A nemzettéválás és polgárosodás korszaka
2008. szeptember 15. 15:03
URL: https://mult-kor.hu/20081004_a_nemzettevalas_es_polgarosodas_korszaka
A 18. századig, azaz a nemzetté válás korszakáig a szlovák és magyar történelmi narratíva gerincét ugyanaz az eseménysor alkotja. A 19. század „szlovák” és „magyar” történelmében azonban már jelentős tartalmi különbségek vannak, elsősorban azért, mert mindkét nemzeti narratíva a saját nemzetté válásának, saját nemzeti mozgalmának a történetére koncentrál.
A nemzeti ébredés kora
A nemzeti mozgalmak keretét adó gazdasági-társadalmi folyamatok mindkét ország tankönyveiben bemutatásra kerülnek. Különösen a dualizmus korszakának gazdasági fejlődése, modernizációs jellege kap hangsúlyt mindkét oldalon – annak ellenére, hogy a szlovák nemzettudat számára ez a korszak egyben a nemzeti fejlődés megtorpanásának, a magyarosításnak az időszaka is.
A magyar tankönyvek nagy teret szentelnek a magyar nemzeti idea reformkori kifejlődésének, a reformországgyűléseknek, a reformnemességen belüli ideológiai irányzatoknak, Kossuth és Széchenyi személyének. A szlovák tankönyv mindezekkel az eseményekkel lényegében nem foglalkozik: a „reformkor” kifejezés szlovák változata nem kerül elő, a reformkor társadalmi haladást szolgáló részeredményei pedig nem kifejezetten mint a modern magyar nemzeti ideát hordozó reformnemesség sikerei szerepelnek.
Egy helyen viszont megemlítésre kerül, hogy a szlovák nemzetvezető Štúrnak és követőinek szociális és gazdasági kérdésekben vallott álláspontja – mint a jobbágyság és a nemesi kiváltságok eltörlése, illetve a törvény előtti egyenlőség – hasonlóak voltak a magyar reformmozgalom célkitűzéseihez; a nemzetiségi kérdésben viszont gyökeresen eltért a véleményük. A szlovák tankönyv a magyar nemzeti vezetőkkel – Széchenyi, Kossuth életművével – érdemben nem foglalkozik, de Kossuthról annyit jegyeznek meg, hogy – Petőfihez hasonlóan – a „nemzetiségi kérdésben a gyors magyarosítást támogatta”. Előkerül Kossuth részbeni szlovák származása is.
A szlovák tankönyv tehát nem a magyar nemzettéválásra, hanem elsősorban a szlovák nemzeti mozgalom fejlődésére, belső törésvonalaira koncentrál. A szlovák nemzetfejlődés főbb mozzanatai, a korszak szlovák szemmel nézve kulcsfontosságú szereplői és jelenségei – mint például Ľudovít Štúr, Ján Kollár vagy Anton Bernolák neve, vagy a „szláv kölcsönösség” kifejezés – viszont a magyar tankönyvben nem kapnak helyet.
Ennek a logikának megfelelően a szlovák tankönyv részletesebben foglalkozik a Bach-korszakkal és a provizórium időszakával (1849-1867), mert ekkor a magyar nemesség hatalomból való kiiktatása révén és a központi hatalom engedékenysége révén a szlovák nemzeti mozgalom részsikereket könyvelhetett el (mint például a három szlovák gimnázium megnyitása, a Maticá slovenská kulturális egyesület megalapítása). A magyar tankönyv ezzel a korszakkal politikatörténeti szempontból és csak röviden foglalkozik; inkább a dualizmus korszaka válik igazán hangsúlyossá.
1848 ellentétei
E tartalmi különbségeken kívül a 19. század kapcsán két olyan téma van, ahol a magyar és szlovák interpretáció nemcsak párhuzamosan halad egymás mellett, hanem szembeállítható egymással: az egyik 1848 nemzetiségi ellentétei, a másik az asszimiláció kérdése.
A szlovák tankönyv megjegyzi, hogy szociális és gazdasági kérdésekben a szlovák és magyar törekvések között összhang volt, és „csak” a nemzeti igények ütköztek egymással. Ugyanez a fordulat kerül elő a hagyományos magyar tankönyvben is – eszerint 1848 nemzetiségi mozgalmai „paraszti követelésekkel” indultak és üdvözölték a 12 pontot, de a magyar reformmozgalom árnyékában felnövő nemzetiségi értelmiség áprilisban-májusban már autonómiát követelt, amit az egy politikai nemzet teóriájára támaszkodó Batthyány-kormány elutasított. Mindemellett „a szlovákság, a ruszinok és a magyarországi románság nagy része […] hűséges maradt a forradalomhoz”. A magyar tankönyvi narratíva szlovák katonai megmozdulásokról nem szól, csak a román és szerb felkelésről (ezekről elég részletesen).
Ezzel ellentétben a szlovák tankönyv nyolc oldalon keresztül foglalkozik a szlovákok 1848-as szerepvállalásával. Az eseménysor részletes bemutatására nem térnénk ki, csak annyit jegyeznénk meg, hogy a szlovák historiográfia a szlovák légió (szlovák önkéntesek) három hadjáratát tartja számon.
A katonai tevékenységgel párhuzamosan bemutatásra kerül a szlovák politikai csoportok működése is, amelyek 1848 őszétől egy független Szlovákia kikiáltását próbálták a császárnál elérni. Végső soron azonban 1849 őszére „Magyarország sorsa már el lett döntve (a szlovákok kárára), és a szlovákok lakta terület továbbra is Magyarország része maradt”. A kudarc okaként a tankönyv a szlovák katonai és politikai hátország gyengeségét jelöli meg.
Összességében tehát a szlovák és magyar interpretáció alapvető különbsége abban fogható meg, hogy míg a magyar narratíva forradalompárti szlovákokról tud és szlovák katonai ellenállásról lényegében nem tud, addig a szlovák narratíva – pont fordítva – a szlovák ellenállásra koncentrál és nem említ magyarokkkal együttműködő, együtt harcoló szlovákokat.
Magyarosodás, magyarosítás és asszimiláció
A magyar tankönyvek a magyarosítás, magyarosodás, asszimiláció jelenségét illetve a nemzetiségellenes politikát a dualizmus korához kötik. Ilyen értelemben erről a félévszázados időszakról kritikusan szólnak. A hagyományos tankönyv például a kiegyezés negatívumaként megemlíti, hogy azt a „birodalom két legerősebb, de számszerűen kisebbségben levő nemzete kötötte meg a többi nemzet, nemzetiség kizárásával”.
Emellett erős kritikával szól a függetlenségi ellenzékről, mely kikezdte a dualizmust, „új érdekegyeztetésre viszont nem volt képes”, de a kormányzó szabadelvűekről is, akik „nemzetiségellenes nacionalizmussal” próbálkoztak leszerelni az ellenzéket. „A magyar vezető szerep igénye azonban legalább annyira bomlasztó tényezőnek bizonyult a Monarchia létét illetően, mint a nemzeti ellenzékiség”. Mocsáry Lajos neve is említésre kerül, mint a nemzetiségi törekvések iránt szinte egyedül megértést mutató politikus.
A forrásközpontú tankönyvben a társadalmi folyamatok bemutatása kap nagyobb teret. A nemzetiségi kérdés kapcsán említésre kerül, hogy a szlovákok nagyobb arányban vándoroltak ki Amerikába, mint a magyarok, hogy sok szlovák (és ruszin) vándorolt be és asszimilálódott Budapesten, vagy hogy az asszimiláció főként a városokban és a vegyes lakosságú területeken ment végbe. „Így a korszak etnikai változásai döntően a számarányokban és nem az ország népeinek területi elhelyezkedésében mutatkoztak meg”. Az erőszakos asszimiláció pedig „csak az értelmiséget érintette, amennyiben állami hivatalokat kívánt megszerezni”, de az alsóbb néprétegek még nem érintkeztek az államszervezettel.
Összességében a magyar tankönyvi interpretáció a magyarosító politika mellett szól a korszak modernizációs folyamatáról, annak gazdasági és társadalmi dimenziójáról is; mindemellett komoly teret kap a politikatörténeti dimenzió is (közjogi vita, egymást követő kormányok, gazdasági ciklusok, stb). Igazából a szlovák tankönyvből ez a dimenzió hiányzik: a szerzők a korszak modernizációjára és a magyarosító politikára (és annak szlovák politikára mért hatására) koncentrálnak. Ennek kapcsán előkerül az 1868-as nemzetiségi törvény, vagy az 1907-es Apponyi-féle iskolatörvény; de olyan események is helyet kapnak, melyek a magyar tankönyvi narratívában nem szerepelnek. Elsősorban a csernovai sortüzet kell említeni (1907), amikor a csendőrök szlovák tüntetőkre leadott sortüzében többen életüket vesztették.
Mindezek alapján talán ki lehet jelenteni, hogy a dualizmus kora kapcsán a magyar és szlovák tankönyvi narratíva között összességében nincs tartalmi ellentmondás, inkább a súlypontok különbözőségével találkozunk. Érdekes viszont, hogy a szlovák tankönyvek igazából magával az asszimiláció kérdésével nem foglalkoznak. Ez azért is fontos, mert a szlovák nemzettudat a szlovákság korabeli asszimilációját erősen számon tartja. Igazából a nemzetiségi viszonyok alakulását semmilyen adatsor, táblázat nem jelöli a szlovák tankönyvben sem a dualizmus kapcsán, sem más korok kapcsán; ez egy ilyen kényes kérdés esetén objektíve hiányosságnak tekinthető.