1920. június 4.: egy gyásznap krónikája
2014. június 4. 10:39
URL: https://mult-kor.hu/20140604_1920_junius_4_egy_gyasznap_kronikaja
„A mai napon Magyarország egy történelmi fordulóponthoz érkezett. Ma írják alá azon békeszerződést, mely ezeréves országunk feldaraboltatását kimondja" - nyitotta meg beszédét a házelnök a parlamentben 1920. június 4-én, a trianoni béke aláírásának napján. A Trianon kastély nevét minden magyar ismeri és a szó hallatán nemcsak a világháborút lezáró békeszerződés jut eszébe, hanem az azt követő magyar sors is. Bár Magyarország határait nem itt határozták meg, de a kastélyban került sor a békeszerződés kölcsönös aláírására, mely révén a magyar állam békét kötött világháborús ellenségeivel és hivatalosan elfogadta az új határokat. Napjainkban rengeteget hallhatunk, olvashatunk különféle elemzéseket, kutatásokat a békeszerződés okairól, következményeiről és hatásairól. Arról azonban már kevesebbet esik szó, hogy mi is történt azon a bizonyos napon. Így ma, a trianoni béke 94. évfordulóján azt mutatjuk be, hogyan telt 1920. június 4. Versailles-ban, illetve mi történt Budapesten a korszakhatárt jelentő napon, hogyan érzékelte az ország népe a sokkot.
Miről kapta a nevét Trianon?
Érdemes mindenekelőtt bemutatnunk az aláírás helyszínét, ugyanis máig tévesen adja meg azt számtalan kézikönyv, útikönyv, sőt iskolai történelemkönyv is. A francia „Napkirály", XIV. Lajos (1643-1715), Versailles palotakomplexumának alapítója adott parancsot egy parkban fekvő kisebb palota, a „Porcelán Trianon" megépítésére. Nevét az onnan elköltöztetett Triarnum falucskáról kapta. Az építkezések 1670-ben kezdődtek, de az abszolutista király szeszélye megváltoztatta a terveket: Jules Hardouin-Mansart, az udvar kiváló mérnöke már egy rózsaszín márvánnyal burkolt kastélyt adott át 1687-ben. A kastélyt innentől Nagy Trianonnak (Grand Trianon) nevezték, de színéről gyakran emlegették Márvány Trianonnak is.
Grand Trianon
Az épület az uralkodó kedvelt nyári lakhelye volt, majd Françoise d'Aubigné, azaz Maintenon márki asszony, a király „kulisszák mögötti felesége" lakhelyéül szolgált. XV. Lajos (1715-1774) idején már királynői lak volt, így a király alig pár száz méterre új kastélyt emeltetett, Kis Trianon (Petit Trianon) néven, hogy szeretőjét, Madame du Barry grófnét közel tudhassa. Ennek a száz évvel fiatalabb kastélynak semmi köze a magyar békeszerződéshez.
A folyamatosan bővítgetett Grand Trianont elhanyagolták a későbbi uralkodók, a francia forradalom során pedig ki is fosztották. Napóleon már császárként állíttatta helyre, lakott is ott egy darabig, de a Párizsba bevonuló koalíciós hadsereg ismét nagy pusztítást végzett benne. A kastélyt 1913-tól használták állami fogadások színhelyéül, de akkor még nem gondolta senki, hogy sorsdöntő eseményeknek is helyet fog adni.
1920. június 4., Versailles
A magyar és a francia kormány közötti folytonos jegyzékváltások egyike, melyet Alexandre Millerand, Franciaország miniszterelnöke (a szocialista kormányfő 1920 januárjában követte Clemenceau-t a bársonyszékben) küldött Budapestre 1920. május 22-én, június 4-ét jelölte meg a békeszerződés aláírási idejének, helyéül pedig Versailles-t. Az úgynevezett „Párizs környéki békék" közül csak a német és a magyar delegációkat invitálták Versailles-ba, a többi vesztes állam más elővárosba kapott meghívást.
A Simonyi-Semadam Sándor vezette kormány komoly dilemma elé került: kit küldjön Franciaországba, melyik politikus vállalja, hogy nevét adja egy ilyen békeokmányhoz? Gróf Apponyi Albert vállalta volna, ő már úgyis bebizonyította hazafiságát, mikor 1920 januárjában Párizsban megtartotta Magyarország híres védőbeszédét a béketeremtőknek. Ám Teleki Pál külügyminiszter (későbbi miniszterelnök) ezt nem engedte, így két olyan „önként jelentkezőt" keresett, akik egyébként is vissza akartak vonulni a politikától, így Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterre és Drasche-Lázár Alfréd megbízott miniszterre esett a választás. (Benárd később mégis visszatért a politikába: Gömbös Gyula minszterelnöksége alatt jutott képviselői mandátumhoz). Maga Teleki szóba sem jöhetett erdélyi származása miatt.
A delegáció május 31-én indult útnak Budapestről és június 3-án érkezett meg a párizsi keleti pályaudvarra, a Gare de l'Est-re. A delegáció tagjai voltak még Praznovszky Iván, gróf Csáky István (későbbi külügyminiszter), Wettstein János és Bobrik Arnó diplomaták, valamint a sajtó képviseletében Ottlik György és Barabás Albert. Az állomáson a küldötteket Henry alezredes várta, majd versailles-i szállásukra, a Hôtel des Réservoirs-ba kísérte őket - ugyanitt szállásolták el fél évvel azelőtt a német delegációt. Megbízóleveleiket mindjárt kicserélték, majd a békeszerződés egyik példányára már ekkor, június 3-án rákerültek a pecsétek, így a szignózásnak csak a második fele maradt másnapra.
Június 4-ének délutánjára a francia kormány már feldíszítettette az aláírás helyéül szolgáló Grand Trianon egyik termét, az 52 méter hosszú és 7 méter széles Galérie des Cotelle-t, melynek falait rózsákkal díszített kárpitok és a terem névadójának (Jean Cotelle) festményei díszítették. 16:15 perckor, mikor a kocsival odafuvarozott Benárdékat a francia külügyi szertartásmester a terembe vezette, már elhelyezkedtek az antant és a társult hatalmak képviselői. A meghívottak között volt még Ferdinand Foch marsall, Franchet d'Esperey tábornok és I. Sándor görög király. Az asztalfőn Alexandre Millerand ült, mellette Maurice Paléologue és Jules Cambon.
A Galérie des Cotelle
A magyarokat bejelentették, ekkor mindenki felállt, majd Benárdékat a helyükhöz kísérték a portugál küldöttekkel szembe. Ekkor Millerand mondott rövid beszédet, melyben felszólította a küldötteket az aláírásra. Először Benárd Ágoston, majd Drasche-Lázár Alfréd járult a középső asztalhoz; utóbbi tüntetően állva látta el kézjegyével a békeszerződést. A magyar után az öt főhatalom képviselője írta alá a békediktátumot, majd következett a többi ország a francia ábécé sorrendjében. Az I. világháború végén a Monarchiával hadban álló 17 ország kötött itt békét hazánkkal, az Egyesült Államokat kivéve: Woodrow Wilson elnök nem volt hajlandó nevét adni ilyen békéhez, így nem sokkal később különbékét kötött Magyarországgal.
A negyedórás aktust Millerand rövid beszéde zárta, majd elsőnek a magyar delegáció távozott. A palota körüli díszőrség fegyverrel tisztelgett a magyaroknak, míg a cseh, román és délszláv politikusok egymásnak gratuláltak. A házigazda franciák tisztelettudóan bántak a magyarokkal, nem úgy, mint fél évvel azelőtt a németekkel. A palota körüli mitológiai alakokkal díszített szökőkutakat is bekapcsolták az eseményre. A magyar delegáció ezután összepakolt a hotelben és nagy részük már aznap hazaindult.
Ady Endre, ha megérte volna a gyásznapot, maga is belátta volna, hogy A Gare de l'Esten című verse az onnan távozó magyar delegációra illett volna rá a legjobban: „...Idegen fiad / Daltalan tájra megy, szegény: / Koldus zsivaját a magyar Ég, / Óh, küldi már felém. / Fagyos lehellet és hullaszag / Száll ott minden virág felett. / Elátkozott hely. Nekem: hazám. / A naptalan Kelet" - a magyarországi hangulat ugyanis hasonló volt.
Fekete péntek
Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt, addig Budapesten borongós, esős. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra" már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe ötözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt. Annak megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország", „Délmagyarország" és „Keletmagyarország" feliratú táblák alatt.
A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához. Közben búsan énekelték a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát. Az énekek között jelszavakat skandáltak: „Le az antanttal", „Igazságot Magyarországnak" - írják a lapok. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek, míg a menetet az Erdélyi Otthon nevű szervezet zászlaja vezette.
10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendbe burkolóztak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett. Az 5, néhol 10 perces országos gyászszünetre minden vonat megállt.
A budapestiek ekkor vallásuknak megfelelően a Bazilikába, a Deák téri evangélikus, a Kálvin téri református és a Hold utcai unitárius templomba mentek könyörgő istentiszteletre. A Budapesti Tudományegyetem (az ELTE elődje) saját templomában tartott misét dékáni karával. A lelkipásztorok az élni akarás, a feltámadás és a nemzeti küzdelem fontosságát hangsúlyozták. A komor tüntetők ekkor vonultak tovább a Petőfi-szobor elé, ahol kirakták tábláikat. A szónoklatok nélküli tüntetés ezután véget ért - írja Romsics Ignác A trianoni békeszerződés című munkájában.
Trianon a parlamentben
Az istentiszteletek után ült össze a Nemzetgyűlés Simonyi-Semadam kormányfő jelenlétével. Rakovszky István házelnök röviden hitelesítette az előző ülés jegyzőkönyvét, majd rövid beszédet mondott. „A kényszer hatása alatt ezt az u. n. békeszerződést aláírjuk. De a lehetetlen dolgokra senki sem kényszeríthető. (...) Bízzunk e gyásznapon az isteni Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában, amely egy évezreden át Európa védpaizsa volt".
A házelnök üzent a határon túl maradt majdnem három és félmillió magyarnak is: „A tőlünk elszakított országrészeknek pedig azt üzenjük: ezer évi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük". A magyar történelem talán legrövidebb parlamenti ülését - tíz perccel megnyitása után - egyhangú egyetértéssel berekesztették.
Az egyesületek és szövetségek szerte az országban bátorító felhívásokat tettek közzé. A „megszállott vármegyék követei", azaz az elcsatolt területekről elüldözött vagy elmenekült alispánok és megyegyűlési tagok a pesti városházán tartottak gyűlést. Itt kiáltványt intéztek a világ közvéleményéhez, melyben tiltakoztak az igazságtalan béke ellen és a vérszerződés kötelességére hivatkozva „írták elő" a haza bármilyen eszközökkel való védelmét.
Az aznapi magyar sajtó előrevetítette az aláírást, a trianoni eseményeket csak az este megjelenő napilapban olvashatták először. A június 4-i számok tanácstalanságát tükrözi, hogy némelyek csak a dátumot adták meg címként. Buzinkay Géza sajtótörténész mutatott rá, hogy ennek ellenére egymástól függetlenül képviseltek egységes álláspontot a napilapok olyannyira, hogy „aki nem ismerné politikai hovatartozásukat, az írásokat olvasva nem tudná besorolni őket". A békeszerződés kérdésében tehát minden magyar együttérzett.
Meddig tart Trianon?
Az erdélyi bevonulást ünneplő férfi Trianonra emlékeztető transzparenst mutat nagy-Magyarország térképpel és "Nem nem soha!" felirattal
A trianoni békeszerződés országhatárokra vonatkozó előírásai sohasem valósultak meg teljes egészében. Az államnak a békeszerződésben érintett kétharmadát 1919. nyarára már szinte teljesen elfoglalták szomszédaink és az annexiót a győztes nagyhatalmak is elismerték, ilyen szempontból a békeszerződés csak formalitás volt. Másrészt a trianoni béke nem pillanatnyi állapotot tükrözött: Baranya és vidéke délszláv, míg Nyugat-Magyarország magyar uralom alatt állt, így mindkét területre vonatkozóan változtatásra vártak a nagyhatalmak.
1921-re a magyar és a többi érintett állam is törvénybe iktatta a szerződést, majd megkezdte munkáját a négy határmegállapító bizottság, hogy ingatlanról ingatlanra kijelölje a határokat. A bizottságnak (is) köszönhetően két településnél módosult a trianoni határ: Somoskő és Somoskőújfalu került hazánkhoz. Az osztrák-magyar határszakaszon sem a trianoni határok állnak manapság: 1921-ben tizenkilenc településnek (köztük Sopronnak) sikerült kivívnia, hogy maguk dönthessenek hovatartozásukról, mely során öt település Ausztriához, míg tizennégy a Magyar Királysághoz került.
A mai határok már az 1947-es békeszerződésből fakadnak, amely (három falu eltéréssel) nem a trianoni, hanem éppen a fentiek miatt az 1938. január 1-i határokat állította vissza. Napjaink államhatárait emellett a rendszerváltás után született kétoldalú államközi egyezmények, szerződések erősítették meg. Az Országgyűlés 2010. május 31-én nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának napját a nemzeti összetartozás napjává.