Rákosi ügynökei - az ÁVH nyolc éve

Hazánk történelmének egyik legsötétebb korszakát, a Rákosi-rendszert első helyen fémjelzi hírhedt politikai rendőrsége. Az először PRO, majd ÁVO néven tevékenykedő szervezetet hatvanöt éve, 1948. szeptember 10-i hatállyal szervezte át a Kádár János vezette kommunista Belügyminisztérium ÁVH-vá, azaz Államvédelmi Hatósággá.

Aki nincs velünk, az ellenünk van

A II. világháborút követően azonnal nemzetközi kötelezettséggé vált Európa számos országában az antifasiszta intézkedések részeként a háborús bűnösök felkutatása és megbüntetése minden társadalmi rétegben. Még a főváros ostroma közben, miután Pestet a Vörös Hadsereg éppen „felszabadította”, 1945. februárjában létrejött a Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály (PRO). A jogilag a BRFK alá rendelt (így csak budapesti hatáskörű) szervezet már ekkor túlmutatott az intézményi besorolásból eredő súlyán, amit erősített, hogy a belügyi tárcát a Magyar Kommunista Párt kapta meg. A kommunista intézmény a háborús bűnösök felkutatásán túl már kezdettől fogva kiterjesztette megfigyelési körét az akkori vezető, zömmel kisgazdapárti politikusokra is.

A szociáldemokratákat is megfigyelés alatt tartó politikai rendőrség 1946. októberétől már a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályaként működött tovább, hozzásorolva az eddig külön működő vidéki politikai rendőrséget is. A Rajk László belügyminiszter nevéhez kötődő név- és hatáskör változtatás után kezdi a köznyelv csak „ávósoknak” hívni a még rendőri egyenruhában működő pártkatonákat.

Az ÁVO feladatai közé ekkor már nemcsak a kommunistákkal szembenálló szemmel tartása volt, hanem besúgóhálozatuk bővülésével az egyházak, gazdasági vállalatok megfigyelése is feladatukká vált. Az „ellenség” körét már az úgynevezett hóhértörvény is tágasan értelmezte. A háborús múlton túl bűntettnek minősült már a „népek háború utáni békéjének megnehezítése” is. A legszűkebb pártvezetés továbbá magának vindikálta a jogot, hogy meghatározza, kit tart az állam biztonsága szempontjából ellenséges kategóriának, így azok köre fokozatosan bővült.

Egy 1953-as belügyminiszteri jelentés szerint ellenségnek minősült a volt arisztokratákon, tőkéseken, 1945 előtti hivatalnokokon és fasisztának bélyegzett pártok tagjain túl többek között az egyházi hierarchia tagjai, a háború utáni  jobboldali pártok tagjai, a szociáldemokraták jobbszárnya, a Magyar Kommunista Pártból kizártak, a politikai bűncselekmények miatt elítélek hozzátartozói, vagy a kapitalista államok magyarországi képviseleteinek magyar alkalmazottai. Emellett nyilvántartottak mindenkit, akire ellenőrzött adat volt, hogy ellensége a népi demokráciának, vagy a múltban a munkásosztállyal szemben ellenséges tevékenységet folytatott. Ezek alapján Magyarország felnőtt lakosságának nagyjából egyötöde válhatott adott esetben a „nép ellenségévé”.

Ám nemcsak osztály, hanem etnikai alapon is megtalálák Rákosiék az ellenséget. Miután az „amerikai imperialisták láncos kutyája”, Tito a népi demokráciák ellensége lett, az állambiztonság nyilvántartásba vette a délszláv, vagy délszláv származású lakosságot is, bár ez utóbbi hisztériát Péter Gábor három év után megszüntette.

Mint ismeretes, a társadalom megtisztítása után az „élesedő osztályharc” jegyében a Párton belüli ellenség „lebuktatására” került a sor. A politikai rendőrség már jóval a Rajk-per előtt megkezdte saját gazdaszervén, a Magyar Kommunista Párton belül is kiépíteni informátorhálózatát. Erre egyrészt a sztálini belső tisztogatás előkészítése miatt volt szükség, másrészt a magát függetleníteni akaró Péter – aki nem egyszer saját kezébe is vette a gumibotot –  igyekezett kompromittáló adatokat gyűjteni feletteseiről, akik karrierje útjában álltak. A belső szimatolás emellett a „pártmenedzsment” szempontjából is kapóra jött: Rákosinak mint pártfőtitkárnak előnyös volt, ha ugyanazon ügyről több szálon is tájékozódhatott.

ÁVO-ból ÁVH

A Rákosi által „fordulat évének” nevezett, 1947 tavaszától 1948 nyaráig tartó időszak után jött el az idő a politikai rendőrség további hatáskör-bővítése felé. A Rajk Lászlót követő új belügyminiszter, Kádár János első intézkedései közé tartozott az ÁVO magasabb hivatali rangra emelése. Már Rajk is engedett Péter Gábor nyomásának, aki az államvédelem autonómiáját igyekezett növelni. Még Rajk terjesztette a Belügyi Bizottság elé, de már utódja, Kádár János hajtotta végre a politikai rendőrség másodfokú hatósággá történő átalakítását.

A BM épülete 1950-ben; ma Képviselői irodaház (Fortepan)

Az 288.009/1948. belügyminiszteri rendelet hozta létre az Államvédelmi Hatóságot, amely már csak a belügyminiszternek volt alárendelve. Az 1948. szeptemberi, 10-én hatályba lépő rendelet felruházta az ÁVH vezetőjét azzal a joggal, hogy elrendelje az államérdeket veszélyeztető személyek kitiltását, rendőri felügyelet alá vételét, vagy őrizetbe vételét, ami elsőfokú hatósági jogkör. Sőt jogi abszurdumként maga az ÁVH volt illetékes az e tekintetben folytatandó felülvizsgálati eljárásokban is.

Péter Gábor gyakorlatilag már eddig is csak Rákosinak alárendelten működött, de hivatalosan csak 1950-re juttatta szervezetét a hierarchia majdhogynem csúcsára. Egy 1949. végi kormányrendelet a politikai rendőrséget már közvetlenül a kormány alá rendelte, így külön minisztériumként működhetett tovább a Rákosi által csak a „Párt szeme, füle, ökle”-ként jellemzett szervezet. A rendelet elvileg meghagyta ugyan a belügyminiszternek a felügyelet jogát, de ez a valóságban fordítva működött, mert Péter rendszeresen jelentett a főtitkárnak a belügyminiszterről.

Az immáron első fokú országos szervhez került a Határőrség (őket hívta a nép „zöld ávósoknak”), valamint átvette a börtönöket, a rabmunka- és internálótáborokat is, melyek száma a százat is megközelítette, egyenként 4-500 fogollyal. Az ÁVH ekkor hasonlított leginkább szovjet „anyaszervezetére”, a szintén külön minisztériumként működő MGB-re. A közemberek szemében a hatáskör-kiterjesztést meg is indokolta a Szabad Nép: „a szocializmus építésének idején a külső és belső ellenség dühe, támadása fokozódik. Az ÁVH szerepe ebben a korszakban még nagyobb, mint eddig volt”.

Az ÁVH működése

„Az ÁVH-n mindig az történt, amit Rákosi akart” – állította a Párt Központi Vezetőségének ülésén évekkel később Révai József. Annak ellenére, hogy az ÁVO, majd ÁVH hivatalosan egy vagy több kormányzati szervnek volt alárendelve, a valóságban mindig is a trojka, azon belül is főleg Rákosi volt Péter Gábor egyetlen felettese. A közvetlenül a kommunista pártvezetőktől függő államvédelem így nevével ellentétben nem az államot, hanem a pártot védte, sőt azt még a párton belüli vezető szervek (Politikai Bizottság, Titkárság) felügyelete alól is kivonták. Rákosin kívül a trojka további két tagját, Farkas Mihályt és Gerő Ernőt respektálta csak Péter. A soron következő feladatot a pártfőtitkár mindig közvetlenül közölte Péterrel, míg hivatalos csatornákon csak később jutott el hozzá, akinek úgy kellett tennie mintha hivatali felettesétől hallaná először az utasítást. A fokozatosan pártállammá váló országban Péter Gábor így szabad kezet kapott.

"Munkásököl, vakököl..."

Az ÁVO feladatai közé tartozott az államrendbe és közbiztonságba ütköző cselekmények felderítése, a háborús és népellenes bűncselekmények nyomozása, a politikai vonatkozású röpiratok szerzőinek és terjesztőinek nyomozása, a bejelentett gyűlések megfigyelése, a titkos rádióadók lefülelése, illetve az állam- és közbiztonság szempontjából káros személyek kitiltása vagy internálása. A szervezetnek külön alosztályai foglalkoztak a belső hírszerzéssel, az egyházzal, a megfigyeléssel, levelek ellenőrzésével, vagy például telefonellenőrzéssel. Általában Péter előbb értesült egy-egy levél tartalmáról, mint azt a címzett felbontotta volna. A belső hangulatról készített úgynevezett „országjelentések” minden reggel Rákosi hivatali íróasztalán feküdtek.

A lépcsőzetes kommunista hatalomátvételben az „ÁVO első helyen harcolt”. A kommunista pártvezetők már előre értesültek az ÁVO-tól pártközi tárgyalópartnereik álláspontjáról, sőt sokakat kompromittáló adatok begyűjtésével zsarolt a szervezet a kommunistákkal való csendes együttműködésre. Az ÁVO, majd ÁVH leghírhedtebb „eredményei” az 1947-es választási csalás, a szociáldemokrata-kommunista pártfúzió kikényszerítése, a Mindszenty-ügy, a Rajk-per előkészítése, a Sólyom-ügy, vagy Tildy Zoltán kisgazdapárti köztársasági elnök eltávolítása és vejének bíróság elé állítása, halálra ítélése majd kivégzése.

A Nagy Testvér

Péter Gábor (anyakönyvi nevén Eisenberger Benjámin) nem tűnt fontos személynek 1945 előtt. Az eredetileg szabósegéd végzettségű mozgalmárról a kutatások ma már valószínűsítik, hogy a harmincas évek óta volt Moszkva ügynöke. A valójában hírszerzéssel és propagandával foglalkozó Vörös Segély hazai szervezete révén került kapcsolatba a szovjet titkosszolgálattal. A két háború között a kommunista pártba beépülő rendőrök kiszimatolása és lebuktatása volt a feladata, ahol a gyakorlatban tanulta ki a belső elhárítási munkakört. Ennek volt köszönhető, hogy 1945 januárjában őt jelölte ki a MKP, hogy kezdjen neki a politikai rendőrség szervezésének.

Így Péter Gábor nem kizárólag Rákosi kézi vezérlése alatt állt. A Kreml már a kezdetektől közvetlenül értesülhetett, hogy mi zajlik a politikai rendőrség berkein belül. Ez természetesen zavarta Rákosit, aki azt szerette volna, ha minden szovjet kapcsolat csak rajta, „Sztálin legkedvesebb magyar tanítványán” keresztül folyik. Így Moszkva sem bízta a véletlenre magyarországi információs hálózatát. A politikai rendőrség és a Honvédelmi Minisztérium vezetőségébe került személyeket egyben a szovjet MGB valamelyik részlege is foglalkoztatta.

A szovjet befolyást jelzi, hogy Kádár az ÁVH 1949-50-es átszervezésekor tizenkét szovjet „szakértőt” kért tanácsadóként Moszkvától Fjodor Bjelkin MGB-altábornagy – a Kreml „magyar szakértője” – és Kartasov ezredes vezetésével. Ezzel Magyarország sem lógott ki a sorból a többi közép-európai csatlós állam közül. A szovjet tanácsadók elterjesztették a rögeszmét, miszerint „a sikeres munkának az a fokmérője, ha gyűlöl bennünket a belső és külső ellenség”.

Ezek után nem véletlen, hogy miután Péter kezén 1953 januárjában bilincs kattant, Berija, a szovjet titkosszolgálat feje maga akart nyomban vizsgálóbizottságot küldeni Magyarországra, ám az Rákosi ellenállásán fönnakadt. Rákosi ugyanis az 1953-as enyhülés időszakában Péter Gáborra akarta hárítani az elmúlt korszak rendőri törvénytelenségeit.

Nem általánosítható, hogy az ÁVH berkeiben mindenkinek hajlama volt a szadista kegyetlenkedésre. Az viszont igen, hogy a Párt által sulykolt folyamatos elvárások, az eredménycentrikusság egyszerűen beléjük kódolta a mindennapi embertelenséget. Az eljárásmódot csak motiválta a hírhedtté vált belső utasítás, hogy a foglyokat ne csak őrizzék, gyűlöljék is. Nem egy esetben fordult elő, hogy maga Péter Gábor, miután a fogoly sokáig ellenállt vallomása szignózásának, kezébe vette a stafétát az általa gyengekezűnek vélt kihallgatótól, és maga szurkálta zsákvarró-tűvel a vallatott férfi testének talán legérzékenyebb részét. Miután sem az, sem a gumibot nem használt, a kórházi ágyon fekvő fogoly szeme láttára verték hozzátartozóit, hogy aláírja a vallomást. Az Őze Lajos által alakított Virág elvtárs Bacsó Péter A Tanújában valójában messze állt az igazi Péter Gábortól.

A forradalom nem akar több ÁVH-t

A Sztálin halálát követő enyhülés és Nagy Imre kormányra kerülése egyben az ÁVH „fénykorának” végét is jelentette. A szervezetet ismét a Belügyminisztérium alá rendelték. Ekkor 1 150 000 ember kartotékja volt az államvédelemnél, azaz „ennyi ember ellen alkalmaztak adminisztratív rendszabályokat”. A rendőrségen belüli elhárítást az 1956. október 19-i miniszteri parancs szüntette meg. Ekkor került sor tizenöt ÁVH-s vezető felelősségre vonására is a Rákosi-rendszer túlkapásaiért, amibe természetesen a Rajkot kihallgató Kádár nem került bele.

Péter Gábor büntetését a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa 1957-ben négy évre szállította le, majd 1959 januárjában egyéni kegyelemmel szabadult. Nyugdíjazásáig könyvtárosként dolgozott. Nyolcvanhat éves korában, 1993-ban érte a halál Budapesten.