Szorongva fogadták a munkásőrök a rendszerváltást

Idegesen, szorongva és a pártállam - meg persze saját munkájuk - sorsa fölötti aggodalomban élték át a munkásőrök 1989 hónapjait. Ólmosi Zoltán az ArchívNeten közzétett válogatásában a szervezet történetének utolsó évét követi nyomon, amely egyben egyfajta tükörképet is nyújt a magyarországi köztörténet szinte minden eseményéről.

Féltették a kádári jövőképet

A megyei parancsnokságok negyedévenként (esetenként havonta) küldtek a Munkásőrség Országos Parancsnoksága (MOP) propaganda és sajtó osztályának vezetője részére információs jelentéseket, amelyek az egyes egységek, alegységek beszámolóit összegezték. A többségükben meglehetősen kulturált jelentések közül Ólmosi azokat vette alapul, amelyek az egyszerű munkásőrök életét is meghatározó problémákra hívták fel élesebben a figyelmet.

Ezek az összegzések visszatükrözik azt a félelmet is, hogy mi lesz, ha nem lesz párt, mi lesz, ha nem lesz Munkásőrség, és mi lesz, ha nem lesz munkánk, miből fogunk élni. Egyértelműen megállapítható, hogy azt a biztos jövőképet féltették, amelyet a Kádár-rendszer addigi évtizedei jelentettek nemcsak az egyszerű embereknek, hanem rendszerhűségüket a munkásőr tagság vállalásával is kifejező személyeknek.

Melyek azok a csomópontok, amelyekről ezek az iratok árulkodnak? Pozsgay Imre államminiszter nyilatkozata '56 népfelkeléssé nyilvánításáról, március 15. megünneplése, Kádár János felmentése pártelnöki tisztségéből, Nagy Imre és társai, majd Kádár János temetése, a Munkásőrség feloszlatása. A párt helyzete, a formálódó ellenzék viszont állandó téma. Szinte hónapról hónapra végigkövethető a munkásőrök viszonya a magyarországi reformmozgalmakhoz, aminek egyes irányzatait ugyan elfogadták, de felfogásuk alapvetően az egypártrendszer talaján állt.

„Aggodalommal tölti el munkásőreinket az egymás után alakuló pártok, alternatív szerveződések és egyéb csoportok megalakulása és tevékenysége. E szervezetek programot sem hirdettek, csak demokráciát akarnak. Egy szót sem szólnak, mit akarnak tenni a kibontakozás, a gazdasági fellendülés, a néphatalom megújulása érdekében. Tapasztalataink szerint semmit sem fogadnak el az MSZMP javaslataiból, mindent bírálnak, tüntetéseket szerveznek. A nép nevében szólnak, ezért igen sokan vetik fel a kérdést, milyen nép, melyik nemzet hatalmazta fel őket, hogy nevükben üvöltsenek.”

Ez a felfogás 1989 januárjától októberéig markánsan átalakult a Munkásőrség társadalmi állományának tetemes részében. Mind többen kezdték elfogadni a többpártrendszert, de az MSZMP vezető szerepét továbbra is elengedhetetlennek tartották. Nem értették, hogy a párton belüli hatalmi torzsalkodás eredményképpen az MSZMP vezetése miért löki el magától a Munkásőrséget. Úgy vélték, hogy a platformszabadság, a politikai mozgalmak legalizálása mögött elmarad a gazdaság valóságos átalakítása. Természetesen ezek a gondolatok, ha kivennénk az adott évkörből őket, sok esetben ma is elmondhatók lennének. Ugyanis az időszak gazdasági és politikai válsága sok áthallással üzen a mai magyar társadalom számára.

A válság által egyik legjobban érintett régióból, Nógrádból érkezett jelentés tükrözi vissza talán legpontosabban a helyi érzéseket: „A munkásőrök egy része olyan munkahelyen dolgozik, ahol szorongással és a munkanélküliségtől való félelemmel élik át a dolgozók a munkahelyeken folyó átszervezéseket. Ez rendkívül megnehezíti a munkásőrök mindennapi helytállását is, mert a munkatársaik a kialakult helyzetben a kommunistákat teszik felelőssé mindenért.”

Az 1956-os forradalom átértékelése – azt lehet mondani – kiverte a biztosítékot a Munkásőrségen belül. Szinte minden jelentés egyértelműen elítélte Pozsgay Imre kijelentését arról, hogy '56-ban népfelkelés volt Magyarországon, mert úgy érezték, hogy Pozsgay megtörte a pártegységet, ráadásul olyan pillanatban, amikor a párt első embere külföldön tartózkodik: „ez a nyilatkozat akkor hangzott el, amikor Grósz elvtárs Svájcban volt. Ebből is arra következtetnek, hogy a felső vezetés nem egységes és a Politikai Bizottság egyes tagjai felelőtlenül nyilatkoznak, nem gondolnak a kijelentéseik következményeire, csak a saját hatalmi harcukra.”

A párt belső harcai ettől kezdve a különböző jelentésekben ismételten, újra és újra feltűnnek. Pozsgay kijelentése kapcsán szinte minden jelentés azt veti fel, hogy ha az úgynevezett forradalmárok voltak az igazi emberek, akkor ők, akik úgymond a párt mellé álltak, kik voltak, „mi volt a Munkásőrség? A nép ellensége, netán terrorszervezet?”

Út a teljes zavarodottság felé

A következő ilyen csomópont március 15-e. Március 15-e megünneplése viszonylag kevés szót kapott, és úgy vélték, hogy igazándiból nem voltak különösebb rendzavarások. „Egyetértéssel fogadták, hogy március 15-én nem került sor a munkásőrök demonstratív, látványos alkalmazására.” Ugyanakkor egyesek szerint „nem az egyetértés, hanem a könyörtelen politikai harc jellemezte az ünnepet”.

Kádár János felmentése pártelnöki tisztségéből több jelentésben is szót kapott. Ismeretes, Kádár János az MSZMP KB 1989. április 12-ei ülésén meglehetősen zavarodott beszédet tartott, ami jelezte, hogy már e feladatát sem képes ellátni. Sok munkásőrben visszatetszést keltett az, hogy ötven évi vezetői múlt után „miért így kell felmenteni őt, az amúgy is formális funkciójából”. Ugyanakkor Kádár történelmi szerepét a munkásőrök többsége igen nagyra tartotta. És ez már közelít a nyár két nagy eseményének, Nagy Imre és Kádár János temetésének a megítéléséhez.



Ma is felmerülnek ugyanis bizonyos körökben olyan vélemények, hogy a Nagy Imre temetés idején óriási munkásőr készültség volt, sőt a városligeti Vajdahunyad várban több száz fegyveres munkásőr állt készenlétben. Ehhez képest a Munkásőrség Országos Parancsnoka előzetesen olyan utasítást adott ki, hogy ne hagyják megzavarni őket, és a kormány állásfoglalásával együtt „e napnak a közös nemzeti megbékélési szándékot kell kifejeznie”. Ennek megfelelően a Munkásőrség a különböző bázisain belül tartottak ügyeleti rendszert, s semmilyen utcai megmozdulásra nem mozgósították az állományt. A temetés után készült jelentés tulajdonképpen ezt a viszonylagos nyugalmat tükrözi vissza, csak néhány kisebb esetről ad tudósítást, ahol fenyegető telefonok hangzottak el arról, hogy a „Munkásőrséget el akarják rendezni”, s Nyíregyházán a városi parancsnokság égni fog, végül azonban semmilyen komolyabb ügy nem volt.

Kádár János temetéséről más megyei parancsnokságokkal párhuzamosan a budapestiek kimerítő információs jelentést adtak. Szinte büszkén mondta a budapesti parancsnokhelyettes, hogy a Munkásőrség hogyan vett részt „díszelgő szolgálatban” a temetési ceremónián, s biztosította a rendet. Számukra az ott lévő, meglehetősen nagy tömeg azt bizonyította, hogy „alábecsülték az állampolgárok, a párttagok, Kádár elvtárs iránti tiszteletét, pozitív viszonyulását”. Ugyanakkor kitértek arra is, hogy a sajtó, amelynek objektivitásával szemben szinte az összes információs jelentés kétségeit fejezte ki, ebben az esetben is igyekezett kisebbíteni a résztvevők létszámát.

A Munkásőrség tagságának a jövőképe 1989 őszére már meglehetősen sötétté vált. Viszont továbbra is együtt maradtak, mert úgy vélték, hogy a teljes rendszerváltás és ezzel együtt a Munkásőrség megszüntetése, elképzelhetetlen. Úgy tűnik a jelentésekből, hogy a folyamatok valóságos irányát érzékelték, de nem fogadták el, és nem fogták fel a maga teljességében.

Ez csak október elején, a pártértekezletek Munkásőrséget érintő határozatai után vált többé-kevésbé világossá, de ekkor már csupán az „emelt fővel távozni” követelése maradt, amit a budapesti parancsnokság október 5-ei jelentése is kifejezett: „nagy méltatlanság történik ma egy olyan szervezet tagjaival szemben, amelyik a tiszta hitén kívül, önzetlen munkáját, szabad idejét áldozta fel eddig a társadalom érdekében. Ha a feladatunkat már betöltöttük és nincs igény önzetlen szolgálatunkra, úgy azt várják, hogy ebben a kérdésben egyezzenek meg, és köszönjék meg az eddigi szolgálatot. Ez volna a kulturált, európai, egyáltalán emberi eljárás. Akik azonban ellenünk – különböző spekulatív feltételezés alapján – csak acsarkodnak, azoknak adják meg a megfelelő választ. A munkásőrök a nemzet, a haza érdekében, a társadalom felemelkedéséért kívántak szolgálni. Ezért csupán szolgálatuk tiszteletét várják.”

Információs jelentések a Munkásőrség Országos Parancsnoksága részére, 1989. január–október