Ma is töretlen Rosa Luxemburg kultusza

Kilencven évvel ezelőtt brutálisan meggyilkolták a Német Kommunista Párt egyik alapítóját Berlinben. Rosa Luxemburg azóta a baloldali, és a feminista mozgalmak ikonikus alakjává vált, ám ez csupán mártírhalálának, és nem politikai tevékenységének köszönhető - vélik a történészek.

A kommunizmus Jeanne d'Arc-ja

A Berlinbe látogató turisták a Babylon mozi és a Volksbühne színház közelében különleges fém betűket láthatnak a betonba ágyazva: közelebbről nézve azonban hamar fény derül azok rendeltetésére is. A különleges installáció Rosa Luxemburgra, vagy más néven Vörös Rosára emlékezik, aki a mai napig sok német szemében számít hősnek, ahogy a világ más pontjain is ikonikus alakként emlékeznek rá.

Luxemburg kezdettől ellenezte az első világháborút, és mindvégig a parlamenti demokrácia felett aratott forradalmi győzelmet szerette volna elérni. Az 1870-ben, Lengyelország oroszok megszállta részén született Rosa fiatalon utazott Svájcba, ahol ledoktorált, majd Németországba költözött, és ott csatlakozott a szociáldemokrata párthoz. További részletek és Rosa élete



Életét és halálát 1985-ben Margarethe von Trotta örökítette meg a filmvásznon, amely egyben díjesőt is hozott, és Cannes-ból a forradalmárt életre keltő Barbara Sukowa a legjobb színésznő díját is hazavihette. A témából később musicalt írtak, amelyet nagy sikerrel játszottak a német fővárosban. A nő öröksége szinte mindenhol megtalálható, ahogy ez a múlt hétvégén is kiderült, amikor hosszú évtizedek hagyományát folytatva emlékeztek sírjánál. Jörn Schütrumpf berlini történész, és Rosa munkáinak gondozója szerint a kultusz a tragikus és kegyetlen halálból nőtt ki, és akik mélységesen tisztelik a nőt, valószínűleg egyáltalán nincsenek tisztában politikai nézeteivel.

A kezdetek a tengerészek és katonák 1918 novemberi lázadására vezethetők vissza, amely a Hohenzollern-dinasztia bukását, és a demokrácia megalapozását jelentette, illetve pár nappal később az első világháború végét is elhozta. A színfalak mögött azonban egymással párhuzamosan két forradalom zajlott le: a demokratikusat a többségi szociáldemokraták (SPD) hajtották végre, míg a tengerészek és munkások szovjeteket hoztak volna létre, amely azonban már egyfajta oroszországi fordulatot vetített előre.

Luxemburgék ügyét az sem segítette, hogy a párt másik prominens alakja, Karl Liebknecht a berlini Hohenzollern palota erkélyéről két órával azután hirdetett forradalmat, miután a szociáldemokrata Philipp Scheidemann a Reichstag erélyéről kikiáltotta a német köztársaságot.

Luxemburg, aki a háború kezdetén a szociáldemokratákkal együtt tiltakozott a fegyveres konfliktus ellen, sokáig börtönben ült, ahonnan csak a forradalmi események idején szabadult. 1918 decemberében aztán az általa vezetett Független Szociáldemokratából létrehozták a Kommunista Pártot. A németek többségének viszont ez nem tetszett, és a szociáldemokratáknak a kommunista veszélyre hivatkozva sikerült kiegyezni a korábbi császárság hadseregével, hivatalnoki karával és igazságszolgáltatásával, akik a béke fejében hajlandóak voltak leszámolni a baloldali ellenfelekkel is.

A végzetes forradalom

1919 januárjában a forradalmak újabb hulláma árasztotta el az országot, Luxemburg és Liebknecht pedig a Vörös Zászló című lapjukban azonnal lépésre szólítottak fel. Ezt a német történelemnek a mai napig egyik legellentmondásosabb eseménye követte: a hatalmát féltő SPD a szélsőjobboldali Freikorps-hoz fordult segítségért, hogy azok tapossák el a hatalmukat veszélyeztető forradalmat. Január 15-én Rosa és Karl fogságba került, és az Eden luxusszállóba vitték őket, ahol mindkettejüket megkínozták. Nem sokkal később külön-külön a közeli Tiergarten partba szállították a kommunistákat, ahol mindkettejüket kivégezték. Liebknechett a helyi hullaházba szállították, míg Luxemburg holttestét a Landwehr csatornába dobták.


Támadnak a spartakisták

A nő teste csak öt hónappal később került elő, majd maradványait nem sokkal később a Friedrichsfelde temetőben hantolták el. A sír a kommunista időszakban vált hivatalos emlékhellyé: a gyilkosság napja előtti vasárnap minden évben ünnepélyes felvonulásokat és koszorúzásokat tartottak a helyszínen. Ez azonban igencsak ellentmondásos: míg nyíltan „Rosánk és Karlunk” kultuszát hirdették, addig a valóságban kitörölték őket az emlékezetből. Halálukon túl ugyanis az egykori kommunista rezsimnek nem volt szüksége, hogy politikusként emlékezzen a mozgalom mártírjaira. Rosa szabadságról vallott gondolatai ("a szabadság a másként gondolkodók szabadsága") nem igazán illettek volna a kelet-német rezsim állami kánonjába, ráadásul a nőnek az orosz forradalomról írt műve igencsak kritikus hangot ütött meg mind Leninnel, mind a bolsevikokkal szemben.

Heinrich August Winkler, a berlini Humboldt Egyetem történésze azonban másként látja Luxemburg tevékenységét. Szerinte Rosa nem vallott idealista elveket, és valójában csak azok szabadságát támogatta volna, akik osztoztak volna forradalmi szocialista hevületében. A Deutsche Welle rádiónak a múlt héten adott interjúban Winkler arra is emlékeztetett, hogy bár kezdetben egyfajta szocialista pluralizmust, avagy többpártrendszert hoztak volna létre, ez azonban végül pontosan ugyanazt a fejlődési utat követte volna, mint a szovjet-modell.

Luxemburg mítoszát azonban ez nem érinti, és a nő egyre több helyen tesz szert Che Guevaráéhoz hasonló népszerűségre. Németországban, ahol sokszor már a marxizmus újbóli reneszánszáról is beszélnek, szintén küszöbön áll Rosa kultusza: a múlt héten tízezrek emlékeztek a mártírhalált halt forradalmárokra a berlini temetőben, és meglepő módon ott nem csak idősebb baloldaliak, hanem fiatalok tömegei is megjelentek.



A kutatók szerint ha felmerül a kérdés, hogy mi lett volna, ha Luxemburg és Liebknecht nem hal meg azon a fagyos januári éjszakán, nem lehet egyértelmű választ adni. Lehetett volna bármilyen lehetőségük, hogy más utat járjanak be, mint Lenin, illetve Sztálin? Lehetett volna bármilyen lehetősége egy egyesült baloldalnak, hogy megállítsa a nácik hatalomra kerülését? Schütrumpf szerint a kérdések a történelmietlenségen túl sem válaszolhatók meg, hiszen radikalizmusuk, és más elképzeléseik miatt előbb utóbb úgyis kidobták volna őket az SPD-ből. Ezen felül az 1919-es forradalommal Luxemburg megpecsételte sorsát, amit az is mutat, hogy korábbi pártja saját ősellenségeit kérte fel likvidálására. A tragédia súlya azonban mindégig megmaradt, és Isaac Deutscher történész szerint „a merénylet a Hohenzollern Németország utolsó, míg a náci Németország első győzelme volt”.