Fisli Éva

Robert Capa és Magyarország

Amikor Capa – született Friedmann Endre Ernő – Magyarországhoz fűződő kapcsolatát firtatjuk az utólagos történeti konstrukció szép példájaként, alapvetően két időszakot kell szétválasztanunk: az 1913 és 1931 közötti, itthoni éveinek, formálódásának idejét, azaz gyerekkorát a háborút viselő Osztrák-Magyar Monarchiában és a birodalom felbomlása utáni katonai-politikai zűrzavarban, illetve diákkorát a király nélküli Magyar Királyságban, majd pedig 1931 utáni emigránséletét, és a néhány hétig tartó hazalátogatásait.

Ide kínálkozik aztán egy újabb distinkció, amit épp a kultusz eredményeképpen a Capa névre rakódott rétegek fednek el: szét kell választanunk ugyanis az egykorú, és a ma még sajnos csak töredékükben nyilvános forrásokat – így a leveleket, cikkeket, fotókat – és a publikált visszaemlékezéseket. Az emigráns-elbeszélésekben az utólagos rajz ugyanis mindig kontúrosabb, mint a valós időben megélt élményanyag, mely sokkal zavarosabb és esetlegesebb. A visszaemlékező szemére a kivándorlás óta eltelt idő von hályogot; a mélyben sikerek, kudarcok keltette önigazolás vagy önfelmentés mechanizmusai működtetik a nagyítás, kicsinyítés vagy feledés prizmáját, mely szüntelenül megtöri a felidézett emlékeket.
És akkor még nem is említettük a kiváló humorérzéket, hovatovább iróniát, mely unos-untalan betüremkedik a legkellemetlenebb esemény elbeszélésébe is, hogy pimaszul lekerekítse, felstilizálja, vagy éppenséggel banalizálja a történteket.
Márpedig Capa nagy mesélő volt.

Az emigráns

Friedmann Endre a magyar főváros és a Monarchia szülötte; családja asszimilált zsidó család, apja női szabó, maga pedig a pesti belváros neveltje volt. Gyerekkorának, eszmélésének alapélménye a dolgok feltartóztathatatlan változása. Éppen kamaszodni kezd, amikor a nagy gazdasági világválság kilép a világ tőzsdéiről és rátelepszik az emberek gondolataira. Bandi már a Madách Gimnáziumba jár, amikor Kassák és a Munka-kör hatása alá kerül. Tüntetéseken, előadásokon, gyűléseken vesz részt, újságíró akar lenni. Baloldali barátai közül néhányan már 1930-ban elhagyják Magyarországot, s valószínűleg érettségi után ő maga is külföldre készült.

 

A Nagy Háború után Közép- és Kelet-Európából munkások, polgárcsaládok gyerekei, politikai menekültek, kóbor művészek, tudósjelöltek, tanulni vágyó, nagyrészt zsidó származású fiatalok özönlöttek Nyugatra, hogy aztán az 1930-as évek végén, aki tehette, tovább álljon Amerikába, esetleg – általában csak átmenetileg – megpróbáljon visszatérni. Friedmann Berlinbe költözését életrajzírója, Richard Whelan 1985-ben így írta meg:

„Bár Capa mindig azt állította: kiengedését követően huszonnégy órával távoznia kellett Magyarországról, Besnyő Éva szerint nem így volt. Sőt, mi több, Capa az események kiváltó okát is túldramatizálta. Az igaz, hogy letartóztatta őt a titkosrendőrség, összeverték, bedobták egy zárkába, majd apja közbenjárására szabadon engedték, és felszólították, hogy hagyja el az országot, ám mindez valójában nem azért történt, mert Bandi éjszaka néhány órát együtt barangolt az utcán egy kommunista pártbeli toborzóval. Besnyő emlékezete szerint Bandi azt mondta neki: azért vitték be, mert részt vett egy tüntetésen. Bandi barátja, Csiki pedig azt nyilatkozta egy újságírónak, hogy nem sokkal a bizonyítványosztás előtt egy besúgó buktatta le Bandit és aktivista barátait, s hogy a csoport szétszéledt, de a rendőrség hamarosan felgöngyölítette tagjait.”

Friedmann 1931 júliusában indult el Berlinbe. Minden regényes, s utóbb ironikusan emlegetett fordulat ellenére valószínűbb, hogy a szabad mozgás, a tanulás reménye hajtották oda, ahol ekkor már jó ismerősei, például Besnyő Éva és Kepes György is éltek.

Ősszel a berlini Deutsche Hochshule für Politik diákja lett. Az év végére már nyilvánvaló lett, hogy munkát kell vállalnia, mert otthonról nem tudják támogatni tanulmányait. A Német Fotószolgálatnál (DEPHOT) kapott állást, ahová Besnyő Éva ajánlására vették fel. Itt lesz laboráns, és itt kapja majd első megbízásait is. A későbbi Robert Capa a német fővárosban ismerkedik meg a fotóesszé műfajával, sajátítja el az ügynökségi munka alapjait, kerül közel ahhoz a politikai és szellemi izzáshoz, ami a kor és a város sajátja.

A berlini időszak Friedmann későbbi pályáját tekintve lényeges, ám ekkor még korántsem biztos, hogy végleges emigrálásra készült. Hitler hatalomra jutásakor, sokakkal együtt, 1933 februárjában ő is elhagyja Németországot. Előbb Bécsbe, majd az év júniusában Budapestre érkezik.1933 nyarán Magyarországon töltött heteiről keveset tudunk. Whelan már idézett életrajzában ír arról, hogy Bandi a Veres utazási ügynökségtől megbízást kapott budapesti városképek fotózására. Ezekből a felvételekből ma már (ma még?) egyet sem ismerünk. Ugyancsak ismeretlenek a gödöllői nemzetközi cserkésztalálkozón készített fényképei.

A dzsembori záróünnepsége után, még augusztusban Weisz Imre nevű barátjával Bandi újra gőzösre szállt és Bécsbe utazott. Amint sikerült elegendő útiköltséget szerezniük, továbbutaztak Párizsba. Az innen a következő két évben – André Friedmann néven – édesanyjához írt magyar leveleiben ott a küszködés, a tanulni és érvényesülni akarás lenyomata. Még nem volt egyértelmű, hogy fotóriporterként vagy a filmiparban tud befutni, 1936-ban azonban azt írja New York-i magyar rokonainak: eldöntötte, hogy„politikai reporter” lesz. Ehhez a döntéshez kapcsolódik a Robert Capa művésznév felvétele, s az az új imázs, amely később csakugyan hozzásegíti az érvényesüléshez.

Már Capaként

Szűkölködő, tizenkettőegytucat hontalanból három év alatt a nagy képes magazinoknak dolgozó, világpolgár riporter lesz. Kapcsolati tőkéje egyre szélesebbre duzzad. A spanyol polgárháborúban neves, a köztársasági oldal iránt elkötelezett művészekkel ismerkedik meg a világ minden tájáról. Ami Magyarországot illeti, az éveken át tartó vándorlásai során Capa személyes és szakmai kapcsolatai a valós ország földjéről áttevődtek egy másik régióba: szerkesztőségek, kávéházak és mulatók találkozóhelyeire: levélben, telefonon és élőszóban tartotta a kapcsolatot magyar rokonaival, barátaival, üzletfeleivel. A két világháború közötti magyar emigráció hálózatalakításáról szólva Frank Tibor már rámutatott arra, hogyan épültek a hazai kapcsolatokra a külhoniak. A kapcsolati háló pedig különösen lényeges az ifjú fotóriporter pályájának alakulása szempontjából.

Capa közvetlen ismerőse és munkatársa, egyúttal segítője és sorsának egyengetője – ki fotóügynökség vezetőjeként, ki szerkesztőként, ajánlóként, munkatársként vagy mentorként – Róna Imre, Guttman Simon, Weisz Imre (Csiki), Kepes György, Besnyő Éva, André Kertész, és különösen Lóránt István. Valamennyien emigránsok, akik fogadott hazájuk fotótörténetének lényeges szereplői lettek. Capa magyarországi kötelékei az 1930-as évek végére szakadozni kezdtek. László nevű bátyja 1934-ben, édesapja, Friedmann Dezső 1939-ben meghalt; édesanyja 1935-ben, Kornél öccse valamivel később New York-ba költözött. Capa utánuk érkezett New Yorkba, 1937-es első, rövid látogatása után 1939-ben. Legközelebb már mint „ellenséges idegen”, magyar állampolgárságú amerikai haditudósító lépett európai földre.

A Kissé elmosódva című háborús emlékiratában a fotóriporter többször is utal magyar állampolgárságából származó, olykor mulatságos kellemetlenségeire. Az újvilági bevándorlást szabályozó szigorú kvótarendszer neki sem tette könnyűvé az életet, végül azonban sok közölt fotóriport és a harctéren eltöltött álmatlan éjszaka után 1946-ban szerezte meg az állampolgárságot. A már hivatalosan is amerikai fotóriporter Kelet-Európába 1947-ben utazott először, amikor John Steinbeckkel a Szovjetunióba látogatott.

Hathetes munkájuk gyümölcse néhány publikált riport és az Orosz napló című könyv. Moszkvából hazafelé Capa rövid időre megállt Csehszlovákiában; itt és feltehetően ekkor készültek felvételei a Kárpátokban a furolaci Balogh családról. A fotók közül néhányat később a Ladies Home Journal nevű magazin közölt Az emberek a világon mindenütt emberek című, húsz különböző családot bemutató sorozatában. Capa szeptemberben egyetlen napra Budapestre érkezett, ahol László bátyja özvegyét és 13 éves leányát, Évát látogatta meg. Az ő kivándorlásuk ügyében próbált intézkedni az amerikai konzulátuson, majd másnap elutazott. Ez volt az egyetlen nap, amit 1933 óta Budapesten töltött. A következő évben tér csak vissza hosszabb időre, a későbbi Pulitzer-díjas Theodore H. White társaságában. Bár a szereposztás szerint kettejük közül Capa a fényképész, a látogatásról az amerikai Holiday magazin 1949 novemberében képes beszámolót közölt, melynek a szövegét is ő jegyezte.

A szöveg rendkívül beszédes. Sok egyéb mellett épp a hazatérés lehetetlenségéről szól. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétbomlását, majd az Ausztria eltűntét ugyancsak átélt író, Stefan Zweig a kivándorlás tapasztalatát így ragadta meg: „Mi visszatérések nélkül éltünk, abból, ami régi volt, semmi se maradt meg soha...” Az „otthoni” régi világ tünékenysége, fotópapíron túl meg nem ragadható folyamatossága a Capa látogatásáról írt szöveg egyik, minden vicces fordulaton is átsütő alapvonása.

A Budapesti beszélgetés című cikk amolyan félfiktív-féldokumentatív történet. A fotóriporter Capa hazalátogatásáról szól, aki szembesül korábbi önmagával, életének végleges cezúráját hozó kivándorlásával és megváltozott szülővárosával: „A pesti oldalon állt a Modern Kávéház, ahol Budapest szabói naponta találkoztak, s üléseik üzleti ügyek felpanaszolásával kezdődtek és kártyajátékkal végződtek. A pesti hídfőnél a nem-is-nagyon-kék Dunából kiemelkedő lépcsők a szerelmespárok és a hosszú hajú, forradalmár ifjak kedvenc találkozóhelyei voltak. 1931-et írtunk. Molnár Ferenc a New York Kávéház teraszán üldögélt. Az Arizona bár táncparkettjén egy elefánt bébi produkálta magát. A rendőrfőkapitányságon Heim [helyesen: Hain] Péter Beethoven V. szimfóniáját fütyülte, miközben hosszú hajú fiatalembereket pofozott. Apám volt az egyik kártyázó szabó, én meg nagyon hosszú hajú, tizenhét éves fiatalember voltam. Néhány híd alá tett látogatás után (én is) meghívást kaptam, hogy meghallgassam Beethoven füttyváltozatát, és elhagytam Budapestet.

Kezét csókolom, grófnő elvtársnő 

Most, 17 évvel később, Molnár Ferenc a New Yorki Plaza Hotelben, Horthy tengernagy egy kis osztrák penzióban üldögélt, a Szent Erzsébetről [sic!] elnevezett híd a Duna alatt feküdt, én pedig, sokkal rövidebb frizurával, úton voltam éppen, hogy meghallgassam az új zenét.”

Az iróniában gazdag szöveg szerint Capa a pesti Bristol Hotel zugíró portásától nemcsak szerény kedvezményt, de egy jó étterem és egy éjszakai bár címét is megkapja, „ahol a burzsoá dekadencia utolsó maradványai” gyülekeznek. Az Anna Bárban Capa csakugyan illusztris társaságba kerül; „Esterházy Sári” és a gyönyörű „Fehérváry grófnő” fogadják asztalukhoz, de mivel őt a hölgyek következetesen „Mr. Truman”-nak nevezik, e névsor legalább annyira rejtélyes, mint amennyire rejtői. Annál is inkább, mert a cikk szerint a bárba pontban éjjel kettőkor egy rendőr toppant be, aki imígyen szól a pincérnőhöz: „Kezét csókolom grófnő elvtársnő. Záróra van. 5 percen belül tessék feloszlatni a társaságot, vagy…”

A látszólag könnyed mondatokban az író-fotóriporter ugyanakkor nagyon pontosan mutat rá a megváltozott viszonyokra. Capa újságíró hőse figyel és beszélget. Az inflációt és az államosítást elszenvedő „burzsoá dekadencia maradványain” túl találkozik a romeltakarításból élő egykori katonákkal, akik mesélnek neki háborús élményeikről, megélhetésük nehézségeiről. A riporter ellátogat a Váci utcába is, Sándor nevű ismerőse még mindig álló szőrmeüzletébe, ahol a férfi elmeséli a vészkorszakban átélt élményeit, a munkaszolgálat rémségeit, a zsidók reményeit és hiú illúzióit a régi, és az új, demokratikusnak ígért Magyarországról.

Capa egy népi kollégiumba is eljut. A Színművészeti Főiskola Kossuth Kollégiumában végig ül egy „kritika és önkritika” nevű ülést, amely során a növendékek két órán át gyakorolnak önkritikát, nyilvánosan ostorozva magukat magánéletük gyöngeségeiért. Capa beszámolójában meglehetős malíciával állapítja meg: „Az önkritika a kommunista vallás gyóntatószéke”. A riport nem lenne teljes a magyar vidék nélkül. Capa Balatonlellére is ellátogat White-tal és két magyar kísérőjükkel. Itt a helyi kocsmában isznak a lellei elöljárókkal, és poharazgatás közben a földosztásról kérdezik őket: ki hol és hogyan érte meg, hogy egyszer csak földtulajdonos lett. A következő nap már Kecskeméten az új traktorállomás avatásán vesznek részt, majd pár kilométerrel távolabb Capa lefotóz egy katolikus körmenetet.

A fotós érzékletes soraival a háború utáni Magyarország sajátos arcképcsarnokát adja. Ami a cikkhez mellékelt felvételeit illeti, azok sem kevésbé beszédesek. A grófnőnek mondott pincérnő égő szemekkel néz a kamerába, a Szabadság-szobor vörös zászlóktól övezve nyúlik a város fölé, a honvédség alapításának 100. évfordulóján katonai vezetők feszítenek a dísztribünön, a vasúti hídon munkások vonulnak, a lábuk alatt a felirat a Szovjetuniót élteti, az egykori Ritz Hotel tetejét javító munkás csákánnyal hasít a falakba, a Gellért-fürdő medencéjében fröcsköl a víz, a Váci utcai divatbemutatón mosolyog a modell, a színművészetis népi kollégisták elszántan gyakorolnak önkritikát, az újbirtokos földműves szántja a földet, a traktorállomás avatásán kommunista transzparensek, a katolikus körmeneten keresztek merednek a magasba. Mindez Magyarország 1948-ban.

A nemtörődöm világfi imázsát rendkívül ügyesen építő Capa pontosan látta a térség problémáit. Politikai riporter volt, éles szemmel és kritikus ítélettel. Magyarországi látogatásáról szóló cikkét a közte és az elutazása előtt az útlevelét vizsgáló őrmester között zajló, szellemes párbeszéddel zárta; eszerint a tiszthelyettes kikérdezvén a riportert magyarországi iskoláiról, azt mondta neki: ha Capa történetesen két évvel később születik és itthon marad, „a tehetségével mára vagy halott, vagy legalább miniszteri titkár lehetne. Így azonban csak egy összezavarodott nyugati liberális. Ez a történelmi materializmus.”

Visszatérve a fényképekhez, de maradva a történelmi távlatoknál, mindehhez tegyünk hozzá még valamit. A New York-i International Center of Photography archívumában őrzött, Capa magyarországi kontaktjait rejtő füzet tanúsága szerint a fotós ittlétekor több tekercsnyi filmet exponált. Az a 14, amit a Holiday közölt 1949 őszén, vagy ami azóta albumokban megjelent, netán az öccs, Cornell Capa jóvoltából magyar köz- és magángyűjteménybe került, azaz amiről tudomásunk van, az egésznek csupán töredéke tehát. A teljes anyag vizsgálata, ki- és megfejtése, mint ahogy Magyarország és Robert Capa viszonyának, a világhírű fotóriporter utóéletének, hazai kultuszának változó irálya azonban már egy másik történet.

A teljes cikk a 2013 őSZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma