Rendbontástól tartottak az elfeledett nemzeti ünnepen
2008. április 11. 13:00
URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=20325
Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1898-ban nemzeti ünneppé emelték április 11-ét. Az ellenzék azonban már március 15-én is zavargásokhoz vezető tüntetéseket tartott.
Állami ünneptől a randalírozásig
Így kompromisszumos megoldásként Báró Bánffy Dezső miniszterelnök április 11-ét jelölte meg, mindkét fél számára elfogadható, ám mégis 48-as tartalmat hordozó nemzeti emléknapnak. A kínos helyzetben ezzel kívánta kielégíteni az ellenzéki Kossuth Ferenc által benyújtott törvényjavaslat igényét március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítására. Április 11-e ideális megoldásnak ígérkezett, mivel az áprilisi törvények megvalósították a márciusi forradalom vívmányait, ugyanakkor elfogadható volt az udvar szemében is, hiszen a Habsburg uralkodóház részéről V. Ferdinánd király szentesítette azokat, és maga Ferenc József, birodalmi főhercegként, szintén jelen volt a törvények pozsonyi kihirdetésén.
Ám április 11-e nem válhatott igazán nemzeti ünneppé. Hogy miért nem? Talán, mert felülről vezérelt, kijelölt ünnepnap volt, hiányzott a hozzá kapcsolódó érzelmi kötődés, és hagyománya sem volt szemben március 15-e megünneplésének immár ötven éves történetével. Az április 11-i nemzeti ünnepeken csupán a politikai elit, a közjogi méltóságok, a kormánypárt képviselői és magas rangú tisztviselői emlékeztek, ám a nép utcai demonstrációja és ünneplése továbbra is március 15-éhez kapcsolódott.
Az április 11-ét nemzeti ünneppé nyilvánító 1898. évi V. törvénycikk megszavazását heves parlamenti vita előzte meg, mely kiválóan tükrözte a dualizmus kori Magyarország közjogi értelemben vett belpolitikai megosztottságát, azaz a dualizmus feltétel nélküli elfogadását illetve annak éles kritikáját. A pártok képviselői ennek szellemében választottak április 11-e illetve március 15-e között. A kormánypárt parlamenti fölényének köszönhetően azonban a képviselőház többsége nyíltan elhatárolódott március 15-étől.
A forradalom ötvenedik évfordulóján az országgyűlés nem rendelt el szünetet, s nem tartottak ünnepi díszülést sem, hanem a szokásos mederben folyt a munka. A nevezetes évforduló napján a képviselők ugyan még mindig a nemzeti ünnepről vitatkoztak, közvetve legalább így "emlékezve" március 15-ére. Április 11-e törvénybe iktatása ellenére azonban, a nemzet részéről a forradalom emléknapja iránt megnyilvánuló rokonszenv és érzelmi kötődés végül azt eredményezte, hogy még a korábbi éveknél is látványosabban és fényesebb külsőségek között, hatalmas tömeges részvétel mellett ünnepelték meg a forradalom fél évszázados évfordulóját.
Március 15-e ötvenedik évfordulójának megünneplését a kormánypárt támogatásának hiányában elsősorban a közjogi ellenzék szervezte, de külön ünnepelt az egyetemi ifjúság, a polgári radikálisok és a szocialista munkásság is. Az utcai megemlékezések lelkes tömeges részvétel mellett zajlottak, a korabeli tudósítók szerint Kossuth 1894. évi temetése óta nem volt ennyi ember a pesti utcákon. Ám a meghitt megemlékezéseket sorra megzavarták a hivatalos politikai életből kirekesztett szocialista és polgári radikális hangok.
A szocialisták (akik egyébként március 14-én külön ünnepeltek a városligetben) március 15-én a Nemzeti Lovardában, a Múzeumkertben, a budai honvéd szobornál, valamint az esti Petőfi szobor mellett rendezett megemlékezésen hangos bekiabálásokkal, és a Marseilleaise tüntető éneklésével adtak hangot elégedetlenségüknek. Estére pedig elszabadult a pokol. A belvárosban a randalírozók üzleteket és kirakatokat törtek be, a Függetlenségi Kör épülete előtt pedig verekedés tört ki az ún. hazafias munkásság és a szocialisták között. A nap végére azonban a rendőrségnek sikerült helyreállítania az utcák nyugalmát. Az eredmény 39 letartóztatott és tetemes károk az ablakokban és kirakatokban.
Ilyen előzmények után nagy várakozással, de még több biztonsági intézkedéssel néztek a hatóságok az alig egy hónappal későbbi, első április 11-i nemzeti ünnep elé. A kényszeredetten hivatalossá emelt ünnepnap nem érte el célját. Ahelyett, hogy eggyé kovácsolta volna a nemzetet, erősen megosztotta az embereket. Az ifjúság és az ellenzék vonakodott csatlakozni a parancsolt állami ünnephez. A budapesti asztaltársaságok központja április 1-i összejövetelén mondta ki, hogy nem vesz részt a központilag szervezett fáklyás felvonuláson. Ugyanígy tett a budapesti tudományegyetem ifjúsága is.
Az eset kapcsán a rektor fegyelmi vizsgálatot indított Tóth Ödön, az Egyetemi Kör elnöke ellen. Az első hivatalos április 11-i nemzeti ünnep napja éppen Húsvét hétfőre esett, amely még inkább megnehezítette az emléknap rendezvényein a lelkes, tömeges részvétel biztosítását. A miniszterelnök még 1898 februárjában "körlevélben" rendelte el a törvényhatóságoknál, hogy április 11-ét minden körülmények között ünnepélyes, hivatalos közgyűlés egybehívásával kell megünnepelni. Ugyanakkor ismerve a közhangulatot, s főként egyes megyék ellenzéki jellegét, március 15-e megünneplését nem tiltotta meg, csupán kérte a törvényhatóságok vezetőit, hogy lehetőség szerint április 11-e emléknapját részesítsék előnyben.
Ferenc József, mint Magyarország legalkotmányosabb uralkodója
|
Akinek a furcsa ünnepet |
Az országgyűlés ünnepi ülése után a képviselők impozáns, végtelennek tűnő díszes kocsisorban, az ünneplő pesti polgárság sorfalával övezve a budai várba hajtattak, ahol a trónteremben az uralkodóval való találkozás és ünnepi fogadás pontban egy órára volt kitűzve. Ferenc József megjelenését az alkalomhoz illő viharos éljenzés fogadta. Ezt követően Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke felolvasta az ünnepi feliratot, mely az áprilisi törvények jelentőségének hangsúlyozása után az 1848-as időkből azt a tanulságot vonta le, hogy nemzet és király boldogulását csak közös egyetértésük biztosíthatja. "A midőn e tudatban nemzetünk ama dicső korszakának és e korszak alkotóinak emlékét kegyelettel ünnepeljük, elfojthatatlanul tör ki keblünkből történeti hű ragaszkodásunk és hálánk érzete Felséged iránt, mint aki a jogfolytonosság alapjára állott és a nemzettel teljes egyetértésben törvényben jelölte meg fejlődésünknek útját."
Válaszában Ferenc József az eseményeket fontossági sorrendbe állítva azt hangsúlyozta, hogy miután a kiegyezés meghozta Ausztria és Magyarország között fennálló közös ügyek alkotmányos rendezését, és a Pragamatica Sanctio-ban lefektetett kölcsönös védelem szempontjai is teljesítésre kerültek, valóban az áprilisi törvények teremtették meg azt az alapot, melyen Magyarország újkori állami léte és szellemi fejlődése nyugszik. A beszéd végén a törvényhozók mind kalapjukat lengetve éljenezték a királyt. Délután a főváros ünnepi közgyűlésén Halmos János polgármester ünnepi beszédében Ferenc Józsefet Magyarország legalkotmányosabb uralkodójának nevezte. Szavait "Éljen a király! Éljen a királyné! Mindörökké éljen 1848!" felkiáltással zárta, melyet a közönség lelkes tapsa és éljenzése kísért. Eszerint a dualizmus hivatalos Magyarországának képviselőinél békében megfért egymás mellett Ferenc József és 1848.
Az április 11-i nemzeti ünnep látványos tömegdemonstrációját a kormány által szervezett esti fáklyás felvonulás biztosította. A háromezer fáklyavivőt a minisztériumokban köröztetett jelentkezési ívekkel toborozták össze. A résztvevők mind fekete kalapban és sötét polgári ruhában jelentek meg a gyülekezésre kijelölt belvárosi helyszíneken. Általában emelkedett hangulat uralkodott, csak itt ott hangzott fel egy két aggodalmas hang, hogy a szocialisták nem fogják-e megzavarni az ünnepséget. Némi rendzavarás azért így is történt. A belvárosi plébániatemplom tornyából a fáklyásmenetet indító kürtszó elhangzása után, néhány elszánt szocialista rázendített a Marseilleaise-re, de ez nem zavarta meg az impozáns menetet, mely a pesti nép érdeklődésétől övezve a korzón át, a Lánchídon keresztül a Dísz térre, majd a királyi palota udvarára vonult.
"A királyi palota teljes fényárban fogadta az érkezőket. ... Fönn a tizenegy ablakos fehérterem minden villamos lámpája égett, s a falak aranyos cifrasággal fénylettek az enyhe sugárban. A középső ablaknál vörös terítő volt vetve az erkély falára. Mikor mindnyájan elrendezkedtek, jelentést tettek a királynak, s pár perc múlva megjelent az erkélyen lovas tábornoki ruhában, csákóval a fején. A zászlókat háromszor meghajtották, s felzúgott ez: éljen a király! s hangzott szakadatlan lelkesedéssel. A fáklyákat fölemelték, kalapokkal integettek, mialatt a király jóságos arcán a meghatottság nyomával nézte a lelkes tömeget és katonásan tisztelgett." Ezután következett a zenés szerenád, melynek végén a dalárdák a himnuszt énekelték. Az ünnepség befejeztével az uralkodó búcsút intett és a fáklyavivők elvonultak. Másnap délután Ferenc József különvonattal visszautazott Bécsbe. Indulás előtt azonban, a Nyugati pályaudvar peronján, még egyszer odaszólt a főpolgármesternek: "A tegnapi est fényesen sikerült, nagyon meg vagyok elégedve."
Az első április 11-i nemzeti ünnep a korábbi feszültségek ellenére végül békésen lezajlott. A társadalom döntő többsége lojálisan viselkedett a dualista államberendezkedés és az uralkodó irányába. Csupán a szocialisták adtak hangot elégedetlenségüknek, de sokkal enyhébb mértékben, mint egy hónappal korábban március 15-e kapcsán. A márciusi ünnepnapon, nyilván mivel az mélyebben gyökerezett a társadalmi emlékezetben, hevesebben csaptak össze azok az indulatok, melyek során már kétségtelenül a dualizmus válságjelenségei törtek felszínre.
Azok a politikai és társadalmi körök, melyek március 15-ét részesítették előnyben, az áprilisi nemzeti ünnepen inkább távol maradtak az eseményektől. Mint láttuk, a függetlenségi ellenzéki képviselők nem jelentek meg az országgyűlés ünnepi ülésén, s nem mentek a várba az uralkodó elé hódoló tiszteletüket tenni. Az egyetemi ifjúság sem vett részt az április 11-i rendezvényeken, de ugyanakkor lojalitását biztosította a rendszer iránt azzal, hogy az Egyetemi Kör elnöke felhívásban ítélt el minden olyan tűntetést, mely a hivatalos ünnep megzavarására irányulna, s kérte a diákságot, hogy tartsa távol magát minden esetleges rendzavarástól, és inkább maradjon otthon e napon.
Mi lett végül e nagy lendülettel indult április 11-i nemzeti ünnep sorsa? Az ötvenedik évfordulót követően az áprilisi megemlékezések fokozatosan veszítettek jelentőségükből és erejükből. A sajtóban megjelenő hírek és a levéltári források vizsgálata során úgy tűnik, hogy 1848 ötvenedik évfordulója teremtette kényszerhelyzet mellett, 1898-ban az áprilisi törvények emlékezetét báró Bánffy Dezső, akkori miniszterelnök konok elhatározása emelte nemzeti ünneppé, s hatalmának elmúltával utódai a miniszterelnöki székben, már nem ragaszkodtak a kényszeredett ünnepnap erőszakos népszerűsítéséhez. Mivel a dualizmus rendszere megtűrte más emléknapok ünneplését is, érthető, hogy április 11-e háttérbe szorult a spontán nemzeti érzések által életre hívott, olykor nagy hagyományokkal bíró, egyéb 1848-as tartalmú emléknapok mögött.
