Felkészületlenül mentünk a Nagy Háborúba
2015. január 27. 15:04
URL: https://mult-kor.hu/felkeszuletlenul-mentunk-a-nagy-haboruba-20150126
1914 nyarán nem lett volna szabad az Osztrák-Magyar Monarchiának háborút kirobbantania, ráadásul az ellenfeleivel szemben birtokolt előnyeit két kézzel herdálta el a politikai és katonai vezetés - nyilatkozta a Múlt-kornak Pollmann Ferenc történész, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója, akivel többek között emlékezetpolitikáról, háborús felelősségről, a szociáldarwinizmussal megfertőzött bécsi körökről és a Monarchia hadvezetése által elkövetett stratégiai hibákról beszélgettünk.
Nincs konszenzus
Tavaly volt a századik évfordulója annak, hogy Gavrilo Princip szerb diák Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét, Chotek Zsófiát, ami lényegében az első világháború közvetlen kiváltó okának bizonyult. A centenáriumi év igen mozgalmasra sikerült, itthon egymást érték az első világháborúról szóló konferenciák, új, eddig nem ismert naplókat és fotókat ismerhettünk meg, számos tudományos és ismeretterjesztő kiadvány látott napvilágot. Sikerült méltóképpen megemlékeznünk az első világháborúról?
Ha a mennyiségi mutatókat nézzük, aligha lehet okunk panaszra. Ahogy Ön is említette, valóban sok konferencia, illetve izgalmas, érdekes kiállítás volt tavaly nálunk. A nagyközönség sok újat tudhatott meg a világháború alatti Magyarországról, főleg a hátországbeli életről, ugyanakkor viszonylag kevés szó esett a harcolókról. A katonák leginkább áldozatként szerepeltek, és mint hősök emlékeztünk rájuk. A régimódi – mondjuk úgy: klasszikus – hadtörténeti megközelítés viszont szinte alig volt jelen. Ez részint érthető: a háború társadalomtörténeti vonatkozásai világszerte – így nálunk is – egyre nagyobb figyelmet kapnak. Ugyanakkor azt is demonstrálja, hogy hadtörténeti kutatások az első világháború vonatkozásában Magyarországon évtizedek óta szinte alig folytak; kevés szakember foglalkozik ezzel a korszakkal. A konferenciák előadáscímei izgalmas témákat sejtetnek, ám mögöttük többnyire hiányzik az új eredmény. „Ex nihilo nihil fit” – mondták a régiek. Igazuk volt… És ami számomra a legfeltűnőbb: a rendezvényeken egyáltalán nem szerepelnek témaként a világháborúval kapcsolatos legfontosabb kérdések. Például, hogy mi magyarok mit kerestünk ebben a háborúban. Olyan, mintha az egész valami természeti katasztrófa lett volna, amit elődeink végigszenvedtek, sokan – nagyon sokan – közülük meghaltak, de mindannyian hősiesen helytálltak és elsősorban ezért emlékezünk rájuk.
A legfrissebb sajtóhírek szerint Recep Tayyip Erdogan török államfő csak azért teszi egy nappal korábbra a Gallipoli-félsziget ostromának centenáriumi ünnepségeit, hogy a lehető legkisebb visszhangot kapjon a szintén azon a napon esedékes megemlékezés az örmény népirtásról. Mennyire látja átpolitizáltnak ma az emlékezetpolitikai kérdéseket?
Ez a jelenség nagyon is jelen van, hiszen természetesen minden érintett hadviselő félnek mások a preferenciái, mindenkinek valami más fáj jobban. Nekünk – úgy tűnik – egyetlen ilyen van, s ha majd közeledünk a százéves évfordulóhoz, lehet, hogy Trianon egyre inkább előtérbe kerül. Az, hogy bizonyos problémák (például az örmény népirtás vagy éppen Gavrilo Princip tettének megítélése) újra napirenden vannak, azt jelzi, hogy – hiába az eltelt száz év – ezek nem oldódtak meg, de nem is oldódhattak meg, egyszerűen nem alakult ki róluk tartós konszenzus.
Pollmann Ferenc
Hasonlóan problematikus a háborús felelősség kérdése, amelyről száz éve tart a történészi vita. Hol tart ma ez a folyamat?
Ennek a vitának több korszaka volt, az elsőt az határozta meg, hogy a győztes antantállamok a versailles-i békébe is belefoglalták a vesztesek háborús felelősségét. A vesztes államok ez ellen természetesen felemelték a hangjukat, aminek következtében heves nemzetközi vita alakult ki. Az egyoldalú német felelősség tézise később egyre inkább tarthatatlanná vált, majd az ötvenes években, a nagy német-francia összeborulás kapcsán az érintett felek a megbékélést erre a területre is kiterjesztették. Ebbe a kialakulóban lévő konszenzusba „rondított bele” az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején Fritz Fischer neves hamburgi történészprofesszor, aki az újonnan előkerült levéltári forrásokból azt a következtetést vonta le, hogy mégiscsak Németország volt a háború fő felelőse, a Német Császárság kialakulásától Hitler bukásáig tartó folyamat pedig összefügg. Fischer gyakorlatilag egyenlőségjelet tett a náci rezsim és a vilmosi Németország közé, ami azonban több szempontból sem állja meg a helyét. Azok az elméletek, amelyek a két világégést egységes egészként, mint 20. századi világháborút kezdték kezelni, mindenesetre jó adag muníciót kaptak a Fischer-tézisekből.
A német felelősség szinte önostorozó módon történő túlhangsúlyozása – ismeretes módon – vitát váltott ki főleg Németországon belül. Fischer tézisei eredeti formájukban ma már fenntarthatatlanok. Ugyanakkor a múlt század nyolcvanas éveinek vége felé néhány történész kezdte kétségbe vonni, hogy a Monarchia csakugyan csupán Németország „önálló akarat nélküli szatellitje" lett volna – ahogy azt Fischer és hívei állították. Bonyolult összefüggésrendszert véltek felfedezni bécsi és berlini politikusok között. Szerintük egyes osztrák-magyar diplomaták saját habozó döntéshozóikat próbálták a háborús döntés meghozatalára késztetni azzal, hogy megkérték a németeket: gyakoroljanak nyomást Bécsre a háború mielőbbi megindítása érdekében. Nem hiányzik természetesen a képzeletbeli palettáról az antant felelősségének firtatása sem. Niall Ferguson brit revizionista történész például a múlt század kilencvenes éveinek végén azt állította, hogy Nagy-Britannia felelőtlen politikája döntő mértékben járult hozzá a háború kirobbantásához. Az ezredfordulót követően aztán néhány történész az oroszokat vette elő, azt állítván, hogy Oroszországban 1914-re felülkerekedtek a háború hívei és hogy az oroszok konkrétan készültek a háborúra, igaz, nem a Balkánon vagy Közép-Európában, hanem a régi hagyományos orosz külpolitikai célokat követve a Boszporusz környékén. Az oroszok „tűzvonalba kerülése” kihatással volt Szerbia világháborús felelősségének firtatására is, amire déli szomszédainknál érthető módon rendkívül hevesen reagáltak.
„Manapság nem vívnak preventív háborúkat”
Fortepan
Nem lett volna jó lehetőség éppen a centenárium, hogy újranyissuk a vitát a Monarchia felelősségéről?
Azt kell, hogy mondjam, katona nélkül nem lehet háborúzni. A hiányzó kutatókat és a hiányzó kutatásokat nem lehet egy csapásra pótolni. Így meg jobb, ha úgy teszünk, mintha ez az egész kérdés nem is érintene minket…
Franz Conrad von Hötzendorf, az Osztrák-Magyar Monarchia haderejének vezérkari főnöke többször is síkraszállt az Olaszország és Szerbia elleni megelőző (preventív) háború gondolata mellett, de indítványait mindannyiszor lesöpörték az asztalról. Mit gondol, mennyire lett volna ez reálisan kivitelezhető terv?
Conrad közismerten szociáldarwinista nézeteket vallott. A szociáldarwinizmus hívei úgy fogták fel a nemzetek, államok együttélését, mint a biológiai világban zajló, létért folyó küzdelmet. Az osztrák-magyar vezérkari főnök, mint a birodalom sorsáért felelősséget érző, magas beosztású alattvaló, meggyőződéssel vallotta, hogy a „külügyérek” rosszul végzik a dolgukat, a Monarchia hanyatlik, gyengülnek a pozíciói, s szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy Törökország után Ausztria-Magyarország lesz Európa új beteg embere. Conrad úgy vélte, hogy a Monarchiának érdekében áll potenciális ellenfeleire megelőző csapást mérni, mivel így elkerülheti, hogy azok túlzottan megerősödjenek és később már csak nagy nehézségek árán (akár egy kontinentális háborút is kockáztatva) lehessen őket engedelmességre kényszeríteni. Ezért sürgette az olaszok illetve a szerbek elleni preventív háborút. Számítások szerint egyedül 1913-ban 25 alkalommal javasolta Szerbia megtámadását.
Fortepan
A kiszemelt áldozatot természetesen akkor kellett megtámadni, amikor az megverhető: gyenge vagy külpolitikailag elszigetelt, illetve szövetségese segítségére nem számíthat. Akárcsak a toportyán: az is a nyáj leggyengébb, beteg vagy sebesült tagját szereti elejteni. Conrad szerint a szerbek ellen az annexiós válság (1908-9) kínálta a legjobb esélyeket, mivel akkor még nagy pártfogóik, az oroszok nem heverték ki a Japántól elszenvedett vereség következményeit, így nem vállalhatták a Monarchiával (és valószínűleg Németországgal) a mérkőzést. A Balkán-háborúk idején már rosszabbak voltak a győzelmi kilátások, 1914 nyarán pedig maga az osztrák-magyar vezérkari főnök is rendkívül kockázatosnak (va banque játszmának) minősítette a háborút. Mindenesetre Conrad preventív háborús elképzeléseit sem a trónörökös, sem – ami a legfontosabb – az uralkodó nem támogatta. Aehrenthal külügyminiszter szerint pedig „manapság nem vívnak preventív háborúkat”.
Ki lehet egyértelműen jelenteni, hogy már eleve kódolva volt a bukás 1914-ben?
Véleményem szerint 1914 nyarán nem lett volna szabad az Osztrák-Magyar Monarchiának háborút kirobbantania. A birodalom eleve felkészületlen volt a háborúra, ráadásul a gyorsabb mozgósításból fakadó – még meglévő – időelőnyét két kézzel herdálta. Mint ismeretes, a szarajevói merényletet követően egy teljes hónap telt el a Szerbiának küldött hadüzenetig. Szövetségesei közül mind Olaszország, mind Románia semlegességi nyilatkozatot tett, egyedül Németország segítségére számíthatott. Így a dualista birodalom lényegesen rosszabb pozícióból kezdte a hadműveleteket, mint azt korábban a döntéshozók feltételezték.
Fortepan
Conrad és a mozgósítás
Melyek voltak a főbb stratégiai hibák?
Az alapvető probléma az volt, hogy a Monarchia legszívesebben egyedül Szerbiával háborúzott volna. 1903 után azonban a szerbek egyre erőteljesebb oroszbarát politikát folytattak, aminek Oroszország csak örült, hiszen Szerbiát balkáni előőrsnek szánta. Ettől kezdve a Monarchia csak úgy indíthatott háborút a szerbek ellen, hogy tudnia kellett: ezzel orosz hadba lépést és minden bizonnyal kontinentális háborút kockáztat. A németekkel fennálló szövetség ugyan védelmet biztosíthatott az oroszok ellen, de ennek az volt az ára, hogy a Monarchia kénytelen alárendelni saját érdekeit a koalíció közös érdekeinek: mindaddig, amíg a németek a nyugati fronton – reményeik szerint – legyőzik a franciákat, a dualista birodalom saját haderejének zömét az oroszok feltartóztatására veti be. Ebbe pedig a szerbek elleni támadó háború már nem fér bele: a Monarchia 48 hadosztályából 40-re Galíciában lesz szükség, és a maradék 8 a szerbekkel szemben legfeljebb védekezésre elegendő. De mi van akkor, ha az oroszok esetleg mégis kimaradnak az osztrák-magyar–szerb konfliktusból? Ez az eshetőség ugyan nem volt túl valószínű, de teljesen kizártnak Bécsben mégsem minősítették.
Conrad ezért a 40 Galíciába szánt hadosztályából 12-t elkülönített azzal, hogy ha a cári haderő nem avatkozik be, akkor ez a kontingens csatlakozik a balkáni 8-hoz és haladéktalanul megtámadja Szerbiát. Úgy számított, hogy 20 hadosztálya elegendő lehet a szerbek 10 divíziójával szemben a győzelemhez. Persze azzal is számolni kellett, hogy az oroszok nem azonnal, hanem csak később lépnek hadba: akkor, amikor a 12 osztrák-magyar hadosztály már úton van a Balkán felé. Ez esetben természetesen nincs más hátra, mint visszairányítani ezeket a hadosztályokat az orosz frontra. Laikus szemmel is látható, hogy nagyon bonyolult és precíz tervezést igénylő műveletről van szó: ha elrontják, mindkét hadszíntéren komoly gondok támadhatnak. És támadtak is: a valóságban ugyanis éppen ez az eshetőség következett be. A precíz tervek pedig el se készültek! Így aztán a 12 hadosztály (a teljes 2. hadsereg) kényszerűségből még akkor is folytatta útját a szerb határ felé, amikor az orosz hadba lépés már kész tény volt és ezekre a hadosztályokra Galíciában lett volna szükség… A felvonulás során elkövetett hibák alapvetően járultak hozzá az 1914. évi súlyos vereségekhez. Iszonyú veszteségeket szenvedtünk: csak 1914-ben 28 ezer halott a déli hadszíntéren és körülbelül 100 ezer Galíciában, és ami ennél is fájdalmasabb, hogy az emberveszteség jelentős része hivatásos tiszt volt.
Fortepan
Szintén nem elhanyagolható tény a harctéri tapasztalat hiánya...
Igen, ez kétségtelen, a Monarchia gyakorlatilag 1878 óta nem vett részt hadműveletben, ugyan voltak békefenntartói alakulatai, de ezt nem nevezném harctéri tapasztalatnak. Ezzel szemben a szerbek esetében azt látjuk, hogy a 20. század elején végigharcolták a két Balkán-háborút, méghozzá győztesként, amiből rengeteg tapasztalatot és önbizalmat merítettek. Fegyverzetük és felszerelésük sok tekintetben korszerűbb volt, mint a Monarchiáé. De hogy egy másik példát mondjak, az oroszoknak is jelentős tapasztalata volt ilyen téren, hiszen bár az 1904-5-ös orosz-japán háborúban elszenvedett vereség nagy pofon volt számukra, sok szempontból tanultak belőle és levonták a következtetéseket.
A békepárti Tisza István mítosza onnan fakad, hogy a Magyar Királyság miniszterelnöke kezdetben nem támogatta a konfliktus katonai erővel történő rendezését. Hogyan és milyen gyorsan adta fel Tisza István állítólagos "békepártiságát"?
Először is szögezzük le, hogy minden józan politikus békepárti, amennyiben a háborút valóban ultima ratio-nak tekinti. Hangsúlyozni kell, hogy Tisza is ilyen volt, nem akart háborút. Közismert tény, hogy 1914. július 1-jén, tehát három nappal a szarajevói gyilkosság után a magyar miniszterelnök vétót emelt az ellen, hogy a Monarchia háborút indítson Szerbia ellen. Ezt fenntartotta 8-ai memorandumában is, ám valamikor a hónap közepe táján feladta álláspontját és később ő is támogatta a háború gondolatát. Érdekes jelenség ez: minél radikálisabban változik meg egy politikus álláspontja, minél teljesebb a „pálfordulás”, annál rejtélyesebbnek tűnik, annál jobban érdekli a történészek és az olvasók fantáziáját. Azt gondolom egyébként, hogy radikális fordulat Tisza esetében tulajdonképpen nem történt. Komjáthy Miklós, aki 1966-ban sajtó alá rendezte az Osztrák-Magyar Monarchia közös minisztertanácsainak a háború idejéből való jegyzőkönyveit, terjedelmes kísérőtanulmányában már felvetette azt a gondolatot, hogy Tisza aligha egy csapásra (180 fokkal) változtatott álláspontján, azaz nem lehet „megtérésről” („pálfordulásról”) beszélni vele kapcsolatban. Szerinte a július 7-i közös minisztertanácsi jegyzőkönyvből kiolvasható, hogy Tisza háborúellenes pozíciója már az ülés végére is sokat gyengült. Gyakorlatilag folyamatos visszavonulásra kényszerült, ami azután logikusan vezetett az ismert végeredményhez.