A gondviselés küldöttének tartotta Mussolinit a pápa

2012. november 14. 16:48

Mussolini az európai átlaggal ment, s az olasz érdekeket nézte, nála a nacionalizmus csak később szorította háttérbe a szocialista eszméket – fejtette ki előadásában Ormos Mária történész a Politikatörténeti Intézetben a fasiszta hatalomátvételt jelképező római menetelés (marcia su Roma) 90. évfordulójának alkalmából tartott tudományos konferencián, ahol többek között Mussolini és d’Annunzio kapcsolata, a hatalom és a színház viszonya, a Duce vezérkultusza illetve a fasizmus forrásának tartott arditok is terítékre került.


A sielő Mussolini

Mester és tanítványa

D’Annunzio és Mussolini együttműködésének kezdete 1915-re, a Giovanni Giolitti olasz kormányfő elleni közös küzdelmük idejére nyúlik vissza – kezdte a költő d’Annunziónak a Mussolinihez fűződő, ellentmondásokkal terhelt kapcsolatáról szóló előadását Andreides Gábor. A Fiume hovatartozásáról – az Osztrák-Magyar Monarchia egykori kikötővárosát Olaszország és Jugoszlávia is magának követelte – szóló vitát d'Annunzio nyers erővel akarta eldönteni: a párizsi békekonferencián hozott döntés arra sarkallta a radikális író-aktivistát, hogy katonákból és veteránokból álló szabadcsapataival maga foglalja vissza az olasz többségű várost. Itt már minden olyan rituálé megvolt, ami a későbbi fasiszta államberendezkedés ismertetőjegye lesz – fogalmazott Andreides Gábor.

Az arditók, futuristák és nacionalisták találkozóhelyévé váló Fiume követendő példa lett Mussolini számára, akinek a költővel kapcsolatos nézetei meglehetősen ambivalensek voltak: csodálta, de tartott is tőle, mivel riválist látott benne. Mussolini ugyan azt szerette volna elérni, hogy Fiumét Olaszország erkölcsi fővárosának tekintsék, de hamarosan mindenki számára világossá vált, hogy a rendezetlen helyzetet nem lehet sokáig tartani. A két – d’Annunzio mint spirituális, Mussolini pedig mint katonai – vezető kapcsolatáról Emilio Lussu találóan jegyezte meg, hogy a költő és a későbbi fasiszta vezető bár tisztelték egymást, „maguk közt mint a kutyák marakodtak”. Mussolini ugyanakkor Fiume példájából tanulta meg, hogy az állam megdönthető, ahol vakmerően, veszélyesen lehet élni, s ahol érvényre jut a hőskultusz, megvalósul a me ne frego (= nem érdekel) elve – fejtette ki Andreides Gábor.

Horváth Jenő (Budapesti Corvinus Egyetem) a fasizmus forrásvidékének tartott arditokról beszélt előadásában. Az első világháborúból ismert arditi – amelynek melléknévi jelentése merész, de főnévi formája is ismert (rohamosztagos katona) – rohamosztagot nem a parancsnok által kiválogatott katonákból állították össze, hanem olyan önkéntesek voltak, akik később önálló egységeket alkottak (a háború végén önálló hadosztályaik voltak), speciális kiképzésben részesültek és jellemző volt rájuk a testületi kasztszellem.

A fasiszták előőrsének tartott arditok kiképzése az első világháború vége felé, 1917-ben kezdődött meg. A katonák a magyar hadseregtől zsákmányolt bajonetteket és kézigránátokat használtak a fegyveres harcokban. Kényelmes (garbószerű pulóver vagy ing), fekete színű egyenruhájuk volt, amely közös identitást alakított ki körükben, s amely életérzéshez hozzátartozott a halál kultusza, a halál megvetésének gondolata is.

Az arditok az olasz macsók új típusát jelentették – fogalmazott Horváth Jenő. Bár katonai szempontból hatékonynak bizonyultak az áttöréseknél illetve rohamoknál, tűzerejük a nagyobb ütközeteknél kevésnek bizonyult. A világháborút követően – amely időszak a még fegyverben álló hárommillió olasz katona leszerelése miatt rendkívül nehéz volt – az arditok egy időre az újonnan meghódított észak-afrikai gyarmatra, Líbiába kerültek. Szerepük azonban nem merült ki ebben, hiszen mint ismert, d’Annunzio is ardito testőröket használt, az ő egyenruhájukat viselte, és így hívta követőit is, de az elitalakulatnak számító arditok a squadrista terrorban is nagy szerepet játszottak – zárta előadását Horváth Jenő.

Szabó Tibor (Debreceni Egyetem) Antonio Gramsci, a híres olasz filozófus-forradalmár szemszögéből vizsgálta a fasizmus térnyerését. A kommunisták a világháborút követő zavaros esztendőkben, a vörös két év (1919-20) során a különböző gyár-és földfoglaló mozgalmakból kiindulva olyan sejteket akartak létrehozni, amely szovjet mintára a tulajdonosi réteg nélkül ragadja meg előbb a gazdasági, majd a politikai hatalmat. Ugyan Gramsci kezdetben az erőszakos megmozdulások híve volt, de 1920-21 tájékán maga is levonta a vereség következményeit. Szerinte a baloldal azért vesztett, mert nem ismerte eléggé Itália történetét, így például a Dél problematikáját, vagy a parasztok helyzetét, ezért a legfontosabb feladatuk az lesz, hogy felkészítsék a munkásokat az új helyzetre.

A marcia su Roma idején Gramsci már nem tartózkodott az olasz fővárosban, Moszkvába ment, ahol a Kominternben követték az olaszországi eseményeket. A filozófus kidolgozta az úgynevezett hegemónia koncepciót, s arra kereste a választ, hogy hogyan kell az emberek tudatát befolyásolni. A parlamenti képviselőséggel (Gramscit Veneto tartomány választókörzetében képviselővé választották) járó mentelmi jog lehetővé tette, hogy 1924-ben, két év távollét után visszatérjen Olaszországba. Egy parlamenti vitában azonban összeszólalkozott Mussolinivel, aki egy évre rá letartóztatta, majd húszéves börtönbüntetésre ítélték.

Címkék
Olvasta már a Múlt-kor történelmi magazin legújabb számát?
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. tavaszi száma