15 éve törölték el a halálbüntetést Magyarországon
2005. október 25. 13:20
URL: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=11272
15 éve az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette a halálbüntetést. Az évforduló alkalmából a kivégzések történetéről írunk.
A testület határozatában kimondta: a Büntető törvénykönyvnek és a büntetőeljárásról szóló törvénynek, valamint más jogszabályoknak a halálbüntetésről rendelkező részei alkotmányba ütköznek, ezért ezeket megsemmisíti. Az Alkotmánybíróság egyben elrendelte a halálbüntetést előíró - a megsemmisített büntetőjogi rendelkezések alkalmazásával halálbüntetést kiszabó -, jogerős határozattal lezárt olyan büntetőeljárások felülvizsgálatát, amelyekben a hozott ítéletet még nem hajtották végre. Magyarországon az utolsó kivégzés 1988. július 14-én volt, amikor az emberölésért halálra ítélt Vadász Ernőn hajtották végre a halálos ítéletet.
Az amerikai halálbüntetés szabályozása nem sokkal fiatalabb az állam történeténél. Háromszázhetvenöt évvel ezelőtt, 1630-ban akasztották fel azt a gyilkost, akinek halála jogalkotási útra terelte a helyi igazságszolgáltatást. Napjainkban már csak a világ néhány pontján alkalmazzák a módszert, amelynek története egyidős az emberi civilizációval.
Az i.e. XVIII. században Mezopotámia amorita uralkodójának, Hammurapinak híres törvénygyűjteménye láthatóan igen nagy hangsúlyt helyezett a különböző vétkek halállal való büntetésének szabályozására. Szövege arról tanúskodik, hogy bevált és gyakran alkalmazott technika volt ez már a fejlett emberi társadalom kezdeti periódusában is. A kétszáznyolcvannál is több paragrafusból álló jogtár a legkülönbözőbb bűnökért szabott ki halálbüntetést.
"Ha awélum [szabad ember] awélumot bevádolván, gyilkosság vádját emelte ellene, de rá nem bizonyította: vádlója ölessék meg" - áll a szigorú parancsban. Vagy:
"Ha egy awélum egy awélum kiskorú fiát ellopta: ölessék meg. [...] Ha egy awélum rablást követvén el, elfogatott: ez az awélum ölessék meg. [...] Ha egy kocsmárosnő, gonosztevők szervezkedvén házában, ezeket a gonosztevőket le nem tartóztatta, és a palotához nem kísérte be: ez a kocsmárosnő ölessék meg." Ez a néhány idézet csupán szemezgetés volt a jogtárban található hasonló tartalmú rendelkezések sokaságából, amelyből kitűnik tehát, hogy a kezdet kezdetén szinte válogatás nélkül halállal büntették a legkülönfélébb normaszegést is.
A folyamköznek ugyanezen a területén élő hettiták i.e. XIV. századi törvénykönyve sem mutat sok változást a végrehajtás gyakoriságára vonatkozóan. Egyiptomban már az i.e. XVI. századból maradt ránk feljegyzés egy szintén halállal végződő eseményre vonatkozóan. Itt a nemesség egyik tagját vádolták varázslással és megparancsolták neki, hogy végezzen magával. Ez persze "ajándéknak" számított akkoriban -és évszázadok múlva is - a társadalmi réteg felső osztályaiba tartozók számára; gondoljunk csak Szókratész esetére a méregpohárral, vagy a kora-újkori időknek azon török szokására, hogy a vezetőknek selyemzsinórt adott a szultán, hogy azzal akasszák fel magukat. Az ókori Egyiptom nem-nemesi származású lakosai a fentebb emlitettnél sokkal kegyetlenebb módon fejezték be bűnös életüket: nem túl humánus eljárás keretében egy fejsze segítette őket a túlvilágra.
A római történelem, s azon belül a plebejusok küzdelmének egyik legfontosabb állomása volt a kialakult szokások írásban való rögzítése, azaz törvényi szintre való emelése, s ezzel a törvény előtti egyenlőség megteremtése minden szabad polgár számára. Az ún. XII. táblás törvények az előzőeknél jóval ritkább esetben szabtak ki halálos ítéletet, de azért itt is akad néhány példa:
"[...] aki házat, vagy a ház mellett rakott gabonaasztagot felgyújtja, megkötözve és megkorbácsoltatva égettessék el, ha tudva és szándékosan követte el tettét..." Vagy:
"Ekével megművelt föld termését éjszaka lelegeltetni vagy levágni felnőtt ember számára a XII. táblás törvények szerint főbenjáró vétség volt és (az illetőt) Ceresnek szentelve (egy fára) akasztva kellett kivégezni..."
A Római Birodalom korára Európa számos pontján meghonosodtak a halálbüntetés különböző eljárási formái, úgy mint a zsidóknál kedvelt keresztrefeszítés, vagy a Nero császár által rendszeresen alkalmazott karóbahúzás, vagy éppen a tengerbehajitás, élve elégetés, halálra verés. Majd csak Konstantin császár regnálása idején következik be némi, hosszútávon átmenetinek bizonyuló enyhülés azzal, hogy - a keresztény hitre való áttérését követően - a birodalom egész területén megtiltotta minden kegyetlen módszer alkalmazását. I.sz. 438-ban Theodosius bizánci császár törvénykönyve azonban már ismét nyolcvannál is több vétek elkövetésének ellensúlyozására tette kötelezővé a legsúlyosabb büntetést.
Britanniában a X. századra az akasztás vált a legnépszerűbb és legtöbbet alkalmazott módszerré sok egyéb mellett. Itt is, mint Róma esetében volt olyan intervallum, amely nem kedvezett semmilyen kivégzési szokásnak. Az 1066-ban trónra kerülő Hóditó Vilmos például nagymértékben ellenezte, hogy bárkit is a harcmezőkön túl fosszanak meg életétől, s elrendelte, hogy többé senkit se akasszanak fel, végezzenek ki. A csonkitás szabadsága azonban továbbra is érvényben maradt. 1206-ban János király már egészen másképpen tekintett erre a kérdésre. Személyesen bizonyitotta be, hogy nem tartozik éppen az eljárás ellenzői közé. Kovácsoltvas ólomruhát adatott főesperesére, aki az óriási súly alatt egyszerűen összeroppant.
A középkor folyamán a testi fenyítés - ha adott esetben nem is végződött az élet kioltásával - gyakran járt együtt kínzással. Az emberi agy határtalan kreativitását mutatja például az a visszataszító ötlet, mint az 1531-ben Angliában bevezetett megfőzés, amelynek keretében a vélt vagy valós bűntett elkövetője akár két órán át is "izzadhatott", míg végre elérte a megváltó halál állapotát.
Az is igaz, hogy mind a vétkes neme, mind társadalmi rangja eltérő kínhalálra predesztinálta a szerencsétlen illetékest. Míg a nők leggyakrabban máglyahalált szenvedtek, addig férfi társaik többször találkoztak csuklyás hóhérokkal a bitófa árnyékában, vagy a kivégzésre kijelölt személy puszta tenyerének fojtogató érintésével. A gyors és ezáltal jóval humánusabb lefejezés kifejezetten a felsőbb osztályok tagjainak kijáró megtiszteltetés volt.
| |
|
Nyilvános akasztás az amerikai
polgárháborúban |
Az öreg kontinensen tehát ezek voltak a halálbüntetés legkorábbi megjelenési formái. Vessünk egy pillantást most az újvilági kezdetekre! Az első lejegyzett és ránk maradt kivégzés szövege, amely az észak-amerikai kontinens keleti partvidékén elterülő angliai gyarmatokhoz köthető 1608-ból származik, s egy bizonyos
George Kendall virginiai lakos utolsó perceit örökitette meg. A vád Spanyolországnak való kémkedés és hazaárulás volt. Szintén ide kapcsolódik az a néhány évvel későbbi kormányzói rendelet, amely olyan kicsinek tekinthető vétkekért is halálos büntetést írt elő, mint a csirkeölés, a szőlőlopás vagy az indiánokkal való kereskedés. A városvezetés azonban hamar rádöbbent a helyzet tarthatatlanságára és - a régióban való letelepedést elősegítendő - hét évvel a szigorú szankciók bevezetése után, vagyis 1619-ben jelentős részüket eltörölte. Ezt követően kétszáz évig még "rendületlenül" virágzott a halálbüntetés Amerika-szerte.
Ennek modern-kori technikája az elektromosság fejlődésével párhuzamban tökéletesedett. A végrehajtók célja az volt, hogy az áldozat lehetőleg minél kevesebb ideig szenvedjen. Igyekeztek tehát kifejleszteni az ehhez leginkább megfelelő kivégzőeszközt. Thomas Edison korabeli vetélytársa, a váltóárammal kisérletezgető George Westinghouse sikeres működésének eredményeképpen 1890. augusztus 6-án Massachusetsből hódító útjára indult a villamosszék, amelynek alkalmazása elsősorban az Egyesült Államok területén vált igazán kedvelt gyakorlattá. A világon először egy alkoholista analfabéta, egy végzetesen féltékeny élettárs részesült a gyorsnak és fájdalommentesnek szánt halálnemben. A sikeres állatkísérletek sokaságán kipróbált módszer - mint ahogy az időnként lenni szokott - első emberi alkalmazása meglehetősen nagy kudarcba fulladt. A 2000 volt feszültség hét másodpercig áramlott Kemmler bűnös testébe, de amikor a kezelő eredményesnek ítélt idő után leállította a szerkezetet, kiderült, hogy az áldozat még életben volt. A hörgő és levegőért küzdő szerencsétlen ezután újabb egy percig érezhette, amint az elektromos áram végigfut az erein, mire meghalt.
Ma is léteznek olyan országok, ahol a legnagyobb bűnökért a vétkesnek saját életével kell fizetnie. A módszer betiltása azonban már akkor elkezdődött, amikor bizonyos formái (lásd villamosszék) még meg sem születtek. Kemmler legendás haláltusája előtt negyvennégy évvel, 1846-ban Michigan állam döntéshozói Amerikában elsőként szüntették meg az eljárás jogosságát - a hazaárulás kivételével. Európában ekkor már jó hét évtizede kifulladóban volt a módszer alkalmazása, amelyet itt Toscanaban tiltottak be először, 1775-ben.