Nagy Imre

Ötkarikás sporthistóriák

„A béke vagy te, sport” – sóhajtott őszinte szívvel a szelíd tekintetű báró, amikor ódában igyekezett megfogalmazni saját találmánya lényegét. Persze nem maga a sport volt Pierre de Coubertin találmánya, hanem az újkori olimpiai játékok életre hívása. Ha túlzás is lenne azt állítani, hogy a játékok atyja – valljuk be, kissé fellengzős – állításával tévedett, hogy szűkített a valós tartalmon, az bizonyos. Az 1896-os első nyári olimpia óta eltelt bő évszázad alatt számtalanszor bebizonyosodott, hogy a sport nem kevesebb, mint maga az élet.

Békével, olykor háborúval, felemelő és lesújtó pillanatokkal, nagyszerű és alávaló emberekkel, becsületes és becstelen küzdelmekkel, jogos bukásokkal és jogtalan diadalokkal. Ezek legtöbbjét a sporttörténelem feljegyzi, és örök időkre emlékezetessé teszi. Egy részükről azonban, vagy szánt szándékkal, vagy csupán hányavetiségből, elfeledkezik. Így ezek vagy anekdotákká válnak, s mégis csak túlélik korukat, vagy valóban végleg elvesznek az idők homályában. Az újabb, londoni olimpia közeledtével a nagy bajnokok nagy győzelmeinek ilyenkor kötelességszerű felidézéséből nyilván ezúttal sem lesz hiány. De mi lesz az elfeledett sporthistóriákkal? Ezekből igyekszünk néhányat felidézni.

Kezdjük mindjárt egy kis ravaszkodással. Amit maga Pierre de Coubertin követett el. Az Óda a sporthoz című művének megszületését ugyanis nem pusztán a lélek felemelő megnyilvánulása szülte, hanem a versenyszellem is. Az 1912-es stockholmi olimpián, a Coubertin vezette Nemzetközi Olimpiai Bizottság jóvoltából a művészetek is versenyszámként jelentek meg. Az ekkorra már meglett korú, romantikus bárónak természetesen volt annyi realitásérzéke, hogy felmérje, a küzdelmekben számára sok babér nem teremne az olyan sportágakban, mint például az éppen általa életre hívott öttusa, így más utat keresett bajnokká válásához. Nem csupán támogatta a művészi versenyeket, de a maga ódájával nevezett is. Ravaszságát azért némi sportszerűséggel is kombinálta: pályaművét G. Hohrod-M. Eschbach álnéven adta be. A bírálóbizottság pedig, higgyünk benne, mit sem tudva a turpisságról, oda is ítélte érte az aranyérmet. Arról nem maradt feljegyzés, hogy győzelme kihirdetésekor Coubertin morfondírozott-e szállóigévé vált mondásán, miszerint nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Az viszont több mint valószínű, hogy maga a mondás valójában nem tőle született, hanem négy évvel korábban Ethelbert Talbot érsek szájából hangzott el először, amikor az első londoni játékok előestéjén olimpiai misét celebrált Szent Pál jelképpé vált katedrálisában.


Maradva még Londonnál, ahol 2012-ben harmadszor (az elmaradt, de hivatalosan számon tartott 1944-es játékokkal együtt negyedszer) rendeznek nyári olimpiát, megállapíthatjuk, hogy mint minden másban, az angolok a sportban is igyekeztek minél több furcsasággal meglepni a világot. A hagyományőrző britek például már 1908-ban szakítottak az olimpia egyik legnagyobb hagyományával, tudniillik a maratoni futás hivatalos távjával. Történt, hogy a derék brit alattvalók a pályát az uralkodó windsori kastélyától az olimpiai stadion királyi páholyáig jelölték ki. Ez viszont hosszabb volt az addig hivatalos 40 kilométernél. A 25 mérföld és 385 yard, azaz 42 kilométer és 145 méteres távolság 1921-től lett a maratoni futás hivatalos távja. Az angolok ugyanis nem rúgnak fel anélkül egy tradíciót, hogy rögvest ne teremtenének egy másikat.

A teljes cikk a 2012 TAVASZ számunkban olvasható.

Rendelje meg a kiadványt!
megrendelem a számot
Kedvezményes előfizetés egy évre (4 szám)
Bankkártyás vásárlás esetén 25% kedvezmény

A 4. lapszámot ajándékba adjuk.

6368 Ft helyett

4776 Ft

Banki átutalás, csekkes fizetés esetén 20% kedvezmény

6368 Ft helyett

5085 Ft

Előfizetek a magazinra
kérdésem van az előfizetéssel kapcsolatban
X
Megjelent a Múlt-kor történelmi magazin 2017. őszi száma