Élet az apokalipszis után

1946 nyarát írjuk, alig egy éve ért véget a második világháború, Budapest romokban, a mindennapi élet alapvető feltételei sincsenek meg, nemhogy az a miliő, amihez a korábbi évtizedek újságírói hozzászokhattak: az éppen csak kinyitott kávéházakban többszörösen lefőzött zaccból készül a feketeleves, és tojásporból sütik a rántottának nevezett valamit. Ha ez nem lenne elég, egy politikai színezetű merénylet is borzolja az Oktogonon járók kedélyét, így Gordon Zsigmond hamar egy olyan játszma közepén találja magát, amiből nem nagyon lát kiutat.

Mindez talán a teljesen új közegnek is köszönhető, hiszen nincsenek már illegális kommunisták, és horthysta verőlegények – vannak helyettük párthű hóhérok, szovjet hírszerzők és jóképű amerikaiak, akik közreműködésével Budapest a korábbi nagyváros helyett egy igazi rommező képét mutatja. A visszaemlékezésekből megismert ostrom, a fosztogató gyerekbandák, és a nyomorból meggazdagodó szélhámosok tündöklése mind-mind egy olyan város és egy olyan ország képét vetítik előre, amelyben nemhogy boldogulni, de élni is igazán nehéz.

A lassan induló nyomozás során pedig egymásnak feszül a régi és az új Magyarország – míg az előbbi recsegve-ropogva törik össze, addig az új annak minél több elemét emelné át és használná saját céljaira. Talán épp ez a részletesség és korrajz adja a Kondor-kötet regényszerűségének buktatóját is, hiszen míg történelmi ismeretterjesztő műként szívesen olvassuk, a történetmesélés élvezetét sokszor rontja, és teszi érthetetlenné a sok mellékszál. Persze mindez talán cél is volt: ennél jobban nem is lehetett volna kifejezni Gordon elveszettségét ezen új világban, amit folyamatos fizikai fájdalma csak még jobban erősít.

Az ügy megoldása is a zavarba vész – ám egyben közelebb is visz, annak megértéséhez, hogy milyen lehetett a 20. század apokalipszisét elhozó évek után újrakezdeni az életet, alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez és megtalálni az ügyet, amely kimozdít a holtpontról.

Kondor sorozatának negyedik kötete talán lassabb és nehezebben emészthető, mint az előzőek, kevéssé kalandos, mint A budapesti kém, és nem olyan tökéletes, mint a Budapest Noir, ám mégis kiváló korrajz, és előkészítése az 1956-ban játszódó finálénak, amelyet a titokzatosság homályába burkolózó szerző a jövő évre ígért. Az elmúlt évek legjobb magyar krimisorozatával kapcsolatban pedig egy rossz szavunk továbbra sem lehet: rég teremtődött olyan hőse a 20. századnak, akivel olyannyira könnyen azonosulhatnánk, mint Gordon Zsigmond, és aki ennyire természetesen és közvetlenül kalauzolna végig a század közepének vérzivataros évein.

Kondor Vilmos: Budapest romokban. Agave Könyvek, Bp., 2011. 272 o. 2980 Ft.