Elhunyt Borzsák István klasszika-filológus

Borzsák István 1914. december 24-én született Monoron. A Pázmány Péter Tudományegyetemen végzett 1936-ban, 1932 és 1939 között tagja volt az Eötvös Kollégiumnak. A II. világháborúban légvédelmi tüzérként harcolt. 1945-ben fogságba esett, ahol másfél évet töltött el. Az itt szerzett orosztudásának köszönhetően szabadulása után a Magyar-Szovjet Baráti Társaság kiadójának a lektora lett.

Pár hetes középiskolai kitérő után bekapcsolódott az egyetemi oktatásba. 1947-1949 között a Pázmány Péter Tudományegyetem Latin Intézetének a tanára, 1950-től 1953-ig az ELTE klasszika filológia tanszékének oktatója volt. 1953-1954-ben az ókori egyetemes történeti tanszék tanszékvezető egyetemi docense, 1954-1957 között tanszékvezető egyetemi tanára volt.

Az 1956-os forradalom alatt a bölcsészkari Forradalmi Bizottságának tagjává választották. A megtorlást Borzsák sem kerülhette el, 1957 nyarán elveszítette állását, majd az Egyetemi Könyvárban tudott elhelyezkedni. 1963-ban a Kossuth Lajos Tudományegyetemre került, ahol a klasszika-filológia tanszék vezetését bízták rá.

1978-ban visszatért a fővárosba, 1986-ig a latin tanszéket irányította. 1986-ban professzor emeritus lett. 1982-ben a MTA levelező, öt évvel később rendes tagjává választotta. 1971-ben Akadémiai Díjat, 1993-ban Széchenyi-díjat, 1994-ben Herder-díjat kapott. Tagja volt a Római Latin és a göttingeni Tudományos Akadémiának, a Debreceni Tudományegyetem, az ELTE, a Károli Gáspár Református Egyetem díszdoktorává avatta.

Fő kutatási területe a római irodalom volt, kiemelkedő fontosságúak Horatiusról, a római történetírásról, különösen Tacitusról szóló munkái. Jelentőset alkotott a Nagy Sándor-hagyomány továbbélésének terén, de foglalkozott középkori latin filológiával is. Számottevő volt műfordítói és szövegkiadói tevékenysége. Horatius és Tacitus kritikai kiadásai a nemzetközi rangot jelentő lipcsei Teubner-cég kiadványsorozatában jelentek meg.

Az ókortudomány területén ma működő kutatók szinte mind tanítványai voltak. Legendásak voltak verselemző szemináriumai, előadásai. Az iránta érzett megbecsülést jól foglalta össze Török László. "Hogy imént mégis felsoroltam néhányat címeiből és kitüntetéseiből, az annyi nehézség közepette kibontakozó pályát övező, a szűk szakmai körökön messze túlterjedő általános tisztelet fölötti örömünket jelzi: azt az örömöt, melyet akkor érzünk, amikor egy rangjában és hatásában végre méltóképp elismert humanista közelségét élvezzük. Egy humanistáét, aki az 1942-ben [...] publikált Latin nyelv szelleme óta felsorolhatatlanul sok mindenre tanította meg növendékei és olvasói egymást követő nemzedékeit, s akinek ókortudomány iránti elkötelezettsége valamennyiünk számára megkerülhetetlen példával szolgált és szolgál."

Főbb művei:

A latin nyelv szelleme. Budapest, 1942.
A római irodalom története. Budapest, 1944.
Az Antikvitás XVI. századi képe. Bornemissza tanulmányok. Budapest, 1960.
A Nagy Sándor-hagyomány Magyarországon. Budapest, 1984.
Horatius: Opera. Leipzig, 1984.
Válogatott tanulmányok. I-IV. Budapest, 1994-1996.