Nevetséges okból kitört háborúk

A háború véresen komoly dolog, ám a történelmen végigtekintve nem egy összecsapás casus bellije volt bizarr, sőt igencsak komikus. Az elmúlt évszázadok során az államok többször is mozgósították seregüket, s hagyták kiontani fiaik vérét tragikus félreértések, kicsinyes határvitákból fakadó vélt sérelmek vagy akár sportesemények miatt. Összeállításunkban hat háborút mutatunk be, amelyek kirobbantásuk okait ismerve a történelem legabszurdabb vetélkedései voltak.

Disznóháború

A 19. század közepén a hatalma teljében lévő Brit Birodalom és a feltörekvő Egyesült Államok egy sertés miatt szólalkozott össze. Az ellenségeskedés 1859-ben San Juan vitatott hovatartozású szigetén kezdődött, amely az USA szárazföldi területe és a Vancouver-sziget között helyezkedik el. Ebben az időben a kérdéses sziget amerikai telepeseknek és a Hudson’s Bay Company (Hudson-öböl Társaság) brit munkavállalóinak adott otthont; természetesen mindkét fél igényt tartott a sziget termékeny talajú földjeire. A disznóháború első és egyetlen lövése 1859. június 15-én dördült el, amikor egy Lyman Cutlar nevű amerikai farmer lelőtt egy brit tulajdonban lévő fekete kan disznót, amely a burgonyapalántái között turkált. A kimúlt sertés okozta vita csak tovább fokozta a lakosok közti feszültséget, és Cutlar letartóztatása is felmerült.

George E. Pickett kapitány csapatai a kép bal oldalán, míg a Hudson’s Bay Company dokkjai a jobb oldalon láthatók

Miután az amerikaiak jelentették az incidenst, a U.S. Army a két évvel később kirobbanó polgárháborúban a Konföderáció oldalán harcoló George E. Pickett kapitányt küldte San Juanra, aki egy maroknyi csapattal elfoglalta a szigetet, mire a britek egy flottát küldtek a partjaira. Az abszurd patthelyzet több héten át fennállt, majd 1859 októberében egyfajta közös katonai megszállásban egyeztek meg a felek, amivel véget ért a – szerencsétlenül járt disznót leszámítva – vértelen összetűzés.

Nika-felkelés

I. sz. 532-ben a csőcselék elárasztotta Konstantinápoly utcáit, lángba borította a város nagy részét, s Justinianus császár (527-565) és kormánya ellen kezdett tüntetni – mindez a kocsiverseny-istállók híveinek közötti összetűzésből indult. A konstantinápolyi hippodromban tartott versenyek népszerűsége a 6. század során ugrott meg, s a szurkolók szigorúan szervezett „pártokba” rendeződtek. Az utcai bandákba verődött „huligánok” két legerősebb, s barbárságaikról híres csoportjukat kékeknek és zöldeknek hívták.

A konfliktus 532 januárjában robbant ki, amikor a bizánci császár megtagadta a kékek és zöldek bebörtönzött és halálra ítélt két tagjának szabadon bocsátását. A két ősellenség szövetséget kötött, s közösen indították felkelésüket. (A lázadás neve is a cirkuszban kiabált Nika! azaz Győzz! felkiáltással kapcsolható össze.) Az adóterhek emelése miatt a rebellióra amúgy is kapható csőcselék néhány nap alatt felgyújtotta a város prefektusainak székhelyeit, összecsapott a császári őrséggel, s egy új uralkodót akart a trónra ültetni.

Mivel a felkelés híre egyre szélesebb körökhöz jutott el, Justinianus úgy döntött, erőszakkal veri le a lázadást. Miután megvesztegette a kékek táborát, a nyugati frontokról hazatérő tábornokaival pusztító támadást intézett a maradék lázongók ellen. A támadás igen véresre sikeredett: a zavargásokat elfojtották, hozzávetőlegesen 30 ezren maradtak holtan a lóversenypálya körül.

A kóbor kutya háborúja

A 20. század egyik legbizarrabb konfliktusában egy szegény kóbor kutya robbantott ki egy nemzetközi válságot. Eme incidens volt a csúcspontja a Görögország és Bulgária közötti, hosszú éveken át tartó ellenségeskedésnek, amely már a balkáni háborúk során érlelődni kezdett. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor 1925 októberében egy szökött kutyát kergető görög katonát lelőttek a görög-bolgár határon, mivel átlépett a bolgár oldalra.

A lövöldözés csatakiáltásként hallatszódott a görögök oldalán, akik nem sokkal később betörtek Bulgáriába, s több falut megszállás alatt tartottak. Már Petrich városát bombázták, mikor a Népszövetség közbelépett, s elítélte a támadást. Egy nemzetközi bizottságnak végül sikerült elsimítani a két ország közötti konfliktust, ám a félreértés okozta támadás így is mintegy 50 ember halálát okozta.

„Jenkins füle” háború

Az 1729-es sevillai egyezménynek megfelelően a spanyol felségvizeken hajózó, spanyol gyarmatokon kereskedő brit hajókra spanyol katonák szállhattak fel, akik ellenőrizték az egyezmény többi pontjának betartását, amelyeket a brit kereskedők igyekeztek kijátszani. 1738-ban egy Robert Jenkins nevű brit tengerész egy fület mutatott be az angol parlament előtt, azt állítva, hogy egy spanyol katona vágta le fejéről hét évvel azelőtt mintegy büntetésképpen a csempészetért. Walpole brit miniszterelnök vonakodva bár, de hadat üzent a katonailag meggyengült, ám gyarmatait tekintve még mindig a leggazdagabb európai államnak számító Spanyol Királyságnak.

A testrész bemutatása a brit-spanyol összecsapások csúcspontjaként értelmezhető, hiszen az egyre hatalmasabb flottával rendelkező szigetország már évtizedek óta ácsingózott az ibériaiak gazdag újvilági területeire. A harcok 1739-ben kezdődtek, ám a portobellói brit győzelem után mindkét fél támadásai rendre kudarcot vallottak; lassan elhalt a konfliktus, s beleolvadt az európai méretűvé kiszélesedő osztrák örökösödési háborúba. Hivatalosan 1748-ban kötöttek békét a harcoló felek.

Toledói háború

Az amerikai Michigan és Ohio állam mostanában inkább régóta zajló futballrivalizálásairól ismert, ám két évszázaddal ezelőtt a két terület egy határvita miatt majdnem háborúba sodródott. A konfliktus 1803-ban kezdődött, amikor az újonnan alakult Ohio magának tulajdonította a michigani Toledo városához tartozó földek egy részét. Az amerikai államisággal még nem rendelkező sértett fél természetesen vitatta ezt az állítást, s az 1830-as években a földkérdésről folytatott heves vita majdnem véres összecsapásokba torkollott, s több héten át állt a két vidék ugrásra készen a háborúra.

A kompromisszumért cserébe Michigan amerikai állammá lett

A toledói háborúként elhíresült incidens során mindkét terület Toledo politikai uralmáért küzdött, s milíciájukat felvonultatták a határok mellé, hogy a másik fél esetleges inváziója esetén felvehessék a harcot. Végül 1835-ben Andrew Jackson elnök beavatkozott, s egy kompromisszumos megoldás született, amit a következő évben írtak alá. Az egyezmény értelmében Michigan az államiságának elismerése érdekében, továbbá hatalmas északi területekért (Felső-félsziget, angol nevén: Upper Peninsula) cserébe lemondott Toledóról. Sokan a döntést súlyos igazságtalanságként fogták fel, ám a vitatott térség lakói hamar elfogadták, hogy ohióiakká lettek. Egy legenda szerint, amikor egy toledói hölgy megismerte a határozatot, így gúnyolódott: „köszönöm, hogy ohiói lettem, sohasem tetszett volna a michigani időjárás!”

Cukrászháború

1828-ban egy katonai puccs során a feldühödött tömeg lerombolta Mexikóváros egy tekintélyes részét. A zavargások egyik szenvedő alanya egy francia származású emigráns cukrász, bizonyos Remontel volt, akinek cukrászdáját feldúlta a lázongó csőcselék. A mexikói hatóságok figyelmen kívül hagyták panaszait, így a kétségbeesett Remontel a francia kormánynak nyújtott be kártérítési petíciót. Kérelmével egy évtizeden keresztül senki nem foglalkozott, ekkor Lajos Fülöp szeme elé került a papiros. A polgárkirály már amúgy is zabos volt a mexikói kormányra, hogy vég nélkül halogatják milliós hiteleik visszafizetését, s azt követelte, hogy a közép-amerikai ország 600 ezer pesót fizessen a cukrász veszteségeinek megtérítésére. A mexikóiak hallani sem akartak a csillagászati összeg átadásáról, a francia király azonban nem tágított és Franciaország háborút indított Mexikó ellen.

1838 októberében egy francia flotta érkezett Mexikó partjaihoz, s blokád alá vették Veracruz városát. Amikor a közép-amerikaiak még mindig nem voltak hajlandóak fizetni, a francia rombolók megkezdték San Juan de Ulua fellegvárának ostromát. Több kisebb összecsapás után december végéig 250-en vesztették életüket a harcokban. A spanyolajkú amerikaiak nyugdíjazott tábornokukat is visszahívták a seregük élére, ám végül vereséget szenvedtek, ráadásul katonai vezetőjük is elveszítette egyik lábát a csatában. A harcok 1839 márciusában fejeződtek be, a brit kormány segített tető alá hozni a béke-megállapodást. A szerződés értelmében a mexikóiak kénytelenek voltak kifizetni a 600 ezer pesót, amely kétségkívül jelentős összegnek számított abban az időben egy cukrászdáért.