155 éve törvény született a zsidók egyenjogúságáról

155 évvel ezelőtt az országgyűlés fontos döntést hozott: polgári és politikai egyenjogúságot biztosított az ország "mózes vallású lakosainak".

Jogfosztottságtól az emancipációig

A II. József parancsára 1787-ben végzett első magyarországi népszámlálás 83 ezer zsidót írt össze a magyar korona országaiban, az 1850-es népszámlálás pedig már 369 ezret. A zsidóság lélekszáma 1869-ben elérte az 552 ezret, azaz a lakosság 3,6 százalékát zsidók tették ki. A növekedés legfőbb forrása a bevándorlás volt. A 18. században a zsidók főleg nyugat felől, Morvaországból vándoroltak be Magyarországra, a 19. században viszont már északkelet felől, Galíciából jött a zsidók zöme.

A zsidók képviselői 1790. júniusában Pesten országos gyűlést tartottak, s kérvénnyel fordultak az országgyűléshez. A felvilágosodásra és az emberi jogokra hivatkozva a polgári jogaik biztosítását kérték. Az ország keresztény lakosaihoz hasonlóan igényelték a szabad iparűzés, kereskedés, ingatlan-vásárlás és -bérlés jogát.

Az országgyűlés a kérelmet nem tárgyalta meg, így a zsidók helyzetét a következő évtizedekben is az 1790-1791. évi XXXVIII. törvénycikk határozta meg. Eszerint az 1790. január 1-ig a városokba költözött zsidók ott is maradhatnak. Ha időközben kiűzték volna őket, vissza kell fogadni őket. Ugyanerre a törvényre hivatkoztak azonban azok a városok is, melyek nem engedélyezték zsidók számára a betelepedést.

A zsidók egyenjogúsításának kérdése a reformországgyűléseken került ismét napirendre. A liberális reformnemesség többsége támogatta a korlátozások feloldását, a városok viszont tiltakoztak ellene. Az 1839-1840. évi országgyűlés XXIX. törvénycikke mégis engedélyezte, hogy a zsidók - a bányavárosok kivételével - bárhol letelepülhessenek, szabadon kereskedhessenek, bármilyen ipart űzhessenek és gyárakat alapíthassanak. Ezen az országgyűlésen már felszólalások hangzottak el a zsidók teljes polgári egyenjogúsítása mellett. Az emancipáció élharcosa Eötvös József volt.

A zsidóság számára csalódást okozott, hogy sem az utolsó rendi országgyűlés, sem az 1848. évi népképviseleti országgyűlés nem foglalkozott a zsidók egyenjogúsításával. Az elmaradásban az is szerepet játszott, hogy 1848 tavaszán több szabad királyi városokban súlyos zsidóellenes tüntetések és zavargások voltak, s a magyar vezetés nem akarta kiélezni a helyzetet.

Zsidók a magyar forradalomban

A hazai zsidóság az ellene irányuló igazságtalan támadások ellenére lelkesen és tetemes áldozatokat hozva támogatta a szabadságharcot. Az 1848. március 15-i magyar forradalomban és az azt követő szabadságharcban a zsidók számarányukat messze meghaladó módon, nagy anyagi és véráldozattal vettek részt.

A szabadságharc honvédseregében legalább minden tizedik katona zsidó volt, hiszen a teljes sereg létszáma 180-200 ezer főre tehető, Kossuth pedig jászberényi nyilatkozatában húszezerre becsülte a zsidó katonák számát. Közülük 76-an hadnagyi, 29-en főhadnagyi, harmincan századosi és nyolcan őrnagyi rangra emelkedtek. A zsidó katonaorvosok száma 56 volt, és Löw Lipót mellett Schwab Arszlán (1794-1857) pesti főrabbi és a reformmozgalom egyik vezére, Eichorn Ignác (1825-1875) is tábori rabbiként szolgált. Előbbiek a szabadságharc leverése után börtönbe jutottak, míg Eichorn Kossuthtal tartott az emigrációba, majd a kiegyezés után Horn Ede néven államtitkár lett.

A szabadságharc zsidó hősei közé tartozik Reményi Ede is, aki Görgey Artúr segédtisztjeként harcolt, majd New Yorkban világhírű hegedűművész és zeneszerző lett. Később Reményi állította fel a kor két kiváló magyarjának, Széchenyi Istvánnak és Petőfi Sándornak a szoboralapját.

Az 1849-es szegedi országgyűlés mindezért teljes joggal mondta ki a zsidók egyenjogúsítását, noha a határozat - a szabadságharc bukása miatt - törvényerőre már nem emelkedett.

Az sem véletlen, hogy Haynau, a kegyetlen "bresciai hóhér" ezt jegyezte le: "a zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által olyannyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget". Ezért a magyar zsidóságot a fegyverletétel után hatalmas hadisarc megfizetésére kötelezték. A kiegyezés után ezt az összeget, kamatok nélkül, Ferenc József visszaadta, és abból úgynevezett Iskolaalapot létesítettek. Ebből a korábbi hadisarcból épült többek között az 1877-ben felavatott - akkor Ferenc József nevét viselő - budapesti rabbiképző intézet és tanítóképző, a mai Zsidó Egyetem elődje.