert ragadtak el, mielőtt négy nap elteltével megérkezett a segítség.

Négy nap a pokolban: a japán torpedótalálat után több tucatnyi cápa várt a túlélőkre

A USS Indianapolis az első működőképes atombomba elemeit szállította 1945 júliusában a csendes-óceáni szigetre, Tinianra, ahonnan a kirakodás után elindult a Fülöp-szigetekre, hogy csatlakozzon a USS Idahóhoz és felkészüljön Japán inváziójára. A július 29-i nap eseménytelenül telt el, 17 csomóval száguldott a kíséret nélkül haladó hajó, a matrózok kártyáztak vagy olvastak, némelyikük pedig a hajó lelkészével beszélgetett.

Nem sokkal éjfél után egy japán torpedó találta el a mit sem sejtő amerikai vízi jármű jobb oldalát, ahol a repülőgépek üzemanyagait tárolták. Mintegy 3500 gallon kerozin került a vízbe, amely rögtön ki is gyulladt, több mint száz méteres lángokkal égve. A következő japán találat a hajó közepét érte, aminek következtében a hajó üzemanyagtartálya robbant be. A láncreakciót nem lehetett leállítani, az Indianapolis kettétört. A még mindig hatalmas sebességgel száguldó hajó pillanatok alatt megtelt vízzel, s mindössze 12 perc alatt elsüllyedt. Az 1196 emberből körülbelül 900-an élték túl a robbanássorozatot, s kerültek élve a vízbe. Sokan azt hitték, fellélegezhetnek, pedig a megpróbáltatások java még csak ezután kezdődött.

A USS Indianapolis

A július 30-án felkelő nap néhány még lebegő roncsdarab és holttestek tucatjai mellett több száz meggyötört, csonkolt végtagokkal, égési sérülésekkel küzdő túlélőre sütött rá, akiknek zöme nem fért fel a mentőcsónakokra. Sokuk mentőmellényt sem viselt, ők azonban leráncigálták azokat meghalt társaikról. Abban a reményben, hogy némi rendet tarthatnak, több kisebb és egy nagyobb, több mint 300 fős csoport alakult ki közöttük. A következő napon két ellenség jelent meg a semmi közepén hánykódó, egyre fáradtabb túlélők között: a szomjúság és a cápák.

Az állatokat a robbanások zaja, a süllyedő hajó, a kifolyt olaj és természetesen a vér vonzotta a helyszínre. Bár sok cápafaj él az óceán nyílt vizében, egyik sem tekinthető olyan agresszívnek, mint az óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus). A tengeri ragadozók célkeresztjébe elsőként a lebegő holttestek kerültek, később azonban még több cápa jelent meg, s a víz felszínén való fennmaradásért küzdő, vagyis folyamatosan mozgó embereket kezdték célba venni.

Ha hihetünk a sokkot kapó matrózok visszaemlékezéseinek, a több száz négyzetméternyi területen szétszóródott tengerészeket több tucat vagy akár több mint száz ragadozó támadta meg. Főként a vérre mentek a cápák, így a sérült és vérző tengerészektől mindenki igyekezett távolabb úszni. A félelemtől a legtöbben megmerevedtek, s nem tudtak logikusan gondolkodni: sokan egymás ellen fordultak, az egyik csoport tagjai pedig a mentőcsónakból kapott minimális élelmiszert a vízbe ejtették, ami tovább ingerelte a cápákat.

A cápalakoma négy napig tartott, hiszen bár az amerikai haditengerészet hírt kapott a szerencsétlenségről, eleinte egy japán trükknek vette, s figyelmen kívül hagyta azt. A tengerészek időközben megtanulták, hogy a legnagyobb esély az életben maradásra az, hogyha csoportba tömörülnek, s lehetőleg a tömeg közepén helyezkednek el, hiszen a széléről könnyebben elérték őket a ragadozók.

Ahogy teltek a napok, egyre több matrózon lett úrrá a kétségbeesés: a meleg és a szomjúság miatt hallucinálni kezdtek, sokan nem bírták tovább, s ittak a sós tengervízből. Ezek a tengerészek hamarosan habzó szájjal, duzzadt ajkakkal és nyelvvel rontottak társaiknak, s sokszor veszélyesebbek voltak a többiekre, mint a körülöttük úszó cápák.

A túlélők közül 38-an találkoztak 2013-ban

A negyedik napon, délelőtt 11 órakor a haditengerészet egyik járőröző repülőgépe vette észre az Indianapolis túlélőit, s rádión kért segítséget. Néhány órával később egy hidroplán jelent meg, s összeeszkábált csónakokat és túlélőcsomagokat eresztett le a matrózok közé. Néhány perccel éjfél után érkezett a segítség, a USS Doyle hadihajó végül kimentette a túlélőket. Az Indianapolis 1196 fős legénységéből csupán 317-en maradtak életben. A becslések szerint közel 150 emberrel végezhettek a cápák, a többieket a téboly, a szomjúság és a fáradtság vitt a másvilágra. Ez volt minden idők legsúlyosabb cápatámadása, s egyben az amerikai haditengerészet történetének legmegrázóbb tengeri katasztrófája.

Címkék
Galériák
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
A USS IndianapolisA túlélők közül 38-an találkoztak 2013-ban
Legfrissebb
Legolvasottabb
Sztálin árnyékában - Nemzetközi konferencia - 2017. november 24.

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma