Ugocsa non coronat: a legkisebb vármegye rövid története
A történelmi Magyarország egyik legkisebb közigazgatási egysége Ugocsa vármegye volt, amely a "non coronat" kifejezés révén élénken él a köztudatban. A terület századokon keresztül birodalmak és királyok érdekeinek ütközőpontjában helyezkedett el, s az ott élők emiatt sok megpróbáltatást álltak ki.
Várak és erősségek
Kárpátalja, mint földrajzi és politikai fogalom az első világháborút követő trianoni békeszerződés után került a köztudatba. Kárpátalja a 10. századtól Magyarország szerves része volt, s gyakorlatilag azon négy vármegyének – Ung, Bereg, Ugocsa Máramaros – az összefoglaló neve, amelyet 1919-ben Csehszlovákia kebelezett be. Az első bécsi döntést követően 1938 novemberében délnyugati részét, majd 1939 márciusában egész területét visszacsatolták Magyarországhoz. 1945. június 29-én Csehszlovákia és a Szovjetunió által aláírt szerződés értelmében, zöme beolvad az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba (USZSZK), 1946-ban az USZSZK Kárpátontúli területévé szervezték át.
Kárpátalja Ukrajna délnyugati részén fekszik. Északkeletről a Lvivi- és Ivano-Frankovszki terület, délről Románia, délnyugatról Magyarország, nyugatról Szlovákia, északnyugatról Lengyelország határolja. Területe 12,8 ezer négyzetkilométer. Négyötödét erdők és hegyek borítják, csupán egyötöd része nyúlik le az Alföldre. A történelmi Magyarország egyik legkisebb közigazgatási egysége Ugocsa megye, amely századokon keresztül birodalmak és királyok érdekeinek ütközőpontjában volt, s emiatt népe sok megpróbáltatást kiállt.
Ugocsa vármegye a Tisza két partján terül el. Északon Bereg megye, keleten Máramaros és Szatmár megye, délen és nyugaton ez utóbbi határolja. Területe 1213 négyzetkilométer. Nyugati része lapályos, keleti része azonban hegyes. Folyóvizekben a vármegye aránylag gazdag, a Tisza keleti-nyugati irányban hasítja a vármegyét. Első említését Anonymus munkájában találjuk: „… Árpád vezér elküldvén seregeit, s az egész földet, mely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt elfoglalta.”
A vármegye egyik legrégibb települése Nagyszőlős volt, neve először 1262-ben fordul elő az oklevelekben, s az erdőirtás következtében hamarosan megkezdődött itt a földművelés a szőlő meghonosítása. A megye nevét adó Ugocsa falu korán, már a 14. században elenyészett, beolvadt a jelenlegi Szászfaluba, a helységnek vára sem volt. A vármegye eredetileg királyi vadászterület volt, ahol a 12. század folyamán jött létre erdőispánság, s a sásvári vár pusztulása után átvette a megye szerepét. A megyének ezután hosszú évekig nem volt vára. Az utolsó Árpád-házi király halála után föllángoltak a pártharcok tüzei. Károly Róbert Borsa Bekének ajándékozta Szőlőst, ahol várat építtetett. Borsa Beke testvére, Borsa Kopasz azonban a király ellen szövetkezett Csák Mátéval, s emiatt a királyi hadak elfoglalták és lerombolták Szőlőst. A vár azonban ismét felépült, s a király a feleségének, Máriának ajándékozta. A királyné halála után azonban az erősség története homályba vész.
1399. augusztus 29-én Perényi Péter, Zsigmond király hűséges híve adományba kapta Szőlőst, s ezzel együtt engedélyt várépítésre. A Perényiek 1405-ben megkapták Nyalábvárát is, s ettől kezdődően évszázadokig a vidék urai lesznek. Ugocsa megyéből, Verbőc községből származott Werbőczi István a feudális szokásjog rendszerezője (Hármaskönyv szerzője). A 16. század elején Nagyszőlős és Nyalábvár ura a két Perényi testvér: Perényi Gábor és Perényi István lett. Gábor, Ugocsa megye főispánja a huszti várat és annak gazdag jövedelmét is birtokolta (1526-ban mind a két Perényi fiú elesik a mohácsi csatában). Egyes források úgy tartják, hogy Perényi Gábor építtette 1505-ben a ferences-rend számára azt a hatalmas kolostort, amely a szőlősi vár tőszomszédságában állott. Más kútfők viszont Perényi Istvánt és feleségét tartják a kolostor pártfogójának. 1535 elején 22 szerzetes fáradozott itt az Úr szolgálatában.
Egységek és szakadások
Perényi István fia Ferenc, 1556-ban elszakadt Ferdinánd királytól és apósával Bebek Ferenccel együtt János Zsigmond pártjára álltak. Váraiból többször rá-rátámadtak a császári seregekre. Perényi elfoglalta a szerzetesek kolostorát, hogy annak kincsét megszerezze. A kolostort majd földig romboltatta, s megerősítette Szőlős várát. Telekessy Imre a császári csapatok parancsnoka elfoglalta a várat, majd Ferenc ugyan megpróbálta visszaszerezni, de sikertelenül. Az erődöt Ferdinánd és Izabella vezérei pusztították el 1558-ban.
A nagyszőlősi kastély
Hosszú idő után a Perényi család tagjai Nagyszőlősön a Ferences-rendieknek új székházat, s mellé új templomot építettek. Erről 1668-ban kötelezvényt állítottak ki, s egyben kérték, hogy a rend szerzeteseket küldjön Nagyszőlősre. Az épület csak a következő évben lett készen. A 17. században épült a nemrég helyreállított Perényi-kastély. A Perényiek többsége azon kevés főurak közé tartozott, akik támogatták az irodalmat és a művészetet. Az ő birtokukon élt a 16. század ismert énekmondója Ilosvai Selymes Péter, aki a Toldiról szóló históriának a szerzője. A 17. században jelentős szerepet játszott a város életében Perényi Gábor, aki 1606-1616 között Ugocsa- és Abaúj vármegyének főispánja.
A Thököly- szabadságharc korában sajátos helyzetbe került a megye és a város. A megye nemesei ingadozó politikát folytattak, és 1677. október 10-én Királyházánál Nyalábvár alatt fényes diadalt arattak a kurucok a francia pénzen toborzott Schmid császári seregén. A Rákóczi-szabadságharc idején a nemesség először szembeszállt Rákóczival, a Tiszaújlakon szolgálatot teljesítő császári katonák kegyetlenkedései váltotta ki a dühöt Esze Tamás sókereskedőből, aki csatlakozott a bujdosókhoz, s elégtételt vett a császári katonákon. Gróf Csáky István, ugocsai és beregi főispán nemesi serege azonban szétverte a kurucokat a dolhai csatában, ő vette üldözőbe az erdőbe menekülő szegénylegényeket. Salánkon tartotta a fejedelem tanácsosaival 1711. február 11-18 között tanácskozását. Itt határozta el, hogy Lengyelországba utazik és segítséget kér az orosz cártól. A településen fogalmazta meg azt a levelet Károlyi Sándornak, amelyben teljhatalommal ruházta fel.
1784 végén a vármegyerendszer megszüntetésekor az északkeleti megyéből létrehozott közigazgatási kerületnek nem Nagyszőlős, hanem Munkács lett a székhelye, az irányítást Révay Simonra bízták. 1790-ben Teleki József visszakerült a helyreállított Ugocsa megye élére.
Az Ugocsa non coronát ismert történelmi közmondás a hagyomány szerint Ugocsa vármegye 1505. évi törvény alapján írta ezt a lakonikus választ, amikor I. Ferdinánd a rendeket koronázásra hívta (1527. november 3-án). Mások szerint az 1722-iki országgyűlésen hangzott el először, amikor a progmatica sanctiót tárgyalták. A leányörökös megkoronázására coronát vagy non coronát kifejezésekkel szavaztak. Állítólag egyedül az ugocsai követ szavazott non coronat-tal.
Az 1848-49-es szabadságharc idején báró Perényi Zsigmond látta el a főispánsági tisztséget. Ő a szabadságharc alatt az országgyűlés felsőházának másodelnöke, majd elnöke volt. A bukás után az osztrák hatóságok elfogták és kötél általi halálra ítélték, mert ő volt a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója. Az 1850-es év végén Ugocsa és Bereg megyéket egyesítették, de 1860. október 20-án a királyi rendelet értelmében a két megyét újból önállósították. 1910-től Ugocsa vármegyét két járásra osztották.
Az első világháborút követő trianoni békeszerződés után, az addig Osztrák- Magyar Monarchiához tartozó Ugocsa megye átkerül Csehszlovákiához. A földek, a gyárak, az üzemek és a bankok a cseh „felszabadítók” kezébe kerültek. A vármegyében a magyar lakosság száma fokozatosan csökkeni kezdett. Az első bécsi döntéssel (1938. november 2.) Magyarországhoz került a megye egy része, majd Csehszlovákia német megszállásakor az egész vármegye visszakerült. Ekkor visszaállították a négy vármegyét. A 2. világháborút követően Kárpátalja ismét elszakadt Magyarországtól, s ekkor már az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz került. Ezt követően a magyarság részaránya Ugocsában rohamosan csökkent a terület lakosságának összetételében. A lakosság drasztikus csökkenését az elköltözések, orosz, ukrán lakosság betelepülése, valamint a megtorló akciók okozták. Az embereket tízezrével hurcolták el az úgynevezett „málenykij robotra”.
A Szovjetunió felbomlását követően, 1991. augusztus 24-től Kárpátalja immár a független Ukrajnához tartozik.
Ajánlott irodalom:
Ballagi Károly- Király Pál: A Magyar Birodalom leírása. Budapest. 1877.; Dupka György- Horvát Sándor- Móricz Kálmán: Sorsközösség. Ungvár 1990.; Keresztyén Balázs: Irodalmi barangolások a Kárpátok alján. Ungvár-Budapest, 1993.
