Akikért a gyertyák gyúlnak

Forradalom, vagy lázadás?

Nagy Imre

1953 nyarára Magyarország gazdasági válságba került. A túlméretezett iparosítás és a mezőgazdasági termelés stagnálása az országot a katasztrófa szélére sodorta. Mindehhez nagyfokú belső elégedetlenség járult a szovjet megszállás alatt lévő országban. A mindennapi megélhetési gondokkal küszködő munkástömegek és a szovjet kolhozok mintájára létrehozott termelőszövetkezetekbe kényszerített, földjüktől megfosztott, kötelező termék és terménybeszolgáltatással megnyomorított parasztok elégedetlensége robbanással fenyegetett. Az internálótáborok tömve voltak, s a rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) félelemben tartotta az ország népét.

Mindezt azonban a Rákosi Mátyás (1892-1971) és az ország állami és gazdasági irányítását uraló kommunista párt - akkori nevén Magyar Dolgozók Pártja (MDP) - vezetői nem vették, vagy nem akarták észre venni. Felfigyelt viszont minderre a Sztálin halála utáni új szovjet vezetés, különösen a kelet-berlini és csehszlovákiai munkásmegmozdulások után. Ezért Moszkvába rendelték a magyar pártvezetőket, ahol Rákosit arra utasították, hogy adja át miniszterelnöki posztját Nagy Imrének (1896-1958), aki 1945-ben szintén moszkvai emigrációból jött haza, de a politikai és gazdasági intézkedésekkel nem értett egyet, s akit meggyőződéses kommunista volta ellenére félreállítottak.

Ellenforradalmi provokátor

Nagy Imre kormányprogramjában bejelentette az iparosítás csökkentését, az életszínvonal emelését, az internálótáborok megszüntetését, és azt, hogy lehetővé válik a parasztok kilépése a termelőszövetkezetekből. Munkáját azonban csak másfél évig végezhette - kevés eredménnyel -; mert a moszkvai segédlettel ismét megerősödött Rákosi irányította pártvezetés 1955-ben leváltotta, majd a pártból is kizárta. Az országon belül nőttön-nőtt az elégedetlenség. Az értelmiségiek - főleg írók, újságírók - egyre gyakrabban adták jelét nemtetszésüknek, fórumuk a Petőfi Kör lett. Egyre erőteljesebben hallatták hangjukat az egyetemisták is, Magyarországon társadalmi erjedés kezdődött.

1956. október elején a magyarországi egyetemeken már sorra fogalmazták követeléseiket a változást akaró diákok. A legaktívabbak a Műszaki Egyetem hallgatói voltak. Október 22-i éjszakai gyűlésükön pontokba szedett követeléseik között a legfontosabbak a következők voltak: szovjet csapatok kivonása, új kormány alakítása Nagy Imre vezetésével, Rákosi és társai bíróság elé állítása, általános, egyenlő és titkos választások, új gazdaságpolitika; a munkásság létminimumának megállapítása és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása. Arról is határoztak, hogy október 23-án békés felvonulást rendeznek követeléseik alátámasztására és a Szovjetunióval szemben viszonylag nagyobb önállóságra törekvő Lengyelország támogatására.

A felvonulást hosszú huzavona után végül is engedélyezte a belügyminiszter. Az egyetemi ifjúság először a pesti Petőfi szoborhoz, majd Budára, az 1848-1849-es szabadságharc legendás hírű tábornokának, Jozef Bem szobra elé vonult, ahol felolvasták követeléseiket. Innen a tömeg a főváros lakóival kiegészülve a Parlament elé ment, ahol a mintegy kétszázezer főnyi sokaság követelésére Nagy Imre mondott beszédet. A beszéd csalódást okozott, mert bár Nagy Imre elismerte a követelések jogosságát, a kibontakozást az MDP-n belüli változások útján képzelte el. A tömeg jelentős része ezután a Magyar Rádió épülete elé vonult, mert azt akarta elérni, hogy követeléseiket a rádióban beolvassák. Közben elhangzott a Rákosi helyére állított MDP első titkár, Gerő Ernő rádióbeszéde, amely sértegető hangnemben szólt a tüntetőkről, a "népi demokrácia" vívmányait sorolta, de a szöveg semmiféle önkritikus elemet nem tartalmazott.

Az elégedetlenség egyre fokozódott. Az épületben tartózkodó AVH-őrség és a tömeg között fegyveres harc tört ki. Megkezdődött a Rádió ostroma. A tüntetőkhöz a munkáskerületek fegyvert szerzett fiataljai nagy számban csatlakoztak és az esti órákban ledöntötték a városligeti 10 méter magas Sztálin szobrot. A Rádió épületét hajnalra elfoglalták a felkelők. Október 24-én Nagy Imre lett a miniszterelnök, ugyanakkor a már napok óta készenlétben várakozó szovjet csapatok bevonultak a fővárosba. A gomba módra szaporodott, zömében munkásfiatalokból álló fegyveres csoportok felvették ellenük a harcot.

A tömegek meg akarták védeni a forradalmat, ezért október 25-én a Parlament elé mentek tüntetni, itt azonban sortűz fogadta őket: halottak és sebesültek százai maradtak a téren. Amikor rövidesen bejelentették, hogy a gyűlölt Gerő helyett a Rákosi börtöneit is megjárt Kádár János (1912-1989) lett az MDP első titkára, a hírnek már semmiféle hatása nem volt. Ekkor már sorra alakultak a felkelés politikai szervei, a forradalmi (nemzeti) bizottságok; az üzemekben, gyárakban pedig a munkástanácsok. A forradalom közben az egész országra kiterjedt. Megkezdődött a termelőszövetkezetek felszámolása, vidéken is forradalmi bizottmányokat, munkástanácsokat hoztak létre. Több vidéki városban az ÁVH fegyveresei gyilkos sortüzekkel próbálták megállítani a tüntetőket. Október 27-én Nagy Imre új kormányt alakított, ebben két nemkommunista politikus is helyet kapott. A leginkább kompromittálódott pártvezetők a Szovjetunióba menekültek. Október 28-án bejelentették a tűzszünetet és rendeletileg feloszlatták az ÁVH-t. Másnap megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Budapestről. Október 30-án kiszabadult a Rákosiék által életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt katolikus hercegprímás, Mindszenty József, aki jelentős befolyással rendelkezett a nagyszámú, de a kommunista rendszerben csak titokban vallásos, Magyarországon túlnyomó többségben lévő katolikus hívők között.

A magyar haderő egy része

Ezekben a napokban sorra alakultak új pártok. Az ún. koalíciós években (1945-1947) jelentős szavazótáborral rendelkező, később azonban megszüntetett pártok is felújították tevékenységüket. November 1-jén új kommunista párt jött létre Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven, vezetői Kádáron és Nagy Imrén kívül a korábbi pártellenzék tagjai közül kerültek ki, akik éveket töltöttek Rákosi börtöneiben. Az új párt nemzeti érzelmű politikát, szélesebb körű demokráciát ígért.

Közben folyamatosan érkeztek Magyarországra újabb szovjet csapatok, mire válaszként november 1-jén a kormány bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és kinyilvánította az ország semlegességét. November 3-án Budapesten és az országban megindult az élet, kinyitottak az üzletek, megkezdődött a munka az üzemekben, hivatalokban. Még ezen a napon - szovjet meghívásra - Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetésével magyar kormányküldöttség utazott a Csepel-szigeti Tökölön lévő szovjet főhadiszállásra tárgyalni a szovjet csapatok kivonásáról, a helyszínen azonban letartóztatták őket.

November 4-én hajnalban a szovjet csapatok koncentrált támadást indítottak Magyarország ellen. A hősiesen küzdő fegyveres forradalmi erők ellenállását a hatalmas túlerő hamarosan megtörte, úgy, mint 1849-ben a cári seregek. Nagy Imre és néhány közeli munkatársa családtagjaival együtt a jugoszláv követségen kapott menedéket. Ugyanezen a napon Szolnokon szovjet fegyverek védelmében a két nappal korábban "eltűnt" Kádár János bejelentette egy szovjetbarát kormány megalakulását. Bár a fegyveres ellenállást elfojtották, a munkásság a munkástanácsok - mindenekelőtt a Nagybudapesti Központi Munkástanács - irányításával ellenállt, és hónapokig szembeszegült a Kádár-kormánnyal.

1. Negyvenhatan vesztették életüket a sortűzben
2. Forradalom, vagy lázadás?