Vitatott Nobel-békedíjasok

Ugyan az idei béke Nobel-díjas, Ellen Johnson Sirleaf libériai elnökasszony továbbra is a Nyugat sokat dédelgetett mintaállamfője, otthon korántsem ilyen egységes a megítélése. A múlt heti döntés nem egyedülálló, a norvég Nobel-bizottság története során sokszor hozott ellentmondásos ítéletet.

Jasszer Arafat, 1994

Igen vitatott az ellenségei által kíméletlen terroristának nevezett, míg a hívei körében a palesztin államiság atyjának tartott Jasszer Arafat örökségének megítélése. Az nyilvánvaló, hogy a palesztin vezető egész élete során a politikai célok elérésében az erőszak használatát hangoztatta. Az általa alapított Fatah lelkét komoly bűnök terhelik, palesztin fegyveresek követték el az 1972-es müncheni olimpiai vérengzést, illetve a Achille Lauro nevű hajó eltérítését. Arafat szoros kapcsolatot ápolt a harmadik világ legrettegettebb diktátoraival, így Idi Amin ugandai elnökkel és az iraki Szaddam Husszeinnel is.

Arafat 1988-ban elismerte Izraelt, s számos békeegyezményt kötött a zsidó állammal, köztük az 1993-as oslói egyezményt is, amiért 1994-ben kiérdemelte a Nobel-békedíjat, megosztva Simon Peresszel és Jichak Rabinnal. A 2000-es Camp David-i egyezményt azonban már csípőből elutasította, ezért sokakban az az állítás is megfogalmazódott, hogy Arafat egyáltalán nem a békére törekedett. Élete vége felé pedig az is elterjedt, hogy ő bátorította a második palesztin intifádában résztvevő felkelőket.

Henry Kissinger, 1973

Az 1973-as Nobel-békedíj odaítélése a kitüntetés történetének egyik legbotrányosabb eseménye volt, a döntés miatt két bizottsági tag is lemondott. Kissinger megosztva kapta meg a rangos elismerést, amelyet Le Duc Tho vietnámi diplomata végül nem vett át, mondván, messze még a béke a sokat szenvedett délkelet-ázsiai országban. Az események őt igazolták, mivel a párizsi békeegyezményt többször is megszegték a hadviselő felek, s csak Észak-Vietnámnak Saigon 1975-ös lerohanásával értek véget a harci cselekmények.

Kissinger az Egyesült Államok hidegháborús történetének legellentmondásosabb akcióit irányította. Richard Nixon nemzetbiztonsági tanácsadójaként támogatta Kambodzsa bombázását, ami sokak szerint a vörös khmerek felemelkedéséhez vezetett, s a Nixon-interjú kiszivárgott részletei szerint szovjet belügynek nevezte, ha „egy zsidót gázkamrába” zárnak. Persze komoly diplomáciai sikerek is fűződnek a nevéhez, sokat tett például az 1973-as jóm kippuri háború lezárásáért.

Theodore Roosevelt, 1906

Theodore Roosevelt amerikai elnök a hivatalos indoklás szerint az 1905-ös japán-orosz háború lezárásáért tett erőfeszítése miatt kapta az Alfred Nobel svéd tudósról elnevezett díjat. Azt azonban kevesen tudják, hogy Roosevelt már jóval azelőtt, hogy elnyerte volna az elnöki posztot, háborúba sodorta országát. A Maine hadihajó 1898. február 15-én történt felrobbanása után, mint a haditengerészet parancsnokhelyettese, William McKinley elnök tudta nélkül parancsolta vízre a Navy egységeit, amihez a kongresszus jóváhagyását is megszerezte.

Elnökként a Monroe-doktrínára válaszul kiadott egy elnöki dokumentumot, amelyben felhatalmazta az Egyesült Államokat, hogy beavatkozhat azon kis államok gazdasági ügyeibe, amelyek nem tudják külső adósságaikat finanszírozni – ez, azaz a Roosevelt Corollary volt az a dokumentum, amely megágyazott a későbbi amerikai intervencióknak.

Woodrow Wilson, 1919

A Népszövetség megalapítója, Woodrow Wilson egy évvel az első világháború vége után nyerte el az elismerést. Wilson 1916-ban még a világháborútól való távolmaradás mellett kampányolt, egy évre rá azonban háborúba vezette az országot. Wilson életműve, amely az önrendelkezést elnöki programjának tartópillérré emelte, ugyan számos országot reménnyel töltött el, az elnök saját országát nem tudta rábírni a szövetséghez való csatlakozásra, az általa megteremteni hivatott új világrend pedig egyáltalán nem lett tartós.

Roosevelt és Wilson egész életükben politikai riválisok maradtak, de a demokrata elnök folytatta elődje gyakorlatát és háborút vezetett Mexikó, Haiti, Kuba, Panama, Nicaragua és a Dominikai Köztársaság ellen, intervenciós csapatokat pedig a bolsevik forradalom idején Oroszországba is küldött. Otthon durva szegregációs politikát folytatott, még azt is elrendelte, hogy a szövetségi állásokra fotókat küldjenek a jelentkezők, mivel úgy gondolta, hogy a feketék felvétele „törést” eredményezne az állományban.