Újságcikken alapult a kesztölci köztársaság legendája
2007. október 23. 11:00
URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=18741&pIdx=1
Kesztölc esetében nem sokkal az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése után született egy legenda, amelyet Barsi Szabó Gergely próbált megfejteni.
Egy tót falu a 20. század viharaiban
Kesztölc sajátos gazdasági helyzettel rendelkezett: a lakosok a földművelés mellett bányászattal is foglalkoztak. Ez utóbbi munkaterület baloldali közegnek számított, így a bányászok közül többen részt vettek az 1916-os dorogi sztrájk szervezésében, de sokan a Tanácsköztársaság idején is szerepet vállaltak. A két világháború között a bányászok ügyesen védték ki a gazdasági nehézségeket, Franciaországban vagy Belgiumban dolgoztak. Ezt azonban nem tekintették kivándorlásnak hiszen csak a helyzet normalizálódásáig akartak kint maradni. Az utolsó kesztölci 1941-ben tért vissza. Az 1946-os magyar-csehszlovák lakosságcsere a települést is érintette: összesen 128 családfő hagyta el a települést.
A bányászat miatt a baloldali gondolkodásnak nagy hagyományai voltak a településen. Két kesztölci a spanyol polgárháborúban is részt vett, az 1938-ban megalakult Bányamunkások Helyi Csoportja pedig szakszervezetként funkcionált. Az agitálók közül többen a rendőrség érdeklődésének a homlokterébe kerültek, egyesek szerint a település a Horthy-korszakban a "Kis Moszkva" elnevezést is kiérdemelte. 1944-ben a kesztölciek partizáncsoportot szerveztek, az osztag a Pilis-hely barlangjaiban bujkált. A szovjet csapatok érkezését mindenki nagy örömmel várta, a valóság keserű volta azonban mindenkit megdöbbenéssel töltött el: a falut a szovjetek teljesen kirabolták és minden élelmet elvittek. 300-400 embert málenkij robotra is elvittek, a gyűjtőtáborok embertelen körülményei miatt nagyon sokan haltak meg. A kommunista hatalomátvétel tovább keserítette a helyiek életét: a beszolgáltatások, az erőszakos kollektivizálás már-már az egzisztenciájukban fenyegette őket.
Ez növekvő engedetlenséghez vezetett a baloldali gondolkodással (egykor) szimpatizáló faluban. 1951-ben néhány falubeli összeesküvést szervezett, a leleplezés után egy embert ki is végeztek. Egy évvel később nagyobb létszámban fogtak össze, és akciókat hajtottak végre. Mivel a front idején a kesztölciek minden fegyvert összeszedtek, a kiszálló ÁVH rögtön fegyveres összeesküvés ügyében kezdett el nyomozni. A vallatási módszereket jól mutatja a letartóztatottakból kiszedett információk valóságtartalma. A hatóságok kirakatpert kívántak kreálni, az elfogott szervezkedők száját előre gyártott mondatok hagyták el. A sorokat olvasva egy nagy amerikai támadás várható, amelyet Nyugat-Németországban felfegyverzett csendőrök és nyilasok vezetnek majd. Az ítéletek súlyosak voltak, két embert halállal, többeket több évi börtönnel sújtottak.
A forradalom valósága és az ellenforradalom legendája
Kesztölcre október 24-én érkezett el a forradalom híre, október 26-án az sztrájk miatt a bányászok már nem tudtak dolgozni menni. A helyiek a Tanácsháza előtt kezdtek gyülekezni, néhányan behatoltak a pártirodába, és megsemmisítették a kommunista jelképeket. A hősi emlékmű tetejéről leverték a vörös csillagot, helyére a korábbi turult kívánták visszaállítani, azonban a szobrot sehol sem találták. Az indulatokban minden bizonnyal közrejátszott az 1952-es szervezkedés megtorlása is. Fontosnak tartották a hangoshíradó (=média) megszerzését is, amelyben többször felolvasták az egyetemisták követeléseit. A tömeg sorra járta a helyi kommunisták portáit, mindenhol fegyver után kutattak. A leggyűlöltebb pártfunkcionáriusoknak azonban sikerült megszökni a faluból.
Október 28-án megalakult a nemzeti és a forradalmi bizottság, a két szerv közötti összekötő Fekete Mihály, az utóbbi elnöke volt. Gondoskodtak a fegyverek beszerzéséről, intézkedtek a község pékségének zavartalan üzemeltetéséről, és újraindították a tsz pálinkafőzőjét. A következő napokban a földosztás lett a központi téma, de ennek kivitelezése az elégtelen mérőeszközök miatt nehézkesen valósult meg. Bőkezű gyűjtést tartott a budapestiek számára, a kesztölciek több szállítmányt küldtek - többek között a Szent János Kórházba. Ekkortájt került a faluba egy harckocsi is, amelyet a dorogi IX. aknában dolgozó politikai foglyok kiszabadításánál pszichológiai fegyverként vetettek be. A járművet egykori gazdái a faluban hagyták, az egyik lakos végül elvezette a település mellett található rétre, majd leadott egy lövést.
A forradalom leverése hallatán majdnem elszabadultak az indulatok, mert a nemzetőrök összegyűjtötték a kommunistákat, de Fekete Mihály leállította az önbíráskodást, és szabadon engedték őket. A falu felkészült a fegyveres ellenállásra, lőállásokat alakítottak ki, így várták az oroszokat. A szovjet csapatok végül november 17-én jelentek meg, azonban összecsapásra nem került sor, mert a helybeliek belátták, hogy nincs esélyük az ellenállásra. Mindenki attól tartott, hogy az oroszok szétlőnék az egész falut, ezért a fegyvereket gyorsan elrejtették. A bevonuló katonák fasisztákat kerestek, de az oroszul tudók felvázolták a valós helyzetet. Az orosz intervenció egy halottat követelt: egy, a szőlőjében dolgozó idős embert lőttek le. A települést nem fosztották ki, de a szovjetek magukkal vitték a felhalmozott pálinkakészletet. December közepéig a falu fegyverben állt, ezért a helyi kommunisták Budapestről kértek segítséget. Kesztölcöt december 15-én zárták körbe. A karhatalmisták hét embert hurcoltak el, közülük Minczér Józsefet a rögtönítélő bíróság fosztotta meg az életétől.
A könyv szerint a tények egyáltalán nem támasztják alá a kesztölci köztársaság létezését. A legenda alapját egy két részből álló cikksorozat jelentette, amely a Dunamente című járási lapban jelent meg 1957 tavaszán. (Élt ötven napot - karcolatok a `kesztölci köztársaság` történetéből.) Ebben többszörösére nagyították fel az eseményeket: október 26-án az összes kommunista lakását feldúlták, majd 28-án kiáltották ki a köztársaságot. Az alig működő tank az ütőképes hadsereg jelképe lett, a katonák eszerint még lángszóróval is rendelkeztek. A cikk szerzője, Kara Imre még a legvéresebb fehérterror rémképét is felvetette. Az 1957 nyarán letartóztatottak is az újságból értesültek a köztársaságról. A propaganda azonban lassan hatni kezdett: 1963-ban az egyik tiszt már arra volt kíváncsi a kihallgatás során, hogy ki dolgozta ki a `külön köztársasági programot`.
A szerző remekül élt a források adta lehetőségekkel, munkájában nagyszerűen ötvözte az oral history és az írott dokumentumok adatait. A könyvből megtudhatjuk, hogy Kesztölc lakossága igyekezett túlélni a 20. század viharait, és ezt szerették volna 1956-ban is, amikor a hazugságokra épülő rendszerrel szálltak szembe. Nem külön köztársaságot akartak kikiáltani, hanem egyszerűen elegük lett az elnyomásból.
Barsi Szabó Gergely: A kesztölci köztársaság 1956. Tank - Pálinka - Nemzetőrök. Timp Kiadó, 2006. 168 oldal, 2470 Ft.